Sommermärchen. Nyári mese, szó szerint, németül egybe kell írni. Egy szó, amely mindennél jobban leírja, hogyan is élték meg a németek a 2006-ban odahaza rendezett labdarúgó világbajnokságot. Manapság ismét sokat szerepel a sajtóban ez a szó, de már vegyesebb körítéssel, mint szűk egy évtizeddel ezelőtt.

Eltelt tizenöt év azóta, hogy kiderült, ezt a VB-t Németország rendezheti meg, és másfél évtized alatt legfeljebb az összeesküvés-elméletek hívei társalogtak arról, hogy az ország a rendezési jogot nem a legtisztább keretek között kaphatta meg. A Spiegel című hetilap szerkesztői viszont feltették a kérdést: ha azzal vádoljuk a FIFÁ-t, hogy minden VB rendezési jogát korrupt módon osztja ki, miért gondolhatjuk, hogy ezalól volt egyetlen kivétel, a sajátunk?

A 2006-os VB igaz története - A Spiegel címlapja

De, hogy igazán megértsük, miről is van szó, nem elég 2000-ig visszamennünk, hanem még messzebbre, a hetvenes évek elejére kell visszapörgetnünk az időt.

A nyugatnémet labdarúgás ezekben az években virágkorát élte. 1972-ben megnyerték az Európa-bajnokságot, majd két évre rá, hazai pályán, a müncheni olimpiai stadionban a világbajnoki címet is megszerezték. És ebben a csapatban volt a legjobb játékosok egyike az 1945-ben született Franz Anton Beckenbauer, az FC Bayern München futballistája.

Franz Beckenbauer (Fotó: DPA)

De a 70-es évek aranygenerációját nem csak a sikerek miatt emlegetik mindmáig. Azt mondják, ők voltak azok, akik először rámentek arra, hogy a labdarúgás célja: minél több pénzt keresni. És a Császár (Kaiser) névvel illetett Beckenbauer ebben is élen járt. Akkor is - azóta is.

A történet egy másik szála még régebbről indul, az 1920-as évekből, amikor a Dassler-fivérek elkezdtek sportcipőket gyártani. A II. világháború után az addig együtt dolgozó testvérek útjai szétváltak: Rudolf egy új céget alapított, Puma néven, míg Adolf "Adi" Dassler új cégének neve Adidas lett (mindkét cég mindmáig Dasslerék szülővárosában, a bajorországi Herzogenaurachban székel). Adolf halála után a céget az ő fia, Horst vette át. Ő felismerte, hogy az igazán nagy üzletet nem a jó cipőkkel, hanem a jó, a törvényesség határán táncoló, esetenként azt akár át is lépő marketinggel lehet elérni. Horst Dassler 1987-ben meghalt, a cég ekkor a francia Bernard Tapie kezébe került. Fiatalabb olvasóink kedvéért megemlítenénk, hogy Tapie a törvényesség határát inkább a túlsó oldalról ismerte, egyebek mellett arról volt ismert, hogy az akkor általa tulajdonolt futballcsapat, az Olympique Marseille nem a legtisztább eszközökkel ért fel a csúcsra (öt bajnoki cím egymás után, és 1993-ban megnyerték a BL-t is). Az OM bajnoki címeit utóbb eltörölték, a csapatot kizárták az első osztályból.

Robert Louis-Dreyfus (Fotó: DPA)

Tapie munkatársai közé tartozott ekkor (jó kezdés, hadd jegyezzük meg) egy szintén francia, Robert Louis-Dreyfus nevű úr (született 1946-ban). A leginkább csak RLD-ként emlegetett üzletember vette át az Adidast 2003-tól, és cégvezetőként, fogalmazzunk így, méltó volt az elődei által megteremtett hagyományokhoz - tetszik érteni, ugye? RLD 2000-ben egy komolyabb összeget, 20 millió márkát adott kölcsön egy Uli Hoeneß nevű úriembernek (Hoeneß pályájáról bővebben itt is írtunk), majd amikor Hoeneß az FC Bayernnél vezető pozícióba került, hosszú távú szerződést kötöttek az Adidas-szal sportszerek szállítására, sőt, az Adidas résztulajdonos is lett a futballklubban.

Ja, itt jegyeznénk meg, az Adidas már 1975-ben anyagilag támogatott egy fiatal FIFA-kisfunkcionáriust. Talán le se kell írnunk a nevét, anélkül is kitalálná mindenki, hogy a későbbi elnökről, Joseph Blatterről van szó.

A harmadik szál egy, az ötvenes évek végétől felfuttatott, a 90-es években Európa egyik legnagyobb médiavállalkozásává váló konszern, egyebek mellett a DF1 televíziós csatorna (a mai Sky) alapítója.

Leo Kirch (Fotó: dapd)

A nem feltétlenül átlátható médiabirodalom alapítója és tulajdonosa az 1926-os születésű Leo Kirch (kell-e mondanunk, hogy ő is bajor volt?).

És még csak most kezdődik a történet, amiről cikkünk szól. 1998-at írunk, Németországban megszületik az elképzelés, hogy pályázni kellene a 2006-os VB megrendezésére. A döntés majd 2000 nyarán lesz esedékes. A szervezőbizottság elnökévé Franz Beckenbauert nevezik ki. A hivatalos költségvetés 20 millió márka. Egidius Braun, a Német Labdarúgó Szövetség (DFB) akkori elnöke azt tanácsolta Beckenbauernek, hogy a kampány központi témája legyen a német újraegyesítés, és az egyesült német nép nagyszerűsége. A Császár buzgón bólogatott, majd hazament, mert ő pontosan tudta, hogy a 24 tagú döntőbizottságból ez hány embert érdekelne: egyet sem.

De ahhoz, hogy igazán beinduljanak, a rendelkezésre álló 20 millió márka kevés volt. Főleg, hogy, ha csak egy ország van, ahol az ilyen közpénzeknek muszáj 100%-ban legálisan és átláthatóan kifolyniuk, akkor az Németország. Beckenbauernek tehát szövetségesekre volt szüksége. A lehetséges partnereket három feltétel alapján kellett kiválasztani: legyen sok pénzük, ne legyenek túlzott skrupulusaik, és anyagilag legyenek érdekeltek a VB hazai megrendezésében. Szerencséje is volt. Ugyan többen is pályáztak, de reális esélye a rendezésre csak két országnak volt: Németország és Dél-Afrika. Azaz elegendő volt, ha valamely vállalkozás számára az európai rendezés előnyösebb, mint a dél-afrikai.

A döntőbizottság tagjai közül 7 európai küldött szavazatát szinte biztosra lehetett venni. Mivel szavazategyenlőség esetén az elnök dönt, az pedig sejthető volt, hogy ilyen esetben Blatter Dél-Afrikát támogatná, a német pályázatnak 13 szavazatra volt szüksége, ebből ugye 7 megvolt, még 6-ot kellett szerezni. Ahhoz meg nem kell túl dörzsöltnek lennünk, hogy kitaláljuk, mennyire lenne fogékony mondjuk egy Jack Warner (azóta mindörökre eltiltva mindenféle sporttevékenységtől) a német újraegyesítésről szóló kampányra.

Voltak küldöttek, akiknek a jóindulatát olcsón és egyszerűen meg lehetett szerezni. Az FC Bayern München fellépett négy gálameccsen négy egzotikus országban. Segítünk: a Bayern elnökét ekkor Beckenbauernek hívták. A négy országot egy dolog kötötte össze: mind a négyből volt tag a döntőbizottságban. És (micsoda csodás véletlen) mind a négy meccs televíziós közvetítési jogai az adott küldött, vagy közvetlen családtagja által vezetett céghez kerültek. Akik még nem felejtették el a cikk elejét, azok bizonyára rögtön kitalálják, ki vette meg a mérkőzések németországi közvetítési jogait: Leo Kirch. Mégpedig teljesen irreális összegekért. Kedves futballszerető olvasóink, Önök szerint Németországban hány néző kíváncsi a Bayern gálameccsére valami tök ismeretlen ország még annál is ismeretlenebb csapata ellen, egy eldugott kábelcsatornán, hajnali fél háromkor?

De akadtak, akikhez nehezebb volt eljutni. Egy brazil lobbystának Kirch egymillió márkát fizetett ki, különböző, nem a hibátlan adófegyelemről híres országokban vezetett bankszámlákra, filmjogok kapcsán végzett szakértői tevékenységért. Miközben Kirchnél jobban aligha ismerte bárki is a filmjogok piacát - az említett brazil meg annyit tudott róluk, hogy volt már moziban. Hogy őtőle a pénz hogyan jutott el, és egyáltalán kihez - mindmáig ismeretlen.

Ahogy az is, hogy pontosan milyen célra is kölcsönzött Robert Louis-Dreyfus 2000-ben tízmillió svájci frankot (akkori árfolyamon mintegy 13 millió márkát) a szervezőbizottságnak, ezt a bevételt miért nem könyvelték be sehová, és egyáltalán, mire költötték. Egy biztos: a sorsdöntő szavazás reggelén az új-zélandi küldött repülőre ült és hazautazott, a maradék 23 tag pedig 12-11 arányban Németországnak ítélte a világbajnokság megrendezését.

A kölcsön ügye ott válik gyanússá, hogy RLD dörzsöltebb volt annál, mint amit Beckenbauer feltételezett róla. Bár Beckenbauer vélhetően azt gondolta, a kölcsönszerződés inkább csak biztosíték, arra az esetre, ha a frankmilliókat a szervezőbizottság nem a megfelelő célra használná fel, hanem mondjuk elinná az egészet az Oktoberfesten, RLD viszont 2005-ben megjelent a szervezőbizottság elnöke által aláírt adósságlevéllel, és kérte vissza a pénzét. Mind. Maradéktalanul. Egy évvel a VB előtt. A DFB-nek aligha maradt más esélye, mint fizetni.

De persze nem létező kölcsönöket lehetetlen visszafizetni, ha pedig a DFB hivatalosan is elismeri a kölcsön felvételét, akkor muszáj lenne bemutatni, hogy mégis mit kezdtek ennyi pénzzel. Meg persze azt, hogy a világ egyik legnagyobb labdarúgó-szövetsége miért is nem tudott egy ekkora összeget, ha már szükség lett rá, zsebből előteremteni, ill., ha azt nem is, de miért nem vettek fel valami tisztességes bankhitelt - sorbanálltak volna a bankok, ha a DFB meghirdeti, hogy ekkora hitelre van szüksége. Szóval valahogy úgy kellett kifizetni akkori értéken 6,7 millió eurót, hogy az könyvelésileg rendben legyen. Itt léphettek be a képbe Beckenbauer ismerősei a FIFÁ-nál. A nemzetközi szövetség belépett közvetítőként, és a DFB az összeget a FIFA egyik bankszámlájára utalta át. Egy olyanra, amit a FIFA se azelőtt, se azóta nem használt, és amely egy másik banknál volt vezetve, nem annál, ahol a FIFA számlái amúgy voltak. Az átutalásról szóló bizonylat szélére pedig fel van írva, kézzel, hogy "RLD honoráriuma". Erről az átutalásról Theo Zwanziger, aki a VB szervezőbizottságának nem volt tagja, viszont 2005-ben a DFB elnöke volt, erről pár nappal ezelőtt nyilvánosan kijelentette, hogy a világbajnoki pályázat fekete kasszájához köthető ez a pénzmozgás.

Wolfgang Niersbach (Fotó: DFB)

Ezek az ismert tények. A felsoroltak nagy része, ha gyanús is, de voltaképpen legális. Az egyetlen pont, ahol a történet elbukik, a 6,7 millió eurós átutalás. És pont itt lép be a képbe egy negyedik főszereplő. Aki tagja volt a szervezőbizottságnak, de ott inkább csak a vízhordófiú szerepét töltötte be, de egyrészt rosszkor volt rossz helyen, másrészt azóta viszont magas pozícióba került, és még magasabbra vágyik. Wolfgang Niersbach.

Niersbach írta alá 2005-ben az átutalást a FIFA felé, és szakértők szerint az ő kézírásával került a papír szélére a széljegyzet. 2012 óta pedig az 1950-es születésű funkcionárius a német szövetség elnöke, aki alig titkoltan arra készült, hogy miután Michel Platini onnét a FIFA élére kerül, megpályázza az UEFA elnöki székét. Ez a terv ma már több ponton is sérülni látszik, mindenesetre Niersbachnak van bőven vesztenivalója. Ez, egyebek mellett abból is látszik, hogy ma, tíz évvel később, először nem is emlékszik erre az utalásra (hihető, hiszen akkoriban ennél két nagyságrenddel kisebb ügyekkel foglalkozott, nyilván mi is másnapra elfelejtenénk, ha hirtelen hatmillió eurót kellene elutalnunk egy ismeretlen számlára), később pedig már emlékszik, és három, egymástól teljesen különböző okot is megemlít tíz percen belül. Magyarul: össze-vissza beszél.

Niersbach és Beckenbauer - nem mostanában.

A történet felderítése nem lesz egyszerű. Leo Kirch 2011-ben, 85 évesen, elhunyt. Szintén nem él már Robert Louis-Dreyfus sem, ő 63 évesen, leukémiában hunyt el, 2009-ben. Franz Beckenbauer ellen a FIFA belső ellenőrzése folytat jelenleg is eljárást. A Császár ugyanis ma már maga is tagja a VB-k rendezéséről szóló bizottságnak, és a katari küldött a 2022-es világbajnokság odaítélése kapcsán finoman jelezte, hogy tíz évvel azelőtt Katar segített megszerezni pár ázsiai szavazatot, azaz Beckenbauer most jön neki egy szavazattal. Theo Zwanziger igyekszik menteni a saját bőrét, de nagyon valószínű, hogy igazából ő se tudja, precízen mire is költötték el azt a 13 millió márkát. Wolfgang Niersbach pedig egyelőre láthatóan bízik abban, hogy ő tisztán jöhet ki az egészből.

De lehet, hogy egyszer majd előbukkan egy titkárnő vagy könyvelő, és mindent kitálal. Mindenesetre súlyos illúzióink aligha lehetnek.