Válogatott okosságok

Roy Hodgson ma kihirdette keretét az angol válogatott júniusi két meccsére. Ahogy ez lenni szokott páratlan években, sok alapember hiányzik, ki azért, mert ilyenkorra időzítette sokáig halogatott műtétjét, ki meg azért, mert inkább az U21-es EB-n lesz jelenése. Mivel a selejtezőknek sok tétje már nincs, ideális az alkalom új játékosok kipróbálására. Így került be a keretbe a klubjával a Premier League-ből egyaránt kieső Tom Heaton és Charlie Austin is, akiknek mentségére legyen mondva, személy szerint elég jó szezont tudhatnak maguk mögött. De van egy harmadik név, akinek én nagyon drukkolok: a Leicester csatára, Jamie Vardy.

Irány a Wembley? (fotó: wembleystadium.com)

2010 augusztusában járunk, ragyogó napsütés teríti be a Halifax Town stadionját az új szezon nyitómeccse előtt. A Halifax igencsak kalandos utat járt be: bár az ezredfordulón még a Football League-ben játszottak (Gera későbbi csapattársa, Geoff Horsfield góljainak is köszönhetően), 2008-ban a pályán már éppen csak bent maradtak az ötödosztályban, a nyár folyamán pedig utolérte őket a csőd és a felszámolás, az őszi szezont így egy újonnan alakult egyesület kezdte meg ... három osztállyal lejjebb.

Rövid gyorstalpaló az angol bajnoki piramisról

A csúcson természetesen a Premier League található, alatta három osztálynyi Football League, természetesen minden csapat profi alapon működik. Az ötöd-hatodosztály már változatosabb képet mutat: profi és félprofi csapatok versenyeznek itt vegyesen, a heted-nyolcadosztályban már a részmunkaidő a jellemző, néhány teljesen amatőr csapattal. Ez alatt húzódik a megyei osztályok végeláthatatlan sora egészen a Madron FC-vel bezárólag, akik azzal kerültek be a hírekbe pár éve, hogy a szezon összes bajnokiját elvesztették, a legsúlyosabb vereségük 55-0 volt.

Történetünk kezdetekor azonban már a hetedosztály friss tagjaiként üdvözölhetjük őket, a csapat a pályán melegít, a hangulat családias, nézőszám ezerötszáz körül, mindenki mosolygós és bizakodó, jómagam pedig egyik kezemben műsorújsággal, másikban teával próbálom beazonosítgatni az új arcokat.

A képen a kapu jobb felső sarka fölötti sorban szoktam a korlátot támasztani

A műsor szerint Jamie Vardy az ugyanebben az osztályban szereplő Stocksbridge Park Steels csapatától érkezett, 16.000 font ellenében, ami ezen a szinten igen nagy pénz. Hogy bőven megérte az árát, az már pár perc után nyilvánvalóvá vált, a vendég Buxton védői képtelenek voltak megállítani a balszélen szélvészgyorsan száguldó új csodacsatárt. Tíz perc alatt meg is született az első gól az ő beadásából, és bár a Buxton még egyenlített a második félidő közepe táján, de aztán ismét jött Vardy és megszerezte a győztes gólt. Még egy tizenegyest is kiharcolt, de az kimaradt.

A debütálásakor szerzett gólt további 26 követte a szezonban, elképesztő sebességével és a kapu előtti magabiztosságával alig-alig tudtak mit kezdeni az ellenfelek, a Halifax bajnokként jutott fel a hatodosztályba.

Az mindenki számára evidens volt, hogy a feljutás ellenére nem marad sokáig a csapatnál, a következő szezon első négy meccsén még lőtt három gólt, majd egy osztállyal feljebb, az ambíciózus Fleetwood Town csapatához távozott. Haragról természetesen szó sem lehetett, egy igazi, teljes munkaidős profi szerződésre az ő helyzetében senki nem mondott volna nemet. És persze mindenki drukkolt neki, hogy vigye sokra...

A Fleetwood Town egyik vezetője mesélte, hogy az átigazolási papírmunkát végül egy pénteki nap reggelén sikerült elrendezni, és rögtön aznap este játszottak is a York City ellen. Mivel a nap már így is elég hektikusra sikerült, a klubelnök foglalt egy helyi szállodában szobákat Jamie-nek és szüleinek, az apja pedig többször is visszakérdezett:

– Ez komoly? Nem kell fizetnünk érte? És ingyen ehetünk bármit? Tényleg? Hát, fiam, megérkeztél a tutiba!

A Fleetwood Town jó választásnak bizonyult, Vardy tartotta a formáját, számolatlanul lőtte a gólokat, adta a gólpasszokat, a kupában a jóval magasabban rangsorolt Blackpoolt is elintézte, ismét bajnoki címet gyűjthetett be (ezúttal az ötödosztályét), és ismét megválasztották a csapat legjobb játékosának.

Az ezt követő események forgatókönye már ismerős lehet: bár a Fleetwood feljutott a negyedosztályba, a másodosztályú Leicester City bejelentkezett érte, és annyi pénzt ajánlott (1 millió font helyből, plusz a ráadás), amit egyetlen negyedosztályú klub se tud visszautasítani.

A leicesteri karrier azonban nem indult olyan fényesen, a 2012-13-as szezon egyetlen hosszú kínszenvedés volt, aminek során az is megfordult Vardy fejében, hogy felhagy a sporttal. Hogy nem tette, az elsősorban az edzői stáb érdeme, akik mindvégig bíztak benne és bíztatták. Így hát folytatta, a góllövő cipőt is újra megtalálta, és 2014 tavaszán megtörtént az, amit senki nem gondolt volna azon a 2010 augusztusi napon: Jamie Vardy Premier League játékos lett.

Persze a Leicester már az idei szezon előtt a bukik kiesési favoritja volt, de rácáfoltak az előzetes értékelésekre, és végül huszáros hajrával maguk mögött hagyták a kiesőzónát. Jó ideig emlékezetes marad továbbá a Manchester United 5-3-as elkalapálása, amivel Vardy lett az első (és alighanem jó ideig egyetlen) játékos, aki bajnoki gólt szerzett mind a szurkolók által alapított FC United of Manchester, mind pedig az "igazi" United ellen.

Giggs nem hiszi, amit lát, pedig annak idején ő is pont így terrorizálta a védőket (fotó: Reuters)

Így hát a válogatott behívó csak annak fényében igazán meglepő, hogy honnan kezdett felfele ívelni a karrierje. De rögtön adja is magát a kérdés: hogy került egyáltalán ilyen mélyre egy ennyire nyilvánvaló adottságokkal rendelkező játékos? A sebesség elvégre mégsem olyan nehezen megfogható valami, mint a taktikai érzék, még a leghülyébb edzőnek is látnia kell.

A válasz sajnos az angol foci kórképe is: a Sheffield Wednesday akadémiájáról (nem, ez nem olyan akadémia, csak sima utánpótláscsapat) 16 évesen azért küldték el, mert túl kicsi volt. A Sheffield United érdeklődését is felkeltette, de végül Neil Warnock nem igazolta le, mert a 8 meccsből, amin megfigyelték, kettőn kiállították. Szintén erősen angolos volt a tinédzser Vardy viszonya az alkohollal: egyszer egy  balhé odáig fajult, hogy a bíróság kiosztott neki egy nyomkövető bokaperecet és szigorúan ellenőrizték, hogy este hatra otthon legyen. Így aztán egy végighajtott edzés után sokszor sprintelnie kellett még haza is, ami így utólag belegondolva hasznára vált.

És ha már a történet eleje nagyon angolos volt, tegyük hozzá, hogy a folytatás is az: hogy az amatőr szintről indulva valaki a válogatottságig viszi, egyáltalán nem példa nélküli, a leghíresebb alighanem Les Ferdinand és Ian Wright, az Arsenal legendás csatára, a legutóbbi pedig Rickie Lambert, aki 17 évesen még egy céklakonzerv-üzemben dolgozott, 14 évvel később pedig a skótok ellen fejelt győztes gólt első válogatott labdaérintéséből.

A szurkoló meg már csak olyan, hogy imádja a tündérmeséket.