Mind a négy magyar résztvevő még júliusban elbúcsúzott a nemzetközi labdarúgó-kupáktól – mint az közismert. Ezzel új negatív csúcsot produkált a magyarországi futball. Vajon milyen okok vezettek ide?

Jelenet a Honvéd–Vojvodina mérkőzésről (Fotó: MTI)

Valóban meglepetés-e, hogy három magyar csapat is viszonylag simán zúgott ki a kupákból?

Kezdjük egy kis kitérővel. Az 1990-es évek közepéig minden futballcsapatban a hazai (értsd: a csapattal azonos országból való) játékosok alkották a keret zömét. A Bosman-döntés után az UEFA több lépésben teljesen felszabadította a játékospiacot, gyakorlatilag minden korlátozást eltöröltek. Ennek következményeként ma már nem is igazán meglepő, ha egy csapatban tizenegy külföldi játékos szerepel, láttunk már a Bajnokok Ligájában olyat, hogy egy olasz és egy angol csapat mérkőzésén sem olasz, sem angol játékos nem volt a pályán, egyik csapatban sem.

A korlátozások eltörlése korábban elképzelhetetlen rugalmasságot adott a játékospiacnak. Míg azelőtt könnyen előfordulhatott, hogy egy csapatnak volt elég pénze, de egy vagy több posztra a saját országában már nem talált igazán jó játékost, ma egy jómódú csapat edzője a világon bárkire rámutathat, hogy ő az a játékos, aki legjobban beleillene a taktikába, csak az anyagiak megléte vagy nemléte jelenthet korlátot.

Ez egyben azt is eredményezte, hogy nagyjából minden játékos egy olyan csapathoz került, amely megfelelt a képességeinek. Aki jobb volt, elkerült egy jobb csapatba (magasabb fizetésért), aki nem vált be, az kevésbé jómódú, gyengébb csapatba igazolhatott. Nem nagyon találunk már kiváló játékosokat gyengébb csapatokban, mert aki tényleg jó, az pillanatokon belül ajánlatot fog kapni egy gazdagabb csapattól, sőt, általában több lehetőség közül is választhat.

Miért pont ebben a csapatban játszik? (Fotó: MTI)

Visszatérve a magyar csapatokhoz. A Videoton vergődése egy alapvetően sima vereségre ítéltetett montenegrói csapat ellen teljesen érthetetlen. A másik három csapatunk kiesése viszont alapvetően logikus és várható volt. Abban talán valamennyien egyetértünk, hogy a futballban a meccseket a legtöbbször az a csapat nyeri, amelyiknek jobb játékosai vannak, amelyiknek jobb edzője van. A mai, teljesen nyitott játékospiacon pedig általában a gazdagabb, több pénzből gazdálkodó, nagyobb éves költségvetéssel rendelkező csapat tud jobb edzőt szerződtetni, jobb játékosokat igazolni.

Bár ezek az adatok általában nem nyilvánosak, és ezért precízen nem ismerhetőek meg, némi kutatással arra juthatunk, hogy valószínűleg a Győr, a Honvéd és a Debrecen is olyan csapattól szenvedett vereséget, amely lényegesen több anyagi forrással rendelkezik, mint magyar riválisa (tipikusan két-háromszoros szorzókról beszélhetünk!), ebből fakadólag pedig jobb játékosokat tud igazolni. Ilyenformán pedig az lett volna a meglepetés, ha a magyar csapatok jutnak tovább.

Persze a labdarúgás nem tiszta matematika. Ha a fenti összefüggés mindig feltétlenül érvényes volna, akkor a mérkőzéseket le sem kellene játszani, elég volna bekérni az éves mérlegeket, majd könyvvizsgálók jelenlétében a leggazdagabb csapat ügyvezetője szép öltönyében átvehetné a BL-győzelemért járó kupát. Mindannyian láttunk már olyat, hogy az esélytelenebb kiscsapat legyőzte neves riválisát. De valószínűleg mindannyian emlékszünk arra is, hogy ilyenkor meglepődtünk. Mert az, hogy a kevésbé jó játékosokból álló csapat megveri a jobb játékosokból állót, az meglepetés, az váratlan, és semmi esetre sem elvárható, hogy így legyen. Főként, ha nem 10-20% a különbség, hanem dupla, vagy tripla költségvetésű, és ennek megfelelő játékosállományú ellenfelet kellene legyőzni.

Jelenet a Debrecen mérkőzéséből (Fotó: Szabó Miklós, Nemzeti Sport)

Fel lehet hozni példaként, hogy tavaly a Videoton a csoportkörig jutott az Európa Ligában. Igen, és az edzőjüket utána pillanatokon belül elvitte egy pénzesebb klub (Sousa távozásának története időnként humoros epizódokat is felmutatott, de ez most nem tartozik ide). Mert bizony, bár idehaza kiemelkedően, hadd ne mondjam: botrányosan nagynak számít a Videoton, jórészt a lakosság által befizetett adókból táplálkozó költségvetése, a nemzetközi piacon nagyon-nagyon kis halak ők is.

A magyar csapatok szinte mindegyike tele van külföldiekkel. Többségüket nem azért igazolták le, mert úgy gonoldta a klubvezetés, hogy szenzációs képességű játékosra tesznek vele szert, hanem, mert őt tudták megfizetni. Mert kevesebbet kért, mint egy hasonló kaliberű magyar játékos. Eljönnek különböző olyan országokból, amelyeket sok esetben nem találnánk meg elsőre a térképen, esetleg valahonnét a balkáni nyomorból, többé-kevésbé szeretnek focizni, és ezért Magyarországon olyan jövedelmet kapnak, amiből meg is lehet élni. A népszerű fővárosi klub drukkerei is annak örülnek, hogy edzőjük kapcsolatrendszerének köszönhetően sikerült leigazolni egy-két, közepesen ügyetlen labdarúgót – mert egyébként üzleti alapon már őket se sikerülne, annyit ez, az állami százmilliókkal amúgy szépen kistafírozott klub sem tud fizetni. Vajon mikor igazolt utoljára magyar csapat olyan külföldit, akinek a nevét már az átigazolási hír előtt is ismertük? Na jó, Leonardo nem ér, előbb-utóbb talán mindenki rájött, hogy nem az utóbb Marek Střeštík által lerendezett ferencvárosi labdarúgó festette Az utolsó vacsorát. [még azt se, ami után Stadler József visszaigényelte az áfát - a szerk.] Talán a 37 esztendősen, levezetni Sopronba érkező Giuseppe Signori, 2005-ben, lehetett az utolsó olyan külföldi igazolás, akit előtte is ismertünk.

Jönnek a teljesen ismeretlen külföldiek, a magyarok meg eltűnnek. Valahol jellemző, hogy, ha a Honvéd első, helyenként komédiába hajló párharcától eltekintünk, a négy magyar csapat nyolc mérkőzésén három gólt szerzett magyar futballista, ebből kettőt a Debrecen norvég ellenfelét erősítő Kovács Péter (a harmadikat a fehérvári Gyurcsó Ádám).

És amint kiderül valakiről, hogy képes nem csak kettő, hanem akár három egyeneset is rúgni a labdába egymás után, és egy álmodozó edző arra gondolna, hogy őrá lehet építeni a játékot – már lép is le, a spanyol harmadosztályba vagy Luxemburgba, mert ott több pénzt ígér neki egy, a magyarországinál gazdagabb klub.

És persze van olyan, hogy csodát tesz egy, a szezon kezdetén még ismeretlen edző; hogy egy, előzőleg nem sokra tartott játékosról év közben kiderül, hogy mégis egész hasznos – a magyar klubokban is előfordulhat ilyesmi, de ez már az európai színtéren nem hoz semmi hasznot. Az idén már biztosan nem, jövőre meg azért nem, mert, ha valaki mégis elég ügyes, akkor az jövőre már nem itt fog játszani. Nagyban jó példa volt erre a Borussia Dortmund szereplése, akik kb. feleannyi pénzből élnek, mint például az éppen általuk kivert Real Madrid, mégis eljutottak a BL döntőjébe (összevetésül: a BVB kb. 40-szer, a Real kb. 80-szor akkora költségvetéssel dolgozik, mint a magyar élcsapatok). Ja, és gyorsan tegyük hozzá: legígéretesebb játékosukat azonnal elvitte egy gazdagabb klub.

Azt mondja valaki, hogy ő bízott benne, hogy a Honvéd akadémistái, hogy azok jók, és most majd megmutatják. Kérdem én: ha valóban olyan jók lennének, amilyennek gondoljuk őket, akkor lehetséges volna, hogy még mindig a Honvédban játszanak?

Persze, ha a Honvéd meg a többi akadémia és egyéb utánpótlásképző klub ki tudott volna termelni olyan játékosokat, akiket elvisz, ha nem is a Bayern München, de mondjuk legalább egy Bundesliga II-es csapat, és nem a tarcsiba, ahol a saját posztjára is tízen vannak, hanem a felnőttbe, kezdőnek, akkor legalább elmondhatnánk, hogy szakmailag rendben vagyunk, már csak a pénz hiányzik hozzá. De kétségkívül nem ez a helyzet, szóval úgy tűnik, a szakma is csak annyit ér, mint ahogy azt az ismert és népszerű képzőművész grafikusan ábrázolta is. Mondjuk halkan felmerül bennem a gondolat, hogy vajon a szakmai színvonal – egyéb tényezők mellett – nem azért olyan alacsony-e, mert a legtöbb klubnál, pénz hiányában nem valamely komoly felkészültségű szakembert alkalmaznak az utánpótlásnál, hanem a csapat valamely korábbi futballistáját, akinek az eszköztára nagyjából kimerül abban, hogy megpróbál visszaemlékezni, miket csináltak ők harminc évvel ezelőtt az edzésen, ill. minden mérkőzés után elmondja, hogy aki az X. csapat mezét magára húzza, az nem állhat így hozzá a játékhoz?

És mi van a milliárdokkal? A leggyakoribb kifakadás a kiesések után az volt, hogy lám, feleslegesen öntik a milliárdokat a futballba. Sőt, időnként felmerül, hogy lám, más sportágban mennyire sikeresek tudnak lenni a magyar csapatok, sokkal kevesebb pénzből is. Ha jobban átgondoljuk, ez a "más sportágak" egyedül a kézilabda. Az a sportág, ahol több nagyságrenddel alacsonyabb összegek forognak, mint a futballban. A pár hónapja a Bajnokok Ligáját megnyerő Győri ETO voltaképpen ugyanazon az úton jár, mint futballcsapataink: igazoltak egy csomó külföldi játékost. Az egyetlen (ámde nem lényegtelen) különbség, hogy, bár a kézilabdázók költségvetése durván feleannyi, mint az ETO futballcsapatáé, ebből a pénzből női kézilabdában össze lehetett igazolni a világ legjobb játékosait, míg futballban ... hát, szóval nem ők jutnak.

A mai helyzet láthatóan, sőt, látványosan nem ideális. Miközben a közvéleményt, sőt, a labdarúgás iránt még érdeklődőket is irritálja a fociba öntött adópénzek mennyisége, eközben ugyanez a pénz fájdalmasan kevés akár a Vojvodina vagy a Makkabi költségvetéséhez képest is. Innét valamerre el kell mozdulni.

• Az egyik lehetséges út a labdarúgásnak közvetve vagy közvetlenül juttatott állami pénzek mértékének jelentős csökkentése. Ekkor a külföldiek várhatóan mind odébbállnának, valami olyan országba, ahol tudnak kb. ugyanennyit keresni, mint eddig itt, a magyarok közül maradna pár, nem különösebben ügyes, és végképp nem szorgalmas gyerek, szimpatikus csapataink lennének, akik az Európa Ligában párévente egyszer, nagy bravúrral, kivernék az első fordulóban a Feröer-szigetekről érkező riválisukat.
• A másik lehetőség a költségvetések további növelése. Az első időkben ez üzleti alapon biztosan nem lehetséges, tehát még sokkal több állami pénzt kellene ölni a futballba, jobb edzőket, jobb játékosokat szerződtetni. Akik nem szeretik a focit, azok bizonyára elégedetlenkednének, de a klubjaink sikerei (siker alatt a BL, EL csoportkörének rendszeres elérését nevezném) azért enyhítenék a feszültséget.

Hogy melyik a járható út, melyik a szimpatikusabb, azt minden olvasó maga eldöntheti. Hogy a mai posványból valamerre el kell indulni, az aligha kétséges.