Avagy magyarok az ifjúsági labdarúgó Európa Bajnokságokon (1953-1967)

Soron következő visszaemlékezésünkben a magyar labdarúgás egyik legutolsó kézzelfogható sikerét szeretnénk bemutatni Olvasóinknak, a tőlünk megszokott alapossággal. A Bicskei-csapat kapcsán előbb szót ejtünk általánosságban a magyar labdarúgás ifjúsági szintű eredményeiről és sikereiről 1984 előtt, majd a befejező részünkben eljutunk az 1984-es ifjúsági labdarúgó Európa Bajnokság történéséig.

Az Ifjúsági Torna vándorserlege

Történetünk végül 1984 júniusának első vasárnapján, az 1983/84-es NB I-es labdarúgó bajnokság zárófordulójának napján csúcsosodik majd ki, mindezekhez képest is harminchét évvel azelőttre pörgessük vissza a képzeletbeli időkerekünket.

Amikor a II. Világháború után Európában az élet minden területén mindenhol a megbékélés szelleme vált uralkodóvá, a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) is mindent megpróbált elkövetni a maga eszközeivel, hogy saját területén is hozzájáruljon az ellentétek elsimításához. Felmerült a kérdés, hogy lehetne összehozni Európa fiataljait valamilyen rendszeres és tétért folyó nemzetközi küzdelemben. A feladat apostola Sir Stanley Rous, egykori világhírű játékvezető, az Angol Labdarúgó Szövetség (FA) akkori első titkára lett.

Sir Stanley Rous itt már 1961-ben a FIFA frissen megválasztott elnökeként tartja székfoglalóját

Minden erejével támogatta a kivitelezhetőnek tűnő elképzelést, ennek köszönhetően a FIFA már 1947-ben odaítélte Angliának az első rendezés jogát. Apró adminisztrációs dolgon bukott el a dolog abban az évben. A versenynaptárba már sehogy sem tudták beilleszteni a rendezvényt, minden szombatot lekötöttek addigra. A FA versenyszabályzata pedig akkor még tiltotta a hétközi korosztályos mérkőzések megrendezését.

A FIFA égisze alatt indult útjának végül az a torna 1948-ban, mely teljeskörű jogelődje a későbbi ifjúsági labdarúgó EB-nek, akkor még FIFA Ifjúsági Torna néven. Az előzetes tervek szerint Anglia rendezhette végül az elsőt, az adminisztratív akadályt akkor még nem sikerült elhárítani, így a rendezvény a versenynaptárban szabadon hagyott húsvéti szünetre esett.  Deklaráltan az elsődleges cél nem a megmérettetés, illetve bármilyen sportszakmai szempont vezérelte az irányt, hanem hogy a fiatalok ismerkedjenek és barátkozzanak más népek hasonló korú nagykamaszaival.

1953-ban már a hatodik hasonló kontinens tornát rendezték - hagyományosan a tavaszi iskolai szünetben. A kezdetekhez képest 8 helyett már 16 nemzet szerepelt a londoni 6:3 évében, Belgium adott otthont a Tornának, melyen hazánk először képviseltette magát. Az akkori résztvevő országok listáját végigböngészve finoman fogalmazva is kérdőjeles, hogy a kontinensviadalra a FIFA miért pont Argentínát protezsálta be az európai ifjúsági elitbe (bár Argentína akkoriban nem volt focinagyhatalom, de amúgy sokat tett 1945 után azért, hogy bizonyos európai náció kultúráját megismerhesse belülről, elmélyítve ezzel is a népek barátságát - a szerkesztő megjegyzése).

Még mindig selejtezők nélkül, meghívásos alapon kerültek a csapatok a legjobb 16 közé. A Magyar Labdarúgó Szövetséget az év elején teljesen váratlanul és felkészületlenül érte a felkérés, és mivel maga a torna március végén kezdődött Brüsszelben, sebtében összerántották a csapatot, gyakorlatilag pár összetartó edzés után vágott az egésznek neki a Hoffer József irányította magyar ifjúsági labdarúgó válogatott. 

Hoffer József mindenképp megérdemel cikkünkben egy lábjegyzetet.

Az 1922-es születésű szakember a negyvenes években első osztályú labdarúgóként a B válogatottig vitte, itthon fedezetként és csatárként szerepelt a Zuglói SE, a Danuvia, az Autótaxi SE és a MOGÜRT csapataiban. Pályafutása befejezése után labdarúgó edző lett és, akkor egyedülálló módon, az utánpótlás-nevelésre szakosodott.

1953 és 1965 között a magyar ifjúsági labdarúgó válogatott szövetségi kapitányaként tevékenykedett, 1953-ban és 1960-ban Ifjúsági Torna győztes is volt a csapata. Ifjúsági válogatott játékosai közül az idők során ötvenöten a felnőtt nemzeti tizenegyben is helyet kaptak. 1970-71-ben tíz mérkőzésen szövetségi kapitányként irányította a magyar labdarúgó-válogatottat is. Hazánk labdarúgásában betöltött vezető szerepei mellett elismert újságíró is volt. 1950 és 1983 között a Magyar Távirati Iroda (MTI) Sportszerkesztőségét irányította, 1957 és 1968 között pedig az igen tekintélyes Labdarúgás című szaklap főszerkesztője volt. Hoffer nem csak labdarúgókat, hanem számos ifjú újságírót indított el a pályán. Nagyon sok labdarúgással kapcsolatos könyvet jegyzett, legismertebb munkája az Alberttől Zsákig. Nyugdíjasként még a 90-es években is publikált a Gól című újságban, pályafutását számtalan kitüntetéssel díjazták. 2004-ben, nyolcvankét évesen hunyt el.

A tornán csoportmérkőzések nélkül, egyből direkt kiesési alapon kezdődtek a mérkőzések. A győztesek a legjobb nyolc közé kerültek, a vesztesek pedig szintén kuparendszerben játszották tovább a helyosztókat. Mi az első körben Svájcot küldtük egy laza 4:0-lal a vigaszágra, majd a nyolc között az írek jöhettek, ismét egy 4:0 következett. Fiaink talán ekkor ocsúdtak, hogy lehet valami keresnivalónk a megmérettetésen. Érdekesség, hogy a későbbi döntőbeli ellenfelünk, Jugoszlávia, a nyolc között 1:1-et játszott Angliával. Mivel a hosszabbítás sem hozott eredményt, déli szomszédaink pénzfeldobással mentek tovább a négy közé.

Érdekesség, hogy a jugoszlávok keretében találhattunk bizonyos Velibor "Bora" Milutinovicsot. A szerb nemzetiségű egykori labdarúgó évtizedekkel később edzőként szerzett magának világhírnevet. Mexikó (1986), Costa Rica (1990), az Egyesült Államok (1994), Nigéria (1998) és Kína (2002) szövetségi kapitányaként ötször vezetett nemzeti csapatot labdarúgó VB-n

Itt nekünk Törökország jutott, amit 2:0-ra abszolváltunk, Jugoszlávia pedig a spanyolokat verte 3:1-re. Az április 6-i döntőben pedig mi vertük a fiatal plávikat 2:0-ra Karácsonyi és Tichy góljaival. Csapatunk a Balogh (Bp. Haladás) — Rajna (Dózsa), Környei (Tatabánya), Irtási (Vasas) – Szabó (Kinizsi), Nagymáté (Kinizsi) – Bukovi (Bástya), Nagy (Tatabánya), Szimcsák (III. ker. Textilfestők), Karácsonyi (Ganz Vagon), Tichy (Bp. Lokomotív) összeállításban lépett pályára. A tornát tehát kapott gól nélkül hoztuk le, a gólkirályi címet pedig Karácsonyi György, a Vasas hátvédje nyerte el, 7 góllal. Összességében, miután FIFA-rendezvényről beszélünk, és Argentína is szerepelt a tornán, így nem hivatalosan ifjúsági világbajnoknak is mondhatták magukat fiaink. A kupát Irtási Ferenc csapatkapitány, a Vasas labdarúgója, személyesen Sir Stanley Roustól vehette át. Hazaérkezéskor a Keleti pályaudvaron többezres tömeg fogadta a győzteseket.

A csapat játékosai ezután lettek ismertek, érdekes, hogy nagy karriert alig futottak be közülük. Szimcsák Bukovi az MTK-ban lett később magyar bajnok, utóbbi játszott még a Vasas Izzóban és Tatabányán is az első osztályban. Rajna, aki az egyetlen volt a csapatban, aki addigra pályára lépett magyar bajnokin, a válogatottig is eljutott, az Újpesti Dózsában több mint 200 bajnoki találkozón szerepelt, az ekkor még a Budapesti Lokomotív SK (a BVSC elődje - a szerkesztő megjegyzése) játékos, Tichy, ezután került a Bp. Honvédba.

Balogh Pista, a csapat kapusa később dr. Balogh Istvánként hosszú évekig orvosként dolgozott az ifjúsági válogatottnál

Ugyanakkor a csapatkapitány Irtásinak mindössze egy NB I-es mérkőzés jutott a Vasasban, hogy utána a Villamosforgó Kábelgyár NB II-es csapatában bukkanjon fel újra pár év múlva, mindössze 26 mérkőzés erejéig. A gólkirály, Karácsonyi György sem futott be akkora pályaívet, mint várható lett volna. A FIFA tornáig játszott pár NB II-es mérkőzést már nagyon fiatalon a Húsos Kinizsi és a Ganz Mávag csapataiban, ezután került a Vasasba ahol gól nélkül lehozott alig 20 bajnoki találkozót. Igazán ismert újra a másodosztályban, a Vasas Izzóban lett, ahol majdnem 100 mérkőzést játszott, igaz a gólátlaga igencsak közelített az 1-hez.

Az 1954-es nyugat-németországi seregszemlén ismét meghívásos alapon vettünk részt, ezúttal csoportkörös mérkőzésekkel indult az a torna, mely abból a szempontból írta be magát futballtörténelembe, egy ez volt az utolsó olyan kontinensviadal, melyet a FIFA rendezett. Címvédőhöz méltóan parádésan kezdtünk, a Saar-vidék (az ideiglenes képződmény jogi státuszát korábban már taglaltuk) ellen 6:0, Anglia fiataljait 3:1-re vertük, majd az észak-írek ellen egy újabb fieszta, 7:2 következett. Miután a csoport 5. tagja, a házigazdák is rendeztek két gólparádét, igaz, az angolokkal remiztek, minket pedig teljesen váratlanul legyőztek 2:0-ra, így ők mentek tovább a legjobb négy közé, mi pedig a helyosztón Belgiumot vertük 3:1-re, így az 5. helyen végeztünk címvédőként.

A következő évtől már az Európai Labdarúgó Szövetség (UEFA) égisze alatt folytak tovább a dolgok, a hivatalos neve pedig UEFA Ifjúsági Torna lett. Azt a szellemiséget, hogy ne versenyezzenek a fiatalok, hanem csak barátkozzanak, ismerkedjenek, az európai szövetség olyan formában ültette át a következő két évre, hogy csak csoportköröket rendeztek, sem elődöntőkre, sem döntőre nem került sor. 1955-ben Olaszország, 1956-ban pedig hazánk adott otthont a "csonka" tornának.

Az itáliai Ifjúsági Tornán az akkori olasz sajtó szerint a magyarok voltak az egyértelmű vesztesei az új lebonyolítási rendnek. Mind az eredmények, mind a mutatott játék alapján mi nyerhettük volna a teljes tornát.

Giuseppe Meazza, az olasz labdarúgás első igazi szupersztárja, aki ekkor az Internazionale csapata mellett szövetségi kapitányként az olasz ifjúsági válogatottat is irányította, így nyilatkozott a Hoffer csapatról:
-Csodálatos, hogy 17-18 éves fiatalok ilyen ragyogó technikával rendelkeznek és ilyen szép, gördülékeny, folyamatos támadásvezetésekre képesek.

Sir Stanley Rous nem először látta testközelből a magyar ifjúsági válogatottat:
-Azt eddig is tudtam, hogy kiváló a magyar labdarúgás, azt azonban álmomban sem hittem volna, hogy fiatal labdarúgóik is ennyire nagytudásúak volnának.

Természetesen, mindkét alkalommal toronymagasan végeztünk csoportunk élén.

Józsa Sándor a hazai rendezésű Ifjúsági Tornán a legjobb játékos címet nyerte el

Az előbbin Luxemburg (5:1), Jugoszlávia (2:0) és Törökország (3:0), az utóbbin a Német Szövetségi Köztársaság (0:0), Bulgária (2:1) és Anglia (4:2) csapatain sikerült felülkerekedni.

Az 1957-es megmérettetést inkább fedje a feledés jótékony homálya. Az előző év végének kivándorlási hullámával a magyar utánpótlás-labdarúgás történelmének legmélyebb, életveszélyes sebét szenvedte el. Gyakorlatilag a teljes 1956-os korosztályos A-, B-, és C-válogatottak elhagyták az országot. A semmiből kellett újrakezdeni, gyatra kézzelfogható eredménnyel. Az UEFA visszatért a csoportkörből továbbjutós módszerre, de ez minket nem érintett. A Spanyolországban megrendezett Ifjúsági Tornán nem jutottunk tovább a csoportból, a házigazdák, a lengyelek és Német Demokratikus Köztársaságból érkező tinik mögött tökutolsók lettünk. Ennek ellenére a következő 1958-as esztendő volt az, amikor először mondtuk ki, fiataljainktól elvárás a tornagyőzelem a Luxemburgban megrendezett eseményen.

Ez volt az első eset, amikor már tudatosan készítették fel fiataljainkat a nemzetközi megmérettetésre, és maga a korosztály is olyan tehetségeket vonultatott fel, mely okot adhatott a bizakodásra. Ennek ellenére a szereplés kudarccal végződött, hiszen az ötcsapatos csoportban rögtön két vereséggel kezdtünk Hollandia és Románia ellen, a görögök és a törökök elleni későbbi győzelmek már csak a szépségtapaszt jelentették. Igazándiból csak a végeredmény volt csalódás, a mutatott játék összképével szakmailag mindenki elégedett volt. A továbbjutás, sajnos, az akkor még sötét lónak számító Hollandia ellen, gyakorlatilag az első meccsen eldőlt. A csapat vezéregyénisége az akkor tizenhét éves Albert Flórián volt. A hollandok elleni első meccsen is már seregnyi gólhelyzete volt, de csak egy gólt rúgott. A mérkőzéseket megtekintő külföldi szakemberek szerint is meglepő volt, milyen könnyedén hozta magát helyzetbe a társak segítsége nélkül is. Egyöntetű megállapításra került, Albert a jövő nagy játékos-egyénisége. És nem tévedtek!

1959-ben közel ugyanez a generáció vette fel újra a harcot az európai elittel a Bulgáriában rendezett UEFA Ifjúsági Tornán.

Kékesi Mihály közben bemutatkozott a az első osztályban. A Vasassal egy évtized alatt 4 bajnoki címet nyert

Itthon az MLSZ is rájött arra, szervezett keretek közé kell szorítani a korosztályos labdarúgást. Már az év elején döntés született arról, hogy az 1959/60-as bajnoki szezontól kiírásra került az ifjúsági bajnokság, teljes jogúan előtérbe került az utánpótlás-nevelés. Ennek fényében utazott ifjúsági válogatottunk Bulgáriába.

A csapat gerince már egy évvel korábban összeállt, ezt kihasználva tudatosan építették be a fiatalabbakat, már az előző ősszel megkezdődött az összeszoktatás, csapatépítés. Edzőtáborok, előkészületi mérkőzések futószalagon. Például a Budapesti Előre felnőtt csapatát 7:1-re, a Gázművekét 7:3-re verte ifjúsági válogatottunk. A tavalyról megmaradt játékosok szinte kivétel nélkül bemutatkoztak már az NB I-ben, igen erős volt a keretünk, ennek ellenére az MLSZ nem rakta túl magasra a lécet. A csoportból való továbbjutás volt az elvárás, azt mondták, onnan már bármi előfordulhat. A Szövetség az elmúlt évekre való tekintettel direkt nem tűzött ki egyértelmű célt, levéve a terhet ezzel a fiatalok válláról. Talán ennek is köszönhető, hogy alaposan bekezdtünk. Luxemburg ifijeit 10:1-re vertük az Aczél (BVSC) – Köves (PVSK), Sóvári (U. Dózsa), Petrovics (MÁVAG) – Solymosi (DVTK), Menczel (SBTC) – Keglovich (Győr), Kékesi (Vasas), Pém (Haladás), Albert (FTC), Radics (Győr) összeállítású csapatunkkal. Góljainkat Albert (4), Kékesi (4), Pém és Menczel szerezték. Ezután a spanyolokat 2:0-ra győztük le, Kékesi és Pém őrizték meg a góllövő cipőjüket az előző meccsről. Az utolsó meccsen az osztrákok ellen már csak a döntetlenre kellett odafigyelnünk, hátha a spanyolok nálunk is nagyobb arányban verik a nagyhercegséget, a 0:0 nekünk továbbjutást ért. A negyeddöntőben az olaszokkal kellet megküzdenünk. A 80 percből -a korosztályban 2x40 perces mérkőzéseket játszottak- nagyjából egy órán keresztül mi uraltuk a játékot, a győztes gólt mégis Squadra Azzura tinijei szerzték, így nyertek 1:0-ra. A mieink nem kevesebb, mint négy kapufát rúgtak a mérkőzésen. A bronzmeccsen az NDK csapata jött szembe, meggyőző játékkal 6:1-re nyertünk. A mérkőzés érdekessége az volt, hogy félidőben még az ellenfél vezetett, de aztán Albert és a diósgyőri Kovács II. is duplázni tudott gyorsan. Pém továbbnövelte előnyünket, majd még a keletnémetek a végén zavarukban egy öngólt is vétettek. A Szófiában lejátszott mérkőzésen 50 ezer néző vastapsban részesítette a mienket. A nemzetközi szakembergárda, sőt, a hazai vezetés is egyértelműen sikernek könyvelte el a bronzérmet és a mutatott játékot is. A tavasszal megrendezett kontinensviadal is hozzájárult aqhhoz, hogy ősztől az NB I. ifi bajnoki mérkőzésein is többezres volt az átlag nézőszám.

Talán 1960-ra érett be az a gyümölcs, melyet az MLSZ ültetett el a tudatos felkészüléssel, illetve a kor akkori szellemének megfelelően a csapat menedzselésével. Az edzőtáborozások és az egymást érő edzőmeccsek már nem számítottak újdonságnak, szerves, kalkulálható részeivé váltak a felkészülésnek.

1960 kora tavaszán egy előkészületi meccs után a magyar ifjúsági labdarúgó válogatott. Álló sor balról jobbra: Kürtösi, Káposzta, Őry, Menczel, Farkas, Muzslai, Száger, Vági, Török. Guggolnak: Gál, Faliszek, Galambos, Mészöly, Ihász, Kékesi, Krajicsek.

Leginkább azzal a lelki plusszal utazott el ifjúsági válogatottunk Ausztriába, hogy az MLSZ-ben nem deklaráltak célkitűzést a fiatalok felé. Hoffer Józsefen enélkül is lehetett pici nyomás, hiszen egy tökéletesen összerakott csapat, melynek gerince korábban kialakult, olyan fiatal tehetségekkel egészült ki, mint Mészöly Kálmán, Farkas János, Dunai II. (akkor még Dujmov) Antal, Káposzta Benő és Száger György. Arról nem beszélve, hogy Kékesi a harmadik, Ihász Kálmán pedig a negyedik hasonló megmérettetésre készült. Utóbbi ezzel a torna egész történelmét tekintve a mai napig egyedüli rekordot tart, ennyiszer soha senki nem szerepelt a korosztályos kontinensviadalon.

Rögtön a nyitónapon pályára léptünk és Bécsújhelyen az NDK fiataljaival találkoztunk. Lehoztuk a kötelezőt, nyertünk 2:0-ra. Két nap múlva egy 1:1-es remi következett az NSZK-val. A harmadik körben nekünk mindenképp nyernünk kellett a törökök ellen, mert előzetesen kétes kimenetelű volt a labdarúgás történelmének első Német SZK-Német DK párharca. Mi két forduló után is jobb gólkülönbséggel rendelkeztünk, de ezt tovább tudtuk növelni egy 3:0-ás győzelemmel, de az is a továbbjutásunk malmára hajtotta a vizet, hogy a német-német párharc döntetlent hozott. Kettőt aludhattunk, mire a legjobb négy között a portugálok következhettek. A 2:1-es magyar győzelem rájuk nézve volt hízelgő. A negyeddöntő másik ágán Románia 4:1-gyel lépett át a házigazdákon, tudtuk, ritka kemény 80 perc vár ránk.

A román labdarúgással foglalkozó sporttörténészek a mai napig úgy tartják, utánpótlás szinten ez volt hazájuk valaha volt legerősebb csapata.  A már megénekelt Kékesi révén szereztünk vezetést, azonban a románok hamar egyenlítettek. Aztán Kürtösi pillanatai következtek. A szegediek védője a döntőn a középpályán kapott helyet. Embere nem lévén, amolyan hátravont centerként, végig szabadon rohamozta az ellenfél kapuját. Egy kipattanó labdánál, ahogy ő mesélte később, nem tudta visszafogni magát. Jó 30 méterről lövésre szánta el magát. Káprázatos bombagóllal szerzett újra vezetést nekünk. Gondolhatnánk, a történelmi tények ismeretében, hogy megszerezte győztes gólt. De a véghajrá ennél sokkal drámaibb volt. Előbb Mészöly Kálmán vétett büntetőt, talán pályafutásának egyetlen elhibázott tizenegyese volt. Később keleti szomszédaink jutottak hasonló szituációhoz. Jakab készülődött a végrehajtáshoz. Mészöly még a büntető területen belül mormolt neki valamit, hiszen a román játékos kiválóan beszélt magyarul. A jelenetnek végig háttal álló Mészöly egy hatalmas csattanást hallott, a lövés a felső lécen végezte. A hátralévő percekben a világ egyetlen válogatottja sem tudott volna gólt rúgni a magyar ificsapatnak!

Ihász Kálmán veszi át a kupát Sir Stanley Roustól

Ennek a generációnak meghatározó szerep jutott a magyar labdarúgásban a későbbiekben, közel egy évtizedig.

Húsz évvel később Duna II., Farkas, Mészöly, Káposzta és Ihász a kupával. Ők együtt 171 alkalommal ölthették magukra a címeres mezt

Kíváncsian várta az egész ország, vajon 1961-ben meg tudja-e ismételni az ifjúsági válogatott a sikeres szereplést. A rendező Portugália idejében kiküldte a jelentkezési lapokat, itthon pedig a megszokott mederben folyt a csapat felkészítése. Amióta indultunk a sorozatban, ez volt 1957 után a másik olyan esztendő, amikor gyökeresen kicserélődött a gárda, újra kellett mindent az alapoktól kezdeni, jelen esetben azért, mert kevés kivétellel mindenki kiöregedett a korosztályból. Hírmondónak csak Faliszek Sándor, Dunai II. (Dujmov) Antal, Káposzta Benő és Farkas János maradtak. A szakvezetés nagyon elégedett a rendszeres edzőmeccseken mutatott játékkal és eredményekkel. Nagy terveket kezdtünk újra szövögetni, amikor robbant a bomba február közepén! A rendező Portugália bejelentette, politikai okokból nem fogadják el az NDK jelentkezését, mert formálisan nem tekintik legitim államnak. Nem csak az akkori Béketábor országain, de egész Európán a döbbenet hullámai söpörtek végig. Tizenhat évvel a II. Világháború befejezése után a hidegháború pont ott bukkant fel, ahol a legkevésbé számított rá az öreg kontinens. Ne feledjük, a Sir Stanley Rous által megálmodott megmérettetés egyik legnemesebb célja a népek barátsága volt, attól függetlenül, sőt, annak ellenére, hogy a Vasfüggöny melyik oldalán foglaltak helyet. Az UEFA dán elnöke, Ebbe Schwartz azonnal személyesen Portugália vaskezű diktátorának, António Salazarnak üzent. Kilátásba helyezte, amennyiben országa nem vonja vissza az NDK elleni intézkedéseit, elveszik Portugáliától a rendezési jogot. Bár politikai világnézettől függetlenül nagy felháborodást váltott ki a dolog -az NSZK labdarúgó szövetsége külön is szót emelt a dolog ellen-, mindkét tábor másként próbált reagálni az eseményekre. Hazánk mellett Románia, Lengyelország és Jugoszlávia a bojkott mellett tette le voksát, a kapitalista országok pedig az UEFA-t próbálták nyomás alatt tartani a rendezési jogok elvételét követelve. A teljes politikai patthelyzetet végül Portugália oldotta fel azzal, hogy ígéretet tett, meghajol a felháborodás előtt és mindenkinek engedi a beutazást. A kedélyek megnyugodni látszódtak, a történet azonban továbbra sem volt kerek. A jugoszlávok például Milánóban rostokoltak hat napig a beutazási vízumra várva, aztán megunták az egészet, összecsomagoltak, bejelentették, hogy ezek után nem kívánnak résztvenni az eseményen, és végleg hazautaztak. Nálunk közben összehívták a végleges utazó keretet, de az indulás reggelén, a déli szomszédaink esetéből okulva, magunk helyett egy táviratot indítottunk el, melyben a szervezési anomáliákra való tekintettel, köszönettel, de lemondtuk az indulást. A keletnémet fiatalok pedig el sem indultak, hisz csak ugyanazt az ígértet kapták meg, mint a többiek, a portugál hatóságok semmit nem tettek érdemben, hogy elkészüljenek a beutazási vízumok... Mi az Ifjúsági Torna helyett amolyan vigaszul a Megyeri úton az NDK-val játszottunk egy barátságos meccset. A Takács — Teveli, Szániel, Vági — Fórizs, Káposzta — Burányi, Ráczi, Varga Z., Farkas, Katona összeállításban felálló magyar ifjúsági válogatott a ferencvárosi titán, Varga Zoltán góljával 1:0-ra győzött. A maradék 13 ország ennek ellenére igen nívós tornát hozott össze, ezen a rendezvényen mutatta meg magát a világnak először az NSZK részéről Sepp Maier és Overath, az olaszoktól pedig Mazzola.

1962-ben már az indulás is furcsa volt a rekordszámú nevezéssel. Nem kevesebb, mint 20 nemzet jelentkezett Romániába. Az UEFA első lendülettel Csehszlovákia, a Szovjetunió, Görögország és az NDK jelentkezését elutasította. Politika nem volt a dologban, az indok az volt, ezek a csapatok eddig nem, vagy igen ritkán neveztek -a Szovjetunió például először nevezett- az Ifjúsági Tornára, a megnövekedett létszám pedig nehézkessé tenné a lebonyolítást. Nagyon rossz szájíz maradt a tavalyi év után, az UEFA jóhiszeműségét mi sem bizonyította jobban, hogy szinte azonnal revideálta álláspontját. A már meglévő 16 csapat mellé befogadták négyüket, kreálva egy ötödik csoportot.

A kissé szocreál hatású képen az 1962-es ifjúsági válogatott tagja Farkas Jánost hallgatják a két évvel azelőtti sikerről.

A generáció minőségét Katona Sándor (későbbi olimpiai bajnok, MNK-győztes a Honvéddal, kétszeres bajnok és VVK-döntős a Lakat-Albert-Varga fémjelezte Fradival - az álló sorban balról a második), Szűcs Lajos (későbbi olimpiai arany-, és ezüstérmes, a Fradival hasonló sikerek részese, mint Katona - az álló sorban jobbról a második), Dunai II. (Dujmov) Antal (őt már többször méltattuk itt a Blogon - az ülő sorban jobbról a második) és Dr. Puskás Lajos (Életpályáját itt méltattuk korábban - a középső sorban jobbról a második). Rendkívül erős csoportba kerültünk, hisz az örök éremesélyes mieinken kívül az a spanyol és francia csapat szerepelt még, melyeknek sosem volt "kifutott" eredmény a legjobb négy közé kerülni. A hispánok ellen 2:0, a gallok ellen 1:0 lett a vége a javunkra. A számításból kihagytuk a csoport negyedik tagját, a törököket. Sötét lóként nem csak minket vertek meg váratlanul, hanem mindenkit. Ők lettek a csoportelsők, sőt, egész a bronzmeccsig meneteltek, ahol 1:1-et játszottak északi szomszédainkkal. Csak a mérkőzés utáni pénzfeldobás fosztotta meg őket az éremtől.

Folytatódott a torna népszerűsége. 1963-ban már 26 európai nemzet nevezett. Az UEFA ekkor vezette be a selejtezőket a megnövekedett létszám miatt. Mi a lengyelekkel kerültünk párba az angliai repülőjegyekért. Mindkét mérkőzésen a Géczi — Szabó, Vellai, Kreidl — Kárpáti, Lutz — Rónai, Kalocsai, Varga Z., Tóth, Rátkai összeállításban játszottunk. A poznani 1:1-es mérkőzésen Kalocsai szerzett gólt, a Megyeri úti visszavágón Rónai duplájával 2:1-es magyar győzelem született, így mi utazhattunk a kontinens-megmérettetésre. A csoportkörön azonban ezúttal sem jutottunk túl. Döntetlen Bulgáriával, két sima vereség az olaszoktól és a franciáktól. Az olaszok ellen a később legendássá vált Gigi Riva egyszerűen tarthatatlan volt. A torna meglepetéscsapata Észak-Írország volt. A döntőig meneteltek, nem a 17 éves kapusukon, bizonyos Pat Jenningsen múlott, hogy a házigazdák legázolták őket a döntőben. Anglia megismételte a mi 1953-as bravúrunkat és kapott gól nélkül lett aranyérmes.

1964-ben ismét a hidegháborús politika szele borzolta a kedélyeket. A holland kormány formális okokra hivatkozva hiánypótlásra visszadobta keletnémetek vízumkérelmét, és mire lepapíroztak volna mindent, lekésték a rajtot. A tavalyihoz képest viszonylag gyér érdeklődés miatt hármas csoportokat csináltak. Az NDK ellenfelei Svájc és a Szovjetunió lettek volna, ők oda-vissza meccset játszottak egymással. Mi két, nagyon szoros 2:1-es vereséggel estünk ki, a későbbi döntős spanyolok és Belgium is vert minket. A tornát ezúttal is Anglia nyerte, zsinórban másodszor.

1965-re teljes keretátalakítás történt nálunk. Három sikertelen év után kitűzött cél volt a továbbjutás. Nagyon tehetséges, sikerre predesztinált ifi I-es korosztály jött össze a válogatottnál. Talán senkiről nem gondolták, hogy világsztárok lesznek, de többségükről állították a szakavatott szemek, hogy meg sem állnak a felnőtt válogatottságig, de minimum hosszú évekig saját klubjuk meghatározó játékosai lesznek.

1965 elején készül a keret. Az álló sor balról: Karsai, Hajdú, Bánkuti, Kuchta, Sebes, Kocsis, Solymosi II., Csanádi Ferenc edző. Guggolnak: Ihász II., Buús, Gáspár, Bordács, Légrádi, Horváth és Zöldi.
  

Hogy mennyire nem tévedtek a szakértők, a teljesség igénye nélkül álljon itt azoknak a neve, akik szerepeltek ebben a korosztályban az ifjúsági válogatottban, illetve az az évi UEFA Ifjúsági Tornán. Rögtön két parádés kapus legenda Buús György és Hajdú József személyében. A mezőnyjátékosok közt pedig olyan későbbi hazai sztárokat találhatunk, mint Szőke István (kétszeres bajnok és VVK-döntős a Lakat-Albert-Varga fémjelezte Fradival), Bánkuti István (ötször volt zsinórban bajnok az Újpesti Dózsával, szintén játszott VVK-döntőt), Karsai "Sunyi" László (ekkor még az MTK ifistája volt, 1967 és 1981 a Videoton legendája lett, nyolcszor a felnőtt válogatottban is szerepelhetett), Kocsis Lajos, a népszerű Csikó (ekkor még a Szegedi VSE játékosaként, később a Budapesti Honvédban többszáz bajnoki meccset játszott, háromszoros magyar bajnok lett Kispesten, 33 alkalommal a válogatottban is szerepelt, 1968 olimpiai bajnoka és 1972 ezüstérmese), vagy éppenséggel Vidáts Csaba (bajnok, kupagyőztes, BEK-negyeddöntős a Vasassal, 22 válogatott szereplés mellett volt egy EB 4. helye és egy olimpiai ezüstérme).

A fenti csapatképen szerepel Ihász II. A keresztneve Gábor volt, arról volt híres, hogy az 1960-as aranyérmet nyert csapat kapitányának, Ihász Kálmánnak volt az öccse. A fentebb felsorolt játékosok közül nem lógott ki sem felfelé, sem pedig lefelé. A fiatal labdarúgó tehetségét önmagában jelzi, hogy az ifjúsági válogatott közelébe jutott.

Ihász II. az ifjúsági válogatott mezében (forrás: ihaszgabor.hu)

Alig múlt tizenhat éves, amikor először húzhatta magára az ifjúsági válogatott mezét. Még bőven ifista volt, mikor a Vasas játékosaként az NB I-ben is bemutatkozott a Pécsi Dózsa ellen. Ez volt élete első és utolsó bajnokija egyben a csatárreménységnek. A hatvanas évek angyalföldi gárdájába nem volt könnyű bekerülni, számoltak vele a piros-kékeknél. A tartalékcsapatban játszott, hogy minél hamarabb és minél több rutint szerezzen. Tisztelettel  és szerényen fogadta, hogy a második csapatban olyanoktól tanulhat, mint Bundzsák, Machos és Sárosi. Tizenkilenc évesen egy rutin sportorvosi vizsgálat rendkívül súlyos szívizom-rendellenességet állapított meg. Azonnali hatállyal eltiltották mindennemű sporttevékenységtől. Az öltözők szagától azonban nem ment az elszakadás a következő naptól. Naponta bejárogatott a régi játszótársak közé, mígnem egyszer a Vasas örökös gyúrójának, Vinkovics Lajos bácsinak, épp valami elfoglaltsága akadt, az egyik edzés előtt megkérte Mészöly Kálmán, ne álljon már ott tétlenül, masszírozza meg a lábát. A történet vége az lett, hogy masszőrként hosszú évekre a csapat mellé szegődött. Előbb gyógymasszőri vizsgát tett, majd nemsokára az akkori legmagasabb képesítést, a sportmasszőr szakoktató képesítést is megszerezte. Egy csehszlovákiai útról hazafelé Ihász észrevette, hogy maradt a tárcájában 220 Korona. Nem akarta, hogy vámvizsgálatnál ebből gondja legyen. Pont egy hangszerbolt előtt állt. A kirakatban egy gitár hevert, pont ennyiért. Ihász Gábor, aki soha nem tanult zenét, kottát sem tudott olvasni, megvette.

Autodidakta módon kezdte a húrokat pengetni, 1974-ben hivatásos zenész lett belőle, átment az Országos Rendezői Iroda szakmai vizsgáján. Innentől kezdve Ihász Gábor története pedig nem a labdarúgásról szólt. Az ország egyik leghíresebb, legismertebb, legnépszerűbb előadóművésze lett. Számtalan sláger fűződött (Elszáll a gondom, Múlnak a gyermekévek, Szerelmes az én lányom, Te és én, Elsöpri a szél, Állj meg, kislány) a nevéhez szerzőként és énekesként is. Nagyon fiatalon, 1989-ben, hosszantartó és súlyos betegség következtében hunyt el negyvenhárom évesen...

A seregszemlét az NSZK-ban tartották, a Német Labdarúgó Szövetség (DFB), tanulva az előző évek portugál és holland rossz példáiból, minden politikai követ megmozgatott, hogy országa kiemelten kezelje, hogy az NDK labdarúgói zökkenő-, és akadálymentesen beutazhassanak országukba. 23 ország nevezett, a szervezők nyolc csoportba osztotta be a résztvevőket, úgy, hogy a háromfős csoportok mellé jutott egy török-holland oda-visszavágó, az utóbbi továbbjutásával. A torna nulladik napján a házigazdákkal játszottunk egy felkészülési mérkőzést, melyen Krivitz és Zöldi góljaival 2:1-re nyertünk. Az addigi felkészülési mérkőzéseken már kialakult a csapat gerince, sőt az állandó kezdőcsapat. A nyugatnémetek ellen így álltunk fel: Hajdu — Légrádi, Krivitz, Bánkuti — Horváth, Liebháber — Szőke (FTC), Gáspár, Vidáts, Zöldi és Lakics. Az évre és az Ifjúsági Tornára vonatkozólag is ez volt az állandó összeállítás, apró kivételektől. Csanádi Ferencnek akadt egy kellemetlen és egy kellemes gondja. A jobbhátvéd posztján felváltva játszatta Légrádit és az újpesti Solymosi II. Gyulát, a tornán már végül utóbbi mellett tette le voksát. Hogy milyen sokáig kereste a végső megoldást, arra példa az is, hogy egyszer még a csatár Ihász II-vel is próbálkozott. A csatársorban a minőségi túlkínálat miatt tehette meg, hogy rotál, hiszen Kocsinak és Karsainak is helyet akart szorítani mindenképp.

A tornán a románokkal és a svédekkel kerültünk össze, előbbiek ellen egy 0:0, utóbbiak ellen egy 4:0 született, góljainkat Kocsis, Zöldi, Vidáts és Szőke szerezték. Miután a harmadik meccsen 3:3 lett a végeredmény, csoportelsőként kerültünk a nyolcaddöntőbe. Itt azok az angolok vártak ránk, akik az utóbbi években hihetetlen fejlesztésekbe kezdtek az utánpótlás-nevelés terén. Az sem véletlen, hogy az előző két tornát is ők nyerték. A mérkőzésen a 68. percig mi domináltunk, irányítottuk a játékot, annak ellenére, hogy az angolok szerezték meg a vezetést. Majd egy teljesen megérdemelt tizenegyeshez jutottunk, amit Kocsis Lajos mellé lőtt. Ami ezután következett, az maga a katasztrófa volt. Az angolok 11 perc alatt 4 gólt rúgtak, nekünk maradtak a helyosztók az 5-8. helyekért. Előbb az íreket vertük magabiztosan 3:0-ra (gólok: Vidáts, Zöldi, Kocsis), majd kikaptunk a nyugatnémetektől 2:1-re, így összességében a 6. helyen zártunk, ami a 23 indulót tekintve jó eredménynek volt mondható. A torna végkimenetelét illetően Anglia harmadszor jutott zsinórban a döntőbe, de óriási meglepetésre, egy gólgazdag, parádés mérkőzésen a keletnémetek 3:2-re nyertek. A torna főhőse egy bizonyos Jürgen Sparwasser volt, az NDK góljaiból kettőt ő szerzett. Ugyanezen a tornán ismerhette meg a világ a spanyol Carles Rexach-t és a holland Johan Cruyffot, akik kerek tíz év múlva már együtt erősítették a Barcelona csapatát...

1966-ban véglegesítette az MLSZ a tavaly kialakított helyzetet. Megszüntették az ifjúsági válogatott szövetségi kapitányi posztot, cserébe "csak" egy edzőt neveztek ki a fiatalok élére. Már tavaly is ilyen tisztségben vezette a csapatot Csanádi Ferenc. A torna után átmenetileg Kovács Imre következett pár hónapra. Helsinki olimpiai bajnoka 1965-ben alapító edzője volt a Központi Sportiskolának, később a Dózsa zsinórban nyert hét bajnoki címéből kettő az ő nevéhez fűződött. A lila-fehéreket a BEK negyeddöntőjéig vezérelte, később még a PMSC-t a kupadöntőig, egy évvel később a Rába ETO-t a kupagyőzelemig vitte. Azonban a jugoszláviai tornára, illetve az azt megelőző, osztrákokkal vívott selejtezőkre, már Börzsei János vezethette csapatunkat.

Magyar, az Izzó kapusa magabiztosan hárít az ausztriai visszavágón

Nyugati szomszédainkat Tatabányán, illetve a Steyrben megrendezett visszavágón is megvertük 1:0-ra, így mi utazhattunk a szabadkai és újvidéki csoportmeccsekre. A tornára baljós előjelet vetett, hogy felkészülési mérkőzéseken egy váratlan és egy igen súlyos zakót sikerült leakasztani. Másfél héttel a kontinesn viadal előtt Szófiában 3:0-ra a bolgároktól kaptunk, majd pár nap múlva Zágrábban a jugoszlávok mértek ránk csapást egy 7:0-ás vereséggel. Sajtóközhellyel szokták azt mondani, jókor jöttek a pofonok. Börzsei János eszközölt pár változtatást és legfőképpen rendet tett a fejekben. Élesben már Svájc ellen 3:1-re nyertünk a Magyar — Kelemen, Vári, Hunyadi — Vidáts, Siklósi — Walcz, Fazekas, Oláh, Karsai, Kozma összeállításban. Góljainkat közül kettőt a remek napot kifogó Oláh szerzett míg egyet Karsai László rúgott. Ezt egy 2:2-es döntetlen követte Törökországgal, Börzsei alapvetően nem változtatott a két nappal korábbi győztes csapaton. Fiataljaink a Magyar — Kelemen, Vári, Hunyadi — Nagy, Lakics — Walcz, Fazekas, Oláh, Karsai, Kozma összeállításban kezdtek, ezúttal tőlünk Fazekas Lászl&oa