Válogatott okosságok

A magyar női kézilabda-válogatott stabilan visszacsúszott az európai középmezőnybe. Eleinte a világ- és Európa-bajnokságokon elért, tizedik körüli helyezések kapcsán még csalódottak voltunk, aztán lassan hozzászoktunk, és, ugyan személyiségtől függően eltérő hozzáállással, de alapvetően megértettük, nagyjából ez a realitás. 

U18 világbajnokság, Pozsony, 2016

A magyar női válogatott évtizedes mélyponton van. Ilyen gyenge válogatottunk utoljára több, mint harminc évvel ezelőtt volt. Egyre többen teszik fel a kérdést: hogyan lehetséges ez, ha egyszer évek óta folyamatosan kiválóan szereplünk az utánpótlásban? 

Az utánpótlás-eredmények kapcsán a közhangulat is megváltozott. Míg öt éve, amikor Debrecenben az U20-csapatunk felért a csúcsra, nagy volt a lelkesedés, manapság egy utánpótlás-sikerről hallva inkább a dac tör felszínre: ki a fenét érdekel ez, felnőtt szinten kellene végre előrelépni, ha már tíz éve milliárdokat ölnek a sportágba. 

Reálisak az elvárások, jogos a kritika? Részben igen, részben nem. 

Önmagában pénzből nem lehet egy jó válogatottat csinálni, legalábbis rövid távon biztosan nem. Ezt a már hivatkozott cikkben részletesen is kifejtettem, nem ismételném most meg, ott megtalálja a kedves olvasó. Klubszinten ez egy működő recept lehet, a válogatottnál nem. Aki nem tud úszni, ha bedobjuk a mélyvízbe, belefullad. Akkor is, ha előtte adtunk neki százmillió eurót. 

Felnőtt szinten azok a válogatottak sikeresek, ahol a meghatározó játékosok haminc körül, inkább a felett járnak. Azaz most a magyar válogatottban az 1990-es évek elején született játékosoknak kellene húzóembernek lenniük - ők pedig nemigen nyertek az utánpótlásban versenyeket. Az utánpótlás-nevelésnek megvan az a keserű tulajdonsága, hogy a munkád gyümölcse nagyon hosszú idő után érik be. Ennek nagyon látványos példája volt Hollandia, akik a kétezres években jóindulattal a középmezőnyben szerepeltek, inkább az alatt. Eközben komoly munkát fektettek az utánpótlásba, aminek az első eredményei a következő évtized közepén kezdtek látszani, tíz év múlva. 

Ha amúgy minden optimális volna (nincs így, lásd a folytatást), az is azt jelentené, hogy most, amikor a debreceni világbajnokok közül a legidősebbek 25 évesek, indul el felfelé a felnőtt válogatott. 

Az utánpótlásban évek óta mienk a világ. De annyira, hogy már egy ezüstérem is óriási csalódásnak számít. Önjelölt szakértők Jeremiás prófétát háttérbe szorító módon képesek siránkozni minden egyes elveszített mérkőzés kapcsán. Sokat nem kellett írniuk: az utolsó öt évben a ténylegesen lejátszott nyolc női utánpótlás-versenyen (2020-ban a az U18 és U20 világbajnokságok a Covid-19 világjárvány miatt elmaradtak) a magyar csapatok összesen három vereséget szenvedtek: kétszer a döntőben, egy alkalommal az elődöntőben. 

Ha minden jó, ez évekkel, hosszú évekkel később visszatükröződhet felnőtt szinten, gondolhatjuk. Ez csak részben igaz. 

Először is az alsó korosztályokat, U17, U18, azért csak mérsékelten szabad komolyan venni. Onnantól még a felnőttkor küszöbéig tartó két-három évben is jelentős változások következhetnek be. Egyes játékosokról kiderül, inkább csak korán érő típusok voltak, mintsem tehetségesek - mások pedig éppen később érnek be, és az U17-ben még nincsenek szem előtt, később már annál inkább. Megint mások tán tehetségesek, de szorgalmuk, fegyelmük nincs, lemorzsolódnak, eltűnnek - hogy a sportért többet áldozni hajlandóak kerülhessenek a helyükre. Ez a folyamat még felnőttkorban is folytatódik, de ebben a korosztályban a legerősebb - érthető okokból.

A holland U17 válogatott utolsó előtti lett az Európa-bajnokságon 2019-ben. Ebből fakadólag ott se lehettek volna három évvel később az U20-on, direkt miattuk módosították a selejtezési szabályokat. Kijutottak, elvitték a bronzérmet. Az 1998-as korosztálynál az U17-selejtezőről írtunk itt a blogon is. A magyar csapatból is jópáran kirostálódtak a következő három évben az U20-ig, a német keret pedig majdnem teljesen kicserélődött. 

Az U20 sokszor már a másik irányból lesz torz. Több meghatározó játékost behívnak ennyi idősen a felnőtt válogatottba akár. És egy évben két világversenyre nem megy egy játékos. Ennek több oka van, ép ésszel felfogható, hogy ez nem tesz jót. Közel tíz éve írtunk itt arról, mennyi problémát okoz, hogy az utánpótlás-válogatottak nyarát elviszi egy EB, VB, de ha egy játékos utána télen se tud kissé regenerálódni, az tovább fokozza a problémát. De van ennek egy hivatalos aspektusa is: elő van írva, a klubok mennyi időre kötelesek elengedni a játékosaikat a válogatottba évente. Ebbe a keretbe évi két világverseny nem fér bele. És azokban az országokban, ahol a klubok nem függnek olyan erősen pénzügyileg a szövetség jóindulatától, mint a magyarok, nem is engedik el a játékosaikat kétszer. Így pl. rendszeres, hogy a korosztály legjobbjai nincsenek ott az U20-on. A dán Kristina Jørgensen vagy a német Emily Bölk hiánya legalábbis nem tette nehezebbé a magyarok győzelmét Debrecenben. 

Szintén egy fontos szempont, hogy egy utánpótlás-korosztály két évfolyam, ebből kell kiállítani egy csapatot, 16 játékost. A felnőtt válogatottban simán lejátszhat valaki tizenöt évet. Az utánpótlásban tehát a mennyiség sokkal fontosabb, mint a felnőtt mezőnyben. A montenegrói Tatjana Brnović 2017 óta játszik a nemzeti együttesben. Ha nem mondunk túl nagy számot, és azt mondjuk, 34 évesen hagyja abba, ekkor 2032-t fog mutatni a naptár. Egyetlen kimagasló képességű játékos ilyen hosszú ideig tud valamit hozzátenni egy felnőtt válogatotthoz. Ha egy posztra egy ország utánpótlása ötévente nevel ki egy jó játékost, az akár elég is lehet. Az utánpótlásban meghatározóbb lehet évente néhány közepes játékos. Ha egy korosztályból fel tudsz tenni 6-8 erős közepes játékost a pályára, jó eséllyel bejön egy érem - ezek többsége pedig aztán akár nem is lesz felnőtt válogatott. Ha van két-három igen jó játékosod, abból az U19-ben lesz egy hetedik hely, de a felnőtt válogatott többet profitálhat. Ezt láthatjuk egyébként a magyar férfi és női válogatottak összehasonlításánál is. A jövőt, a felnőtt válogatottat a szűk elit határozza meg, az utánpótlás-eredményességet inkább a bázis. 

A mennyiség-minőség összevetést a legutóbbi U20-on is láthattuk: Svédország és Dánia ellen is éles mérkőzést játszottunk. Legyünk őszinték: nem voltunk jobbak náluk. De míg az ő cseréiket egy ilyen meccsen percekre lehetett pályára küldeni, vagy annyira sem, a magyar válogatottban több, a közepes szintet megütő játékos volt, többet lehetett rotálni, jobban bírtuk a végjátékot, és mindkét ellenfelet begyűrtük az utolsó tíz percben, amikor az ő húzóembereik már az eredetileg nem erre szolgáló testnyílásaikon keresztül vették a levegőt. De ennek a felnőtt válogatottakra nézve már semmi kihatása nem lesz. 

És még egy szempont ide: Magyarországon mindig komolyabban vették ezeket az utátpótlás-világversenyeket. Év közben többet készültek rá a csapatok, mint más országokban, és nyáron, a versenyek előtt is. Nyugat-Európában inkább az a jellemző, hogy egy hét felkészüléssel mennek el a csapatok egy utánpótlás-versenyre, a magyarok nem ritkán akár négy hetet is készülnek. Ez rövid távon az EB-n, VB-n hasznot hoz, hosszú távon semmit. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogyan gyűjtötte Kiss Szilárd edző a 2002-es korosztály legjobbjait egy klubba, hogy gyakorlatilag egy teljes szezonban együtt készüljenek, hogyan rendelte akár a játékosok egyéni fejlesztését is a csapatérdek alá. Nem jó felnőtt játékosokat akarunk képezni, hanem csapatot építeni, amelyik megnyeri a soron következő utánpótlás-világversenyt. Mintha bármit is számítana. A jövő felnőtt válogatottjára nézve ez kimondottan kontraproduktív. 

Hollandia sok éve minden utánpótlás-versenyen mögöttünk végzett. De, ha megnézzük, milyen játékosaik vannak ma az 1998-2002 korosztályokból, és milyenek nekünk, nem lesz annyira őszinte a mosolyunk. 

Az elért eredmények ugyan egyértelműen megmutatják, hogy a magyar utánpótlás a világ élmezőnyében van. De az a kép, hogy egyértelműen mi vagyunk a legjobbak, bizony csalóka. 

És a folytatás? Már hat éve, a debreceni diadal után írtam arról, szintén a már hivatkozott cikkben, hogy ebből az aranyéremből nem következik semmi. Megintcsak nem ismételgetném magam, ott el tudják olvasni. Az azóta eltelt idő is engem igazolt - sajnos. Az akkori csapatból most, 23-25 évesen, Klujber Katrin és Márton Gréta tart ott, ami mondjuk az akkori szereplésből következne. Háfra Noémi finoman szólva is biztató kezdés után összezuhant (és most ráadásul sérült is), újra fel kell építenie önmagát. A többiek közül van egy-két játékos, aki még beérhet, a többség aligha lesz válogatott. A következő nyáron az U19-es címet megszerző csapat kapcsán talán még lehangolóbb képet kapunk. Az, hogy a Győrben az aranyérem megszerzése mellett egyaránt az All Star csapatba kerülő Kácsor Gréta és Kuczora Csenge milyen teljesítményt hozott a tavalyi (felnőtt) Európa-bajnokságon, ijesztő. És ennél már csak az ijesztőbb, hogy így is válogatottak lehettek. A többiek?

Ennek részben egyértelműen a játékosok személyiségében van az oka. Részben viszont a körülmények. Ha így is válogatott lehetsz, ha így is szép pénzeket kasszírozhatsz állami forrásból, hiányzik a motiváció, és minden a személyiségeden áll vagy bukik. Nem segít a magyar edzői kar igen alacsony színvonala se. Húszévesen senki se kész játékos, rengeteget számít, milyen munkát végez a klubjában, milyen támogatást kap ott a szakmai stábtól. És ebben a magyar csapatok, magyar szakemberek, komoly elmaradással küzdenek.  

Nem, nem volna elvárható, hogy az utóbbi évek utánpótlás-eredményei egy az egyben átvihetőek legyenek a felnőtt válogatottba. De még ami ténylegesen reális volna ebből, azt sem sikerült megvalósítani. És azért már, a játékosok mellett, a magyar kézilabda urait is terheli a felelősség. 

A mondás szerint nem mind arany, ami fénylik. A közelmúlt utánpótlás-sikerei kapcsán inkább azt mondanánk: nem mind fénylik, ami arany. És ami fénylik, az is megkophat az évek folyamán.