Válogatott okosságok

A sportban sok minden kiszámítható, de mindig történnek meglepetések. Szerencsére, mert különben elég unalmas lenne. A kézilabdában, ahol a sok gól miatt nem nagyon működik az a taktika, hogy valahogy kihúzzuk nulla-nullával, aztán majd hátha a hétméteresekkel továbbjutunk, igazából relative ritkább a meglepetés-eredmény, ami visszatükröződik például ott is, hogy a nőknél a Győri ETO hétszer egymás után meg tudta nyerni a magyar bajnokságot, és az idén is toronymagas favoritnak számított.

Elek Gábor (Fotó. Ricsováry Takács László)

Aztán a végén mégis a rivális Ferencváros edzője, Elek Gábor küzdhetett meg örömkönnyeivel a szép új győri Audi Arénában. Hogy történhetett ez, hogyan lehetséges, hogy az amúgy egészen május elejéig pocsék szezont futó, ezerszer eltemetett Fradi kétszer megverte az esélyesebb címvédőt, és hét szűk esztendő után ismét magyar bajnok lett?

Ehhez mindkét oldal "erőfeszítés"-eire szükség volt. Tavaly azt mondták az ETO-ra, hogy öt poszton (a két szél kivételével) a világ legjobbjai játszanak a csapatban (Katrine Lunde, Görbicz Anita, Katarina Bulatović, Heidi Løke és Eduarda Amorim), természetes volt, hogy az övék volt a világ legjobb csapata. Közülük Bulatović-csal szerződést bontottak, Amorimnak elszakadt a keresztszalagja, Lunde és Görbicz gyermeket vállaltak. A távozók helyére nem tudtak azonos kaliberű játékosokat szerződtetni. Ez helyenként elvben is lehetetlen (ugye, ha egyszer ők a világ legjobbjai), máshol egyszerűen rossz helyre nyúltak. Csupa-csupa rossz igazolást sikerült összegyűjteni, ha egyszer valaki a doktoriját elhibázott játékospolitikából írja, alaposan kielemezheti az ETO tavalyi igazolásait. Igencsak jellemző, hogy mindet(!) elküldik most a szezon végén, kivéve Susann Müllert, akivel már év közben megtették ezt. Ráadásul a Lunde helyére kapkodva leigazolt Jelena Grubišić, majd az ő helyére év közben a dán listavezetőtől kivásárolt (Úristen, ez akár még három éve is teljesen elképzelhetetlen lett volna) Kari Grimsbø is megsérült.

Az ETO kerete így már nem volt sokkal erősebb, mint a Fradié, ráadásul Ambros Martín vezetőedző Planéta Szimonettát mintha szándékosan leépítené (az edző a hírek szerint nem akarta a közel két méter magas átlövőt a csapatban látni, ám a menedzsment az egyik legnagyobb fiatal magyar tehetséget nem akarta elengedni, Martín pedig ezt rossz néven vette, és csakazértsem játszatja Planétát), és a válogatott Tóth Gabriellát sem akarta áthozni Mosonmagyaróvárról. Így már nem csak minőségi, de mennyiségi gondjaik is lettek, ami a szezon legvégére elég látványossá is vált. Kovacsics Anikó testben is, de főleg mentálisan belefáradt ebbe a terhelésbe, és a balszélen a mindössze 19 esztendős Korsós Dorina teljesítménye is visszaesett.

De még így is ők számítottak a döntő esélyesének. Ha a Fradi képes volna a 2012-es szintjén játszani, szinte előre odaadhattuk volna a fővárosiaknak a bajnoki címet, de a Fradi ettől messze volt. Elek Gábor a döntő előtt a győzelembe vetett hit fontosságáról beszélt, és mindenki mosolygott, mert már a szurkolók közül se sokan hitték, hogy a csapat legyőzheti kétszer a Győrt, pedig általában ők szokták a legtovább elhinni a lehetetlent is. A Magyar Kupa döntőjében, majd a KEK elődöntőjében is pocsék teljesítményt nyújtott a Ferencváros, láthatóan teljesen szétesett a csapat. Legutóbb itt, a blogon is feltettük a kérdést, egyenesen a vezetőedzőnek címezve: meg tudja-e újítani a csapatát.

Őszintén meg kell mondanom, a kérdés értelme eredetileg a jövő évre, a következő szezonra vonatkozott. Elek azonban már rövid távon is parádés választ adott.

Szucsánszkival nem bírtak a győri védők (Fotó: FTC)

A döntő első mérkőzésén ezt még csak részben láttuk. Szucsánszki Zita parádézott, világklasszis teljesítményt nyújtott. Persze nézhetjük ezt onnét is, hogy hogy a csudába tudott ez az ETO, két klasszis kapussal, 31 gólt kapni hatvan perc alatt, bárki is az ellenfél. Vesna Milanović-Litre nem tudta megoldani a feladatát védekezésben, hogy ehhez a képesség, vagy az akarat hiányzott-e jobban, az még abból a szempontból is mindegy, hogy mindkettő felveti a vezetőedző felelősségét is. Nerea Pena ellenben, ha nem is Szucsánszkihoz mérhető szinten, de szintén nagyon jól játszott, ezt eddig az idei évben hiányoltuk a fontos mérkőzéseken.

Egyedül Tomori Zsuzsát nem sikerült erre a mérkőzésre sem felpörgetni, ő borzasztó teljesítményt nyújtott. Olyannyira, hogy Elek a második félidő közepén meghúzta az egészen váratlant: lehozta Tomorit, és a 16 éves Háfra Noémit küldte helyette a pályára. Nem egy tipikus edzői húzás a money time-ra beküldeni a klasszis helyett az ifjoncot, de ezúttal alapvetően bevált. Háfra nem tett csodát, de stabilabban játszott nagynevű csapattársánál.

Ha csak nagyon szorosan, hétméteresekkel is, de meglett az első mérkőzés. És ettől kezdve a Fradi óriási pszichés fölénybe került. Volt előttük két lehetőség, hogy megverjék a náluk is jobban szétesett (ráadásul, a Ferencvárossal ellentétben, leszállóágban lévő) címvédőt, míg a Győrt már az első mérkőzésen is óriási teher nyomta. Itt visszaütött a győri kevélység is: a hagyományos lebonyolítási formát, amely szerint az első és az esetleges harmadik mérkőzést rendezheti a pályaelőny birtokosa, az ETO kérésére felcserélték, így az első meccs volt a Népligetben, a második pedig Győrben, és a harmadik is ott lehetett volna. Amióta ezt a bajnoki lebonyolítási rendszert bevezették, a Győr mindig két meccsen megnyerte a bajnokságot, és szerettek volna hazai pályán ünnepelni, ezért harcolták ki maguknak a sorrend megváltoztatását. És (más, részben már kifejtett tényezők mellett) ez lett a vesztük: ha az első meccs Győrben van, azt jó eséllyel behúzták volna, és akkor már ők lettek volna lelki fölényben.

Elek ráadásul a második meccsre, ki tudja, milyen módszerrel, csodát tett: helyrehozta Tomori Zsuzsát is, aki oroszlánrészt vállalt a győri győzelemből. Kevesen hitték volna, hogy ez még lehetséges (én egészen biztosan nem), Elek azonban elhitte, és meg is csinálta. Ki kell még emelnünk a fővárosiak kapusteljesítményét: Katarina Tomašević a kapuban mindkét mérkőzésen hozta azt, amiért az FTC őt leigazolta, nem csak ez a két meccs igazolta, hogy a Fradinál mostanában rendben van a kapusok felkészítése.

Ambros Martín, ki tudja milyen okból kifolyólag Herr Orsolyát állította a kapuba, aki, a tőle megszokott módon, elég hamar adott is pár gól előnyt a vendégeknek, és mire lecserélték, és bejött Lunde, lényegében el is ment a hajó. A Ferencváros ezen a meccsen gyakorlatilag tökéleteset játszott, minden elemben azt hozta, amit egy ilyen mérkőzésen kell. Elek Gábor tökéletesen felkészítette a csapatát, és élni tudott az ETO hibái és balszerencséje által számára felkínált lehetőséggel. Az edző a mérkőzést is jól menedzselte, ritkán nyúlt bele, de akkor jól. Utolsó időkérése, amelyben tömören vázolta, mi is a teendő passzív jelzés esetén, már most, alig pár nappal a döntő után legendává vált.

Elek Gábor ezzel a bajnoki címmel a legsikeresebb magyar edzők közé került. Nyert már bajnokságot a nemzeti bajnokság mindhárom osztályában (az NB II-ben az FTC II. csapatával, az NB I/B-ben a Csömörrel, az NB I-ben pedig most a Ferencvárossal), kétszeres KEK-győztes. Kevesen sikeresebbek nála magyar kollégái közül. És ez a siker valóban nagyrészt az ő diadala is, ez nem olyan győzelem volt, amire azt mondhatnánk, hogy a nagyanyám is bajnok lett volna ezzel a csapattal. Ezzel a csapattal, pláne az áprilisi helyzetből kiindulva, senki más nem lett volna bajnok.

A bajnokcsapat (Fotó: MTI)

Elek Gábor előtt most, a következő évekre, egy fontos feladat áll: hogy a csapata a szezon nagy részében se essen szét úgy, mint tavaly és az idén. Az ismét egy kisebbfajta világválogatottat összeigazoló ETO ellen jövőre akkor sem ők lesznek az esélyesek, de egyrészt az idén se ők voltak, másrészt ha "csak" egy BL Final Four és egy magyar ezüst lesz belőle, azt se tekintenénk kudarcnak.