Válogatott okosságok

Egy volt kézilabda-játékvezető gondolatai a játékvezetésről

Melyik az a csapatsportág, ahol a bírók a legtöbbet csalnak? Bár a fociban is egyre több hibáról szerezhetünk bizonyságot a lassítások alapján, az immáron öt tagú játékvezető-csapat még a dobogóra sem fér fel. Komoly vita zajlik arról, hogy a kosárlabda meccseken füttyögő három szürke kecske, az érzésből sípoló wannabe úszómester vízilabda-bírók, avagy a kézilabda-mérkőzéseket tönkretevő két ördögien gonosz figura ténykedését érheti-e több kritika. Beszélgetéseim alapján abban egyetértenek a sportágat kedvelő, de a játékvezetéssel meg nem próbálkozó barátaim, hogy a kézisek annyival vannak nehezebb helyzetben, mert az ott történteket „úgysem lehet eldönteni normálisan”. Nos kérem szépen, ez koránt sem igaz! Az viszont tény, hogy nem egy könnyű feladat egy kézilabda-mérkőzést jól vezetni. De a közhiedelemmel ellentétben nem lehetetlen. Lássuk, mi kell ahhoz, hogy valaki egyáltalán sípot vehessen a szájába és hivatalos mérkőzést vezethessen? Nagy Laci kifakadása miatt a dolog amúgy is aktuális. Azt már most szeretném leszögezni, hogy nekem eszem ágában sincs NB1-es, vagy pláne BL-szintű meccsek elemzésére, vagy vélemény kifejtésére –ennyire azért a helyemen kezelem magam. De ahhoz, hogy a csúcsig eljussunk, előbb le kell gyűrni az alsóbb szinteket is –ez nem Coelho idézet.

Két csaló

Az a baj...

Tudom én, az a baja az országnak, hogy nem a tehénpásztorok kormányozzák! –morfondírozott Regős Bendegúz az Indul a bakterházban. A kézilabdázásnak pedig az az egyik legnagyobb rákfenéje, hogy a szabályokat és annak alkalmazását a sport-kommentátoroktól tanulja el a tisztelt néző és szurkoló. Még azok is tőlük veszik át a legnagyobb –amúgy téves- közhelyeket, akik egyébként éveken, évtizedeken keresztül űzték ezt a csodálatos sportot.

Ők jobban tudnak mindent

Pl: Magyarország védekezik: „Fenn van a bíró keze! Egy passz után lőni kell! És nem... meddig játszhatnak még? Bezzeg tőlünk egyből elvették!” –ergo a bíró csal. Holott a szabálykönyvben semmi ilyesmiről nincs szó. És igen, el lehet venni egy passz után a labdát, ha a támadó csapat támadás helyett inkább elkezd cserélgetni. És sokáig el lehet labdázgatni, ha a lövő játékossal/játékosokkal szemben szabálytalankodnak.

Hééé! Ki vagy te?

No de kezdjük az elején! Egyáltalán ki vagyok én, hogy a kézilabda-játékvezetésről értekezzek? Kétségtelen, hogy százával vannak nálam tapasztaltabb, rátermettebb sípmesterek, akik ráadásul nem volt, hanem aktív játékvezetők. Ám közben nem lett volna elegáns billentyűzetet koptatni és felkészülési meccsekkel, kupákkal, gyakorlómeccsekkel együtt mégiscsak volt több, mint félszáz közreműködésem, amiből pár dolgot le tudok szűrni. Ráadásul mégiscsak végigcsináltam a tanfolyamot, a folyamatos elméleti és fizikai számonkéréseket és több elsőosztályú, vagy nemzetközi kerettag sporttárssal volt alkalmam  eszmét cserélni –vagyis leginkább ők meséltek esetekről, pályafutásukról. Mert ahogy a jó pap is holtig tanul, úgy a jó játékvezető is. Ha akar, ha nem, ugyanis a Szövetség nem igazán hagyja őket elkényelmesedni, még a legalacsonyabb szinten sem.

Oktatóanyag briteknek az Olimpia idejére

Lehetek őszinte? Rengeteg kézilabda-mérkőzésre látogattam ki korábban. És dühöngtem, ordítottam, anyáztam a két barmot, akik NEM LÁT-JÁK. De miért nem látják? Pedig az biztosan belemenés volt. Az pedig hetes. Bezzeg a másik kapu előtt megadta! Most azért már másként látom. A szurkolók szerepét viszont soha nem fogom átértékelni –az ő dolguk az, hogy a saját csapatukért szorítsanak és örüljenek, vagy dühöngjenek. Viszont a gyerekük mérkőzéseit látogató vérmes szülők iránti amúgy is meglévő ellenszenvem tovább mélyült. Valahol érthető az ő álláspontjuk is, hiszen rengeteg pénzt és energiát áldoztak gyermekük sportoltatására. De egészen más 12 éves kislányok meccsén „basszájbaakurvaanyád”-ozni az oldalvonal mellől, mint akármelyik felnőtt meccsen.

Ez meg mitől volt hetes?

Aki szeretne megismerkedni a kézilabda-játékvezetéssel, az nem csak Budapesten, hanem gyakorlatilag valamennyi megyei szövetségnél talál alkalmat és lehetőséget arra, hogy képzésre jelentkezzen. A tanfolyam díja és időtartama nem feltétlenül eget rengető, éppen ezért sportújságíróknak, kommentátoroknak, vagy egyszerűen csak a sportágban elmélyülni vágyóknak is ajánlott. A tanfolyamon nem volt üresjárat, kőkeményen mentünk végig a szabálykönyvön. Videók, konkrét esetek, „röpdolgozatok” és igencsak kompetens személyek beszélnek a játékvezetésről. Igyekeznek sok mindenre felkészíteni, de ők is tudják, hogy mindenre nem lehet. Gondolom nem árulok el nagy titkot azzal, hogy nem mindenkiből lesz jó játékvezető.

Nevetséges, baz'meg amit fújkáltok...

Tehát a szabályok átnyálazása alatt folyamatosan lehet tesztelni –az új időknek megfelelve online módon. A tanfolyam végén természetesen jön a nagy teszt, majd kezdődhetnek a gyakorló-meccsek. Mindig van meccs, ahol lehet fújni, kár azon idegeskedni, hogy lesz-e alkalom megszerezni a rutint. Egyébként ezeken az első megmérettetéseken még nem láttam embert, aki ne idegeskedett volna, vagy ne fagyott volna le. Ez teljesen független az alapvető magabiztosságtól.

Végül – minimum öt mérkőzés után- pedig lehet vizsgázni, egy hivatalos mérkőzésen, egy tapasztaltabb játékvezetővel közreműködve. Dióhéjban ennyi. Már csak a sportorvosit kell megszerezni, majd ennek birtokában a fizikai felmérő (Cooper és ingafutás) követelményeit teljesíteni és máris kész egy játékvezető, aki ha mindezek után kedvet kapott ehhez a pályához, akkor elkezdheti karrierjét. A Veszprém-Szeged még odébb van, ellenben a gyermekbajnokságok tárt karokkal várnak majd.

Nem látsz, baszd meg? Adjak egy szemüveget?

És akkor magáról a játékvezetésről egy pár gondolat. Kinek ajánlanám? Bármilyen célcsoportot határoznék meg, biztosan tudnának ellenpéldát mondani pro és kontra. Az mindenesetre semmiképpen sem baj, ha van a spori mögött kézilabdás múlt –de koránt sem szükséges és elégséges feltétel. Edzői körökben általános vélemény, hogy az megy játékvezetőnek, aki sem játékosnak, sem edzőnek nem volt elég jó. Tény, hogy kevés volt NB1-es játékos kapott kedvet a játékvezetéshez, bár én találkoztam már többszörös válogatott kézilabdázónővel is –sőt, vezettünk is közösen meccset. Ő sem ismerné a szabályokat és alapvetően hülye lenne a kézilabdához?

A kezdő játékvezetők itt fújnak eleinte

A lényeg, hogy a végső döntés előtt, amikor kérjük felvételünket a játékvezetők közé, legyünk őszinték önmagunkhoz: tudok-e gyorsan dönteni? Itt a gyorsaságot egy-max két másodperc jelenti. Elég magabiztosnak tartod magad? Határozott személyiségnek tartod magad? Ki tudod zárni a külvilágot és nem hagyod magad befolyásolni? Erre tapasztalataim szerint az emberek csaknem 90%-a automatikusan igennel felel, pedig...

„Ó persze, mondják csak, engem nem érdekel...” –dehogynem. Ez még egészen magas szinten is működik, nem véletlenül játszanak rá tudatosan az edzők. Az edzőket legalább lehet lapokkal, büntetésekkel fegyelmezni, de a nézőket nem. Egy határozatlan, idegesen fújkáló játékvezetőt automatikusan kikezdenek és egy idő után nem lesz olyan ítélete, amit ne egy általános „héééééé!” fogadna. Ilyenkor a játékosok is sokkalta idegesebben játszanak és szegény kezdő sporttárs pont akkor omlik össze, amikor a legnagyobb erőre és határozottságra lenne szükség. Mindig lenyűgözött a már évek óta pályán levők magabiztossága, amikor még állandó társ nélkül vezettem. „Nem tudom, mit hőbörgött az edző és a nézők. Fogalmam sincs, milyen kiállítást kértek számon rajtad. A srác nagyot esett, de csak mert átesett egy földön fekvő, tehetetlen játékoson. Semmi sem történt, hiába csattant nagyot...”. A nézők szemében pedig ordas csaló maradtam, mert hát nagyot puffant. A jó játékvezető bár meghallja a nézőtéri, vagy a kispadról érkező hangokat, nem hagyja magát befolyásolni.

A fő gondok egyike a már a bevezetőben említett kommentátori fogalmatlanság. A másik pedig az az elfogultság, ami semmilyen más sportágban nincs meg. A fociszurkoló –általában- nem vitatja, hogy ami az ő oldalán les, az a másikon már nem az. A kézilabda szurkolók és edzők ellenben bármilyen képtelen párhuzamot képesek felállítani saját igazuk alátámasztására. Ezek közül a legalapvetőbb, hogy „ha ezt befújtad, akkor a másik oldalon miért nem?” Talán mert még véletlenül sem volt ugyanaz a két eset? Talán mert amíg az egyik oldalon a védők időben reagáltak és odaértek lábbal, addig a másik oldalon egy picit elkéstek?

Ez nem volt két perc, Spori?

A közhiedelemmel ellentétben a kézilabda szabályok nagyon is egyértelműen szólnak az esetek többségéről. A maradék pedig már tényleg emberfüggő –pl. ki-mit enged meg a kispadnak, vagy a szövegelő játékosoknak. Hogy miért vagyunk mégis mindig elégedetlenek a játékvezetőkkel? –mármint mi, szurkolók. Egyrészt a játék  nagyon gyors és rengeteg a testi kontaktus. Hiába van két játékvezető, fizikai képtelenség belátni egy időben az egész pályát. És ugyebár a játékosok sem könnyítik meg a bírók dolgát. Már gyermekkorban is próbálnak csibészkedni, színészkedni –a lényeg, hogy az ellene elkövetett szabálytalanság minél súlyosabb színben tűnjön fel, míg az általa elkövetett minél bagatelebb kategóriába essen. A nézők pedig kizárólag akkor elégedettek, ha az ő javukra szól az ítélet, az ellenfél játékosa pedig a létező legsúlyosabb büntetést kapta.

Láttalak és megtalállak!

Lássunk néhány tévhitet, amit a nézők és az edzők leggyakrabban kérnek számon.

1. A feltett kéz (passzív jelzés) után azonnal lőni kell –miért kéne?
2. Ha a védő belül áll, akkor az automatikusan hetes –kivéve, ha betolják, illetve senkinek sem áll az útjában és amúgy is ki szeretne jönni, ha engednék.
3. Ha a támadó átverekszi magát két védő között és a földre puffan, az hetes – általában ilyenkor már régen szólt a síp, mert közben ötöt-hatot lépett, csak az a küzdelemben nem látványos. Nyilván a hétméteres tényét szeretné elhitetni. A védők amúgy is leállnak a síp hangjára.
4. A gólba nem illik belefújni – senki sem szeret belefújni, ha nem muszáj. Ha nem szólal meg időben a síp, akkor meg az a baj. De attól még, hogy öt lépés után, a büntetőterületen fekve is be tudja dobni a gólt, attól az még nem szabályos. Szabaddobással, vagy hétméteressel jöhet.
5. Sérülésnél valakinek adjanak már legalább egy lapot! –szabályos ütközés után is lehet sajnálatos sérülés. Miért kéne valakit büntetni? Ilyenkor azonnal mindenki büntetni akar.

Ezekből még rengeteget össze lehetne írni, de ezt majd megteszik a nálam tapasztaltabbak. Nekem ez az öt fő típusom volt, amivel korán el lehetett veszíteni a nézők szimpátiáját. Ugyanakkor nem is az ő szimpátiájukat kell elnyerni. A gond mégis az, hogy a hőbörgésük főleg a gyerekekre nagyon gyorsan át tud ragadni, és a játékosoknak szilárd meggyőződésükké válik, hogy a bíró csalt, a bíró hülye ő pedig minden jól csinált, csak valamiért utaznak rá. Na ez az igazi baj. Természetesen az edzők a meccs közben csakis azt az ítéletet tudják elfogadni, ami a javukra szól, bár gyakran ők az egyetlenek, akik tisztában vannak a helyes ítélettel. Gyakran ők teszik helyre méltatlankodó játékosukat, de azt nem szeretik elismerni, ha a játékvezetőnek az ő kárára volt igaza.

Te reménytelenül hülye vagy, te szerencsétlen...

Tehát a sporik mindig jól fújnak, csak az elfogult nézők, játékosok, edzők nem akarják elhinni? Á, azért koránt sem. Nyilvánvaló, hogy már csak az ítéletek nagy számából is következik, hogy elő fog fordulni tévedés. Az is megeshet, hogy más-más szögből mást fog látni a két játékvezető. Az is előfordulhat, hogy egyik játékvezető sem fogja pontosan látni a történéseket, mert a labda/játékos/kéz takarásban van. Az sem kizárt, hogy a Veszprémet kvázi tényleg kiejtették. Bár egykori mentorom kitörölte fejemből a "véleményes" szót, mert olyan egyszerűen nem létezik.

Az ítéletek súlyosságának megítélése pedig néhány esetben lehet szubjektív –főleg az első három sárga lap kiosztásáig. Mint mondtam, nem tisztem Bajnokok Ligája, vagy akár NB1-es mérkőzések fölött ítéletet mondani. Alsóbb osztályokban meg mi értelme van csalózni? –főleg gyerekmeccseken, amikor például az FTC IV játszik az FTC V-el, esetleg a Budaörs mezben játszó Érd IV-el. De megyei, vagy Budapest szinten, NB2-ben is ugyan kinek és miért vezetnék el direkt a meccset a játékvezetők?

Az ő játékukat rontják el (www.veol.hu)

Én jó játékvezetőnek tartottam magam? Nem mondanám és a jövőre nézve sem láttam magamban a potenciált, a langyos középszer helyett pedig akkor inkább már a semmit választottam. Bizonyos dolgokat idővel meg lehet tanulni, de sok mindent nem. Őszintén szólva engem túlzottan is irritáltak a külső hangok –van, aki sokkal jobban ki tudja zárni a külvilágot. A folyamatos fejlődéshez egyébként elengedhetetlen a meccsrutin megszerzése. Jól gondoljuk meg, hogy munka és család mellett belefér-e a meccsvezetés hétvégenként! Ha igen, akkor semmi akadálya az előremenetelnek, bőven fog küldést kapni. Ha nem, akkor viszont már megfontolásra javaslom, mert ezt egy kicsit jól nem lehet csinálni –emlékszem, hogy mennyire nem találtam a helyem egy karácsony utáni-januári szünet után még hetekig.

Őszintén szólva nem vagyok benne biztos, hogy minden tanácsot meg kell fogadni, ami idősebb, rutinosabb játékvezetőktől származik. Sokan szeretik fényezni magukat, és tanács helyett okoskodni, kioktatni, hogy a saját hibáid fényében ő minél kedvezőbb színben tűnjön fel. Végül csak teljes zűrzavart hagynak maguk után ezek a sokszor kéretlen okostojások. Aktív játékvezetők esetében csak attól érdemes segítséget elfogadni, akit már láttunk a pályán jól, magabiztosan és határozottan ténykedni. Az sem baj, ha egyezik a stílusunk –ugye nem minden ember és habitus egyforma. Aki magabiztosan felsorolja, hogy mikor-hol hibáztál, de a saját meccsén gyáván, vagy következetlenül vezet, az nyugodtan spórolhat a tippadással.

Mindettől az akadályhalomtól és a számtalan bosszantó tényezőtől függetlenül legalább egy évet érdemes erre rászánni. Akinek nagyjából helyén van az önértékelése, az úgyis fogja tudni, hogy érdemes-e elgondolkoznia  a folytatáson. A kézilabda csodálatos sportág. A vele eltöltött idő soha nem lehet elpazarolt.