Véget értek a bajnokságok. A világ értő fele Rióra, a futball-világbajnokságra figyel, és többé-kevésbé lázas izgalommal számolja vissza a napokat. Egy elsősorban focival foglalkozó blognak kutya kötelessége ilyenkor ugyanezt tenni, szerencsére ez nem is esik nehezünkre. Különösen úgy nem, hogy váratlan segítséget kaptunk rendszeres olvasónktól, barátunktól, a József Attila díjas írótól, Benedek Szabolcstól. Szabolcs már egészen kisgyerek kora óta fanatikus rajongója a sportágnak, eleinte Szolnokon, majd egyetemista korától Budapesten lett a stadionok állandó látogatója. A mai napig bárki találkozhat vele a Bozsik Stadion korzóján, esetleg a Kanyarban, ahogy biztatja kedvenc csapatát, egyformán figyelve a szurkolókat és a játékosokat – talán épp a következő könyvéhez gyűjt élményeket. Elképesztő historikus és futballtörténelmi ismeretei valóságos élő lexikonná változtatták: középkori regét mesél, vagy épp fejből vágja az elmúlt évtizedek bármelyik Honvéd vagy válogatott kezdőcsapatát. A riói vébét felvezető sorozatunk az ő tollából származik, magyar válogatott részvételeit mutatja be a korábbi világbajnokságokon. Szabolcs eredetileg egy önálló könyvbe írta, végül azonban úgy alakult, hogy blogunknak ajándékozta. Mi pedig hálás köszönettel felhasználjuk, és büszkén nyújtjuk át olvasóinknak. 

A külön forrásmegjelölés nélküli képek forrása Dénes Tamás, Hegyi Iván és Lakat T. Károly Válogatott Gyűjtemény - Száztíz év legemlékezetesebb futballmérkõzései címeres mezben című könyve, amiért nekik is jár a köszönet.

1978

A szovjetek elleni vereség után a BBC magyar nyelvű, élő adásában Baróti Lajos lemondott. A szövetségi kapitányi székben őt követő Illovszky Rudolfnak hiába voltak kiváló eredményei (tíz mérkőzésből nyolc győzelem és egy döntetlen), utolsó mérkőzését, az NDK elleni vereséget (1967. október 29., Lipcsében, Eb-selejtezőn 0:1) sem a közvélemény, sem a szakma nem tudta megemészteni. Utódja az a Sós Károly lett, aki korábban az akkor Bp. Kinizsi néven szereplő Ferencváros, illetve a Bp. Honvéd edzőjeként dolgozott, 1957-ben tagja volt a válogató bizottságnak, majd hat éven át ült a keletnémet válogatott kispadján, ő dirigálta az NDK csapatát a magyarok elleni győzelemkor is. Vele vágtunk neki az 1970-es mexikói világbajnokság selejtezőinek.

A nyitány jól sikerült: 1969. május 25-én az FTC és az Újpesti Dózsa labdarúgóira épülő, Szentmihályi – Káposzta, Mészöly, Noskó (Farkas), Páncsics – Albert, Szűcs – Szőke (Fazekas), Bene, Dunai, Zámbó összetételű tizenegy Dunai és Albert góljaival 2:0-ra verte Csehszlovákiát (akkor még senki nem sejtette, hogy ez volt az Aranylabda 1967-es győztesének, Albertnek az utolsó gólja címeres mezben).

A bizonyos utolsó gól, 0:33-nál.

Két héttel később 2:1-re győztünk Írországban, június 15-én azonban meglepetésre kikaptunk Koppenhágában. Az esélytelennek tartott dánok 3:2-re győztek, úgy, hogy Farkas és Bene találataival csak egyenlítésekre futotta. További súlyos gondot jelentett, hogy a 37. percben Albert súlyosan megsérült. Két évig nem is tudott pályára lépni a nemzeti tizenegyben.

Albert Flórián koppenhágai sérülése pillanataiban

Az ősz végül is nem alakult rosszul (3:3 Prágában, azután sima győzelmek idehaza az írek és a dánok ellen), ám a csoport végeredménye az lett, hogy a csehszlovákokkal ugyanannyi pontot szereztünk. Nekik volt jobb a gólkülönbségük, azonban az akkori szabályok értelmében semleges pályán egy mindent eldöntő harmadik mérkőzést kellett játszanunk.

Erre 1969. december 3-án, Marseille-ben került sor. Baljós jelnek tűnhetett, hogy Albertet, Szűcsöt, Dunai II-t és Páncsicsot sérülés miatt hiányolni volt kénytelen a magyar válogatott, amely a Szentmihályi – Kelemen, Mészöly, Noskó, Ihász – Göröcs (Kocsis), Halmosi – Fazekas, Bene, Farkas (Puskás), Zámbó összeállításban lépett pályára. Mi kezdtük jobban a játékot, a félidő végére azonban feljöttek a csehszlovákok, sőt a 43. percben tizenegyesből meg is szerezték a vezetést. A második félidőben aztán lehengereltek bennünket, újabb három gólt rúgtak, nekünk csak egy szépítésre tellett a 90. percben, Kocsisnak büntetőből elért találatával. Csehszlovákia–Magyarország 4:1, ami azt jelentette, hogy a magyar labdarúgó-válogatott története során először elbukta a világbajnokiselejtező-sorozatot.

Jönnek a csehszlovákok, jönnek a csehszlovákok!

Ezt a tényt akkor óriási tragédiaként élte meg mind a szakma, mind a közvélemény. Érthető, ilyesmi még soha nem fordult elő. Marseille képletesen bevonult Muhi és Mohács mellé, a magyar történelem nagy vereségeinek sorába. Annyiban mindenképpen mérföldkőnek számít, hogy vele lezárult a magyar futball igazán fényes időszaka. Ha nem is pont erre gondolt, de talán erre utalt Mészölynek a meccs után, az öltözőben tett kijelentése, miszerint az ő idejük lejárt, át kell adniuk a helyüket másoknak (a Szőke Szikla egyébként ekkor még nem volt 29 éves…).

Sós Károlyt az újságíróból szövetségi kapitánnyá előlépett Hoffer József, az MTI sportszerkesztőségének akkori vezetője, korábbi élvonalbeli játékos, majd ifjúsági szövetségi kapitány követte a kispadon. Őt Illovszky Rudolf váltotta. Második, immáron hosszabb ideig (három évig) tartó kapitányságának pozitív mérlege egy olimpiai ezüst, valamint egy Eb-negyedik hely, mindkettő 1972-ből. Ami azonban már akkor is a legfontosabbnak számított, vagyis a világbajnoki szereplés, vele sem jött össze.

Máltával, Svédországgal és Ausztriával voltunk egy csoportban – érdekesség, hogy a selejtezősorozat eleje időben keveredett az 1972-es EB sikerrel megvívott selejtezőivel. A nyitányon, 1971. november 14-én Bene két találatával legyőztük idegenben Máltát, amit fél évvel később Budapesten egy sima 3-0 követett (a mieink igazából az egy héttel később rendezett bukaresti EB-selejtezőre készültek, ezért a sérüléseket elkerülendő óvatosan és kényelmesen játszottak). Stockholmban és Bécsben egyaránt döntetlen lett az eredmény, ami 1973. április 29-én megismétlődött Budapesten is. Ez azt jelentette, hogy a döntés az 1973. június 13-i, svédek elleni záró mérkőzésre maradt.

Az újonc kapus, Bicskei Bertalan lehúzza a labdát. Körülötte négy magyar, Bálint László, Kovács József, Szûcs Lajos és Tóth András.

Ez a találkozó is bekerült a magyar futball történetének negatív emlékezetű kilencven percei közé. (S erre épül például Spiró György Apámmal a meccsen című novellája is.) A Bicskei – Török, Kovács, Vidáts, Szűcs – Juhász I., Bálint – Tóth A. (Szőke), Bene, Kozma (Kocsis), Zámbó összetételű tizenegy Kozma révén szerzett vezetést, amit a svédek a második félidőre elejére megfordítottak. Az 59. percben Vidáts egyenlített, majd a 71. percben Zámbó révén újra vezettünk, ám öt percre rá a hórihorgas Edström fejjel bevette Bicskei kapuját.

Vidáts Csaba egyenlített 2:2-re.

Zámbó Sándor góljával 3:2-re vezettünk.

A 3-3 azt jelentette, hogy a svédeknek, az osztrákoknak és a magyaroknak egyaránt nyolc pontja volt a körmérkőzések végén. Ám nekünk volt a legrosszabb a gólarányunk, vagyis nem jutottunk ki a világbajnokságra, dacára annak, hogy a selejtezősorozatban egyetlen egyszer se veszítettünk (a többiek igen) – igaz, sem a svédeket, sem az osztrákokat nem sikerült idehaza legyőzni, és most jött ki az is hibaként, hogy Máltát csak viszonylag kis gólkülönbséggel vertük meg. (Az osztrákok és a svédek végül egy harmadik meccsen döntöttek a továbbjutásról, azt utóbbiak nyerték meg, így ők jutottak ki az 1974-es, németországi vb-re.)

Két világbajnokság telt el tehát Magyarország nélkül, sokan azt gondolták, ez a magyar futball mélypontja…

A vb-kudarc ellenére Illovszky még egy évig a helyén maradhatott, utána azonban gyorsan váltogatták egymást a szövetségi kapitányok. Bozsik József betegség miatt mindössze egy mérkőzésre tudott leülni a válogatott kispadjára. Moór Ede esetében akkor még roppant kevésnek bizonyult az ötvenszázalékos teljesítmény. Szőcs János csupán megbízottként kapott bizalmat, egy meccs erejéig, azt is elveszítettük vele (1975. április 16. Magyarország–Wales 1-2, a Népstadionban). Ekkor visszatért Baróti Lajos, aki azt vállalta, hogy nyolc év szünet után, negyedjére is kiviszi a magyar csapatot a világbajnokságra.

Baróti Lajos szövetségi kapitány

A feladat nem volt egyszerű. A görögök mellett azzal a Szovjetunióval kerültünk egy csoportba, aki mindig is mumusnak számított, és minden velük való összecsapás feszültségekkel járt. Ráadásul a szabályok értelmében a csoportgyőztesnek egy úgynevezett interkontinentális selejtezőt is meg kellett vívnia egy dél-amerikai csapattal.

A nyitómeccsen, 1976. október 9-én 1-1-et értünk el Görögországban – mint később kiderült, Kereki egyenlítése a 84. percben a végső elszámolásban igen sokat nyomott latba.

Athénban így kezdtünk az első selejtező mérkőzésen, balról: Kereki, Nyilasi, Pintér, Várady, Tóth J., Ebedli, Török, Pusztai, Bálint, Kovács L., Fazekas (forrás: magyarfutball.hu)

A szovjetek következtek: idehaza 2-1-re sikerült nyerni (ebben nagy szerepe volt a magyar csapat motorjának, Pintérnek), három héttel később azonban Tbilisziben 2-0-ra kikaptunk. Következett 1977. május 28-án a görögök elleni visszavágó, amely előtt a szovjeteknek 4, a görögöknek és nekünk 3–3 pontunk volt. Pusztai, Nyilasi és Fazekas góljaival 3-0-ra nyertünk, ami csoportelsőséget jelentett. Lehetett készülni Bolívia ellen.

Tulajdonképpen már az első, budapesti összecsapáson eldőlt a továbbjutás: október 29-én Magyarország–Bolívia 6-0, a gólokat Nyilasi, Törőcsik, Zombori, Várady, Pintér és Nagy L. szerezték.

Öt gól a hatból (Zombori távoli bombájáról lemaradt a közvetítő kamera).

A november végén La Pazban megrendezett visszavágó előtt leginkább a magaslati levegőhöz való alkalmazkodás jelentett nagy kérdést. Ezt a magyar szakvezetés úgy oldotta meg, hogy a válogatott jószerivel a repülőtérről esett be a stadionba, és a találkozó után azonnal el is utazott – boldogan, hiszen az újabb, 3-2-es győzelem föltette az i-re a pontot: tizenkét év szünet után Magyarország újra vb-résztvevő lehet!

Borzalmasan nehéz csoportba kerültünk. Ráadásul a nyitómérkőzést a házigazda Argentínával kellett vívnunk. Egy évvel korábban, ugyancsak Buenos Airesben már találkoztunk velük, és akkor 5-1-re kikaptunk. A találkozó érdekessége, hogy akkor mutatkozott be az argentin válogatottban Diego Maradona. Ő nem volt ott a világbajnokságon (mármint játékosként nem), az argentinok azonban többek véleménye szerint – részben politikai nyomásra – komoly hátszelet kaptak. Egyszóval, nem mi voltunk az esélyesek. Ráadásul a magyar válogatott nem a legjobb lelkiállapotban érkezett a világbajnokságra. Az utolsó felkészülési mérkőzésen, tíz nappal a nyitány előtt 4-1-re kikaptunk a Wembleyben a vb-re ki nem jutott, ennek megfelelően hatalmas bizonyítási vágyban égő Angliától.

Az aranylabdás Kevin Keegan a magyar játékosok gyűrűjében

Tovább növelte a ráncokat, hogy a londoni kiruccanás idején néhány játékosfeleség bolti lopási ügybe keveredett.

Az 1978-s magyar keret

Mindezek dacára a Gujdár – Török (Martos), Kocsis, Kereki, Tóth J. – Csapó, Nyilasi, Pintér – Zombori, Törőcsik, Nagy L. összetételű magyar válogatott a 10. percben Csapó góljával megszerezte a vezetést.

Az elején még mi örültünk

Öt perccel később az argentinok egyenlítettek. Innentől kezdve egyre feszültebb lett a hangulat. Az ellenfél nagyon keményen, olykor durván játszott, a játékvezetői ítéletek vitathatóak voltak.

A mérkőzés összefoglalója.

Aztán amikor a 83. percben Bertoni betalált, a mieinknél elszakadt a cérna. Előbb Törőcsik, aztán Nyilasi kapott piros lapot.

A portugál Garrido játékvezető a közös nevező

Sajnos a folytatás ennél is rosszabbra sikerült. Az olaszok és a franciák ellen a borzalmas lelkiállapotban lévő magyar csapat képtelen volt a jó teljesítményre.

Az olaszok és franciák elleni mérkőzések góljai.

Mindkétszer 3-1-es vereséget szenvedtünk (a góljainkat Tóth A. és Zombori szerezték), és pont nélkül estünk ki az argentínai világbajnokságról.

Maradjanak velünk, holnap folytatjuk!