Sportolni mindig jó. A mozgás öröm. Ép testben ép lélek! Ezekkel alighanem egyikünk sem tudna vitatkozni. Szerencsére manapság a testmozgásnak már számtalan fajtájából válogathatunk, ki-ki találhat magának valót érdeklődés, kényelmi szempontok, vagy éppen vérmérséklet szerint.

A küzdősportokkal viszonylag kevesen ismerkednek meg a húszas éveik második felében, pláne kevesen folytatják egy hosszabb kihagyás után 35 fölött, mérsékelten rugalmas munkahely és család mellett.

Van-e értelme pofonokat adni és kapni akkor, amikor reggel ébreszteni kell kisiskolás és bölcsődés gyermekeinket – ráadásul amikor kittettük őket az iskola/ovi kapujában, vár ránk néhány meeting és interjú? Milyen szintre lehet így eljutni egyáltalán? Mi a célja az edzések látogatásának, és mit adhat nekünk a thai-box a hétköznapokban?

Szerkesztőtársunk egyszer már írt a thai-boxhoz fűződő kapcsolatáról egy muay-thai szeminárium kapcsán. Lássuk, milyen válaszokat adna a felmerülő kérdésekre – ezzel át is adnánk a szót neki.

Ebben a jó két éves írásban  egyszer már leszögeztem, most is gyorsan szeretném nyomatékosítani: ez az írás, vagyis ez a sorozat nem azokról és azoknak szól, akik heti négy-öt alkalommal járnak edzésre, és később versenyeken méretik meg magukat. Hanem sokkal inkább azoknak, akik erről önhibájukból vagy önhibájukon kívül lemaradtak, de lelkes amatőrként szívesen lemennek kesztyűzni, amikor van rá lehetőségük. Mert szeretnének mozogni, érdekli őket a muay-thai filozófiája, szeretik feszegetni saját határaikat, vagy kritikus helyzetekben szeretnék megvédeni magukat.

Vagy még inkább azoknak szeretnék kedvet csinálni, akik még nem mentek le, de már régóta kacérkodnak a gondolattal, és magukban el-elmormolják, hogy „csinálni kéne már valamit...”

Először szeretném elmesélni, hogy miért pont a thai-boxra esett a választásom a számtalan egyéb, lényegesen kevésbé veszélyesnek tűnő sport közül. A következő részben arról fogok írni, hogyan tudom összeegyeztetni hétköznapjaimat a hobbimmal és hogyan igyekszem megbirkózni az időhiánnyal. Végül pedig céljaimról és motivációimról vetek képernyőre pár gondolatot – majd a későbbiekben rátérhetünk a valódi edzésekre.

Nem csak fiataloknak!

Miért a thai-box?

Hogy alapvetően miért érdekelt a thai-box, azt ugye a korábbi bejegyzésben elég szépen kifejtettem. Az már más kérdés, hogy miért ez maradt meg harmincon túl? Mellette eljártam focizni, futni, konditerembe, uszodába, illetve kézilabda iránti szeretetem hatására még a kézilabda-játékvezetésbe is belekóstoltam.

Valahogy logikusabb lett volna ezeket folytatni, vagy legalábbis ezek közül valamelyiket – annál is inkább, mert a küzdősport jóval 25 fölött jött a képbe.

A futás ingyen van, ha eltekintünk egy jobb futócipő beszerzésétől – futni különben is mindenki tud. Az úszás minden porcikámat átmozgatja, és még az izületeket is kíméli, jót tesz a gerincnek. A foci közösségi élményt nyújt, konditeremből van száz és száz, millió speciális eszközzel, futópaddal, zuhanyzóval stb. A játékvezetés pedig megtanít gyorsan dönteni, megmozgat, és még fizetnek is érte.

Nem lényegtelen szempont az sem, hogy a muay-thai hatványozottan sérülésveszélyesebbnek tűnik valamennyinél. Különben is: „egy értelmiségi/irodista adjon magára, keressen magához illő sportot. A box, thai-box-szerű sportok csak a bunkóknak valók, akiknek a maradék észt is szétverik a fejükben” – tartja a közvélekedés.

Furcsa, hogy a karrier beindulásával és a családdal együtt is mégis a kesztyű felé nyúltam a labda, a síp, vagy az úszószemüveg helyett.

Bevallom, ez az első alkalom, hogy pontokba szedtem az okokat:

1. Semmivel sem veszélyesebb, mint bármelyik népszerű extrém sport. Sziklamászás, hegymászás, hegyi kerékpározás, rafting, és még sorolhatnám. Az elmúlt nyolc évben megszámlálhatatlan edzésen vettem részt, de soha nem kérdezte meg senki másnap a munkahelyen, hogy „ki verte szét a fejed”? Nem tagadom, térdtől lefelé és a karokon azért elő-előfordultak kék-zöld-lila elszíneződések és horzsolások, de hát ez ezzel jár. Kapusként is volt szerencsém nem egyszer az arcommal hárítani egy zicert, vagy egy közelről leadott kapáslövést, az ujjaim pedig hajlottak már minden szögben és irányban. A kézilabda önmagában is egy küzdősport. Szóval ha ésszel csináljuk és követjük az edzői utasításokat, akkor elkerülhetjük a sérüléseket is.

   A thai-box nem csak az extrém sportoknál, hanem úgy általában bármilyen hobbiból űzött sportnál NEM sérülésveszélyesebb, főleg 35 fölött. Leginkább azért, mert a küzdősportokban tudatában vannak ennek és aktívan próbálják elkerülni a "necces" helyzeteket, míg pl. fociban továbbra is az számít bemelegítésnek, hogy tiszta erővel kapura bikázod a labdát - egy szerkesztőségi vélemény

2. Abszolút időjárásfüggetlen. A kültéri sportok többsége élvezhetetlen október vége és április eleje között, de a teremben mi ebből semmit sem érzünk. Ugyanakkor sehol sincs megírva, hogy minden körülmények között a négy fal között kell maradnunk. Nagyon is jó szabadtéri edzéseket lehet tartani a jó idő beköszöntével. Továbbá el lehet menni egy jót futni, vagy aki megteheti, az szabadtéren is felállíthat egy zsákot magának, stb.
3. A felszerelés egyáltalán nem drága – ráadásul amennyiszer én használom, úgy évekig nem kell cserélni – sípcsontvédő és kesztyű. Amit mégis (fogvédő, bandázs, bokavédő) az filléres tétel. Edzésre pedig elég egy trikó és egy tornanadrág.
   
   
4. Teljesen komplex mozgás, minden izmot megmozgat. Jobb helyeken magát az edzést jó húsz perces bemelegítés előzi meg és egy majd’ negyedórás lenyújtás. Segít a sérülések megelőzésében, edzés után pedig „kihúzza” az összecsomósodott izmokat és a fájdalmat a testünkből. Nem egy edzőteremben – így a miénkben is van például jóga, ami nagyon is szervesen kapcsolódik a thai-boxhoz.
   
   
5. Amellett, hogy megmozgat, ad egy mozgáskultúrát is. A boxoló és a thai-box harcos mozgása szép! Kiderül, hogy minden mozdulatnak értelme van, minden kombináció mögött egy átgondolt, de mégis természetes folyamat áll. Illetve ennek igaz az ellentéte is: egy mozdulatsort megkoronázó ütés vagy rúgás csak akkor lesz tökéletes, ha már az elején jól indítjuk. Ellenkező esetben az egész mozgás széteshet. Még egy egyszerű, a filmekben oly’ lazának tűnő ütés-rúgás sem fog sikerülni, ha a váll, a könyök, a sarok nem megfelelően áll, ha túl széles/nem elég széles a terpesz, ha nem elég nagy a lendület, satöbbi. Ezt már nem könnyű elsajátítani, de pont ez volt az, ami először komolyan motiválni kezdett.
   
   

6. Van férfi, amelyik beismeri, van, amelyik nem: az is szeretne „kezdeni valamit” magával, aki egyébként egyáltalán nem konfliktuskereső. A küzdősport, azon belül is a box, a thai-box (és a nemzetközi szövetség által méltatlanul a bohóckodás szintjére degradált birkózás) egészen egyszerűen férfias és éppen ezért vonzó szabadidős-tevékenység. Tekintve, hogy az utcai bunyóval ellentétben azért mégiscsak vannak bizonyos megkötések, van védőfelszerelés, ezért még vonzóbb lehet az alapvetően békésebb, de a küzdősportok iránt érdeklődő férfiúk számára.
7. Ha átvészeljük az első két hónapot, akkor kihullanak mellőlünk a pózerek, akik csak verni szeretnek, de verekedni nem. Értelemszerűen a hatos pont alapvetően vonzza magával a nem feltétlenül szimpatikus edzőtársakat is. Higgyetek nekem, a legritkább esetben marad belőlük 1-2 a teremben a második hónap végére. A miértről akár könyvet is lehetne írni, de mi most maradjunk ezen egyszerű ténynél. Az edzőtermekben egész jó csapatok szoktak összejönni.
   
   
8. Tanulunk némi emberismeretet. Például azt, hogy a nálunk nagyobb ellenfél is legyőzhető. De nem árt nagyon hamar elfelejteni a talponállók és a romkocsmák bölcsességeit! Honfitársaink jelentős többsége felnőttkorában egyáltalán nem verekedett, mégis mindenkinek megvannak a határozott elképzelései arról, hogy ki-kit ütne le viharos gyorsasággal, mert... mert csak. A „nagy darab” (bármit is jelentsen ez a kategória) is lehet gyors. A magasság igenis számít. Jó dolog a gyorsaság és a robbanékonyság, de önmagában kevés, ha nincs mögötte erő és mozgásunk egysíkú, kiszámítható. Minél többen járnak az általunk látogatott edzőterembe, annál inkább el fogjuk felejteni, hogy magasság, testsúly, a kar vastagsága, a tetoválások száma, vagy a haj rövidsége alapján kategorizáljuk be a szembenálló felet és inkább készülünk a váratlanra, alapvetően a legrosszabbat feltételezve partnerünkről. Az első pengeváltások után úgyis kiderül, hogy mit tud és mit nem tud, addig is fő az óvatosság. Természetesen az „utca” teljesen más, mint egy edzőterem, de észre sem vesszük, jó fél év után mégis elkezdjük ellenszenves embertársainkat más szemmel vizslatni. Milyen a fejtartása, hogyan állnak a lábai, mennyire elhízott, mennyire lomha, stb.

9. Egyébként egyáltalán nem magától értetődő, hogy aznap a teremben verekedni fogunk. Még a haladóknál sem, nemhogy a magamfajta műkedvelő szintjén. A páros gyakorlatoknál a lényeg nem a másik megsemmisítésén és legyőzésén van, hanem a mozdulatok begyakorlásán. És akkor még nem is beszéltünk a zsákokról, amik szintén nem ütnek vissza, de nem véletlenül alkalmazzák az edzők oktatásra. Ilyenkor azt is megtanuljuk, hogy nem tanácsos puszta kézzel beleütni egyet, vagy előkészítés nélkül csak úgy belerúgni.
   
   
10. Bármennyire is egyszerű cipőt húzni, vagy a medencébe ugrani, azért nem hátrány, ha legalább hetente egyszer egy edző felügyelete mellett végezzük a technikai gyakorlatokat és az erősítést. Ha a sokadik alkalommal sem szól meg a fekvőtámasz, a felülés és a guggolás minősége végett, és ezeknek bemutatja az általunk nem is ismert számtalan változatait, akkor mindenféle eszköz nélkül otthon is erősíthetünk (erről lesz még szó a következő részben).
11. Örök kérdés és vitatéma: „Ha rádtámadnak, akkor fogod tudni használni?” Bár ez már ingoványosabb talaj, mert túl sok a „mi van akkor, ha...?” típusú további kérdés, de ettől függetlenül is egyértelműen igen a válaszom. Az nem is lehet vita tárgya, hogy sokkal nagyobb eséllyel tudjuk felvenni a harcot a kötözködő ellenében, ha elsajátítottunk némi küzdősport-ismeretet és legalább az edzőteremben részt vettünk pár küzdelemben. Néha az is kiderül, hogy a hetes pontban is megemlített bajkeverők egy része egyáltalán nem tud verekedni, csupán fellépésével és harsányságával megfélemlíti áldozatait, akik simán belenéznek egy parasztlengőbe, ami elől mi már könnyedén el tudunk hajolni és kontrázni. Nem is elsősorban a támadásban használatos ütések-rúgások, hanem a megfelelően begyakorolt védekezés segíthet a krízises helyzetekben. Az ütés látványára nem fogunk (amúgy ösztönösen) elfordulni, kifordulni, a fejünket hátrafeszíteni, vagy várni, amíg lemészárolnak. De az sem véletlen, hogy az edzők senkit sem bíztatnak arra, hogy a vélt és valós tudás birtokában hamis biztoságérzetbe ringassák magukat a tanítványaik. Ha lehet kerüljük el a sporttermeken kívüli bunyót, mert mindenféle (egészségügyi, jogi) következményei lehetnek - és ebben az elkerülésben is sokat segít, ha az embernek van küzdősport jártassága és az ezáltal elsájított önkontrollja, önismerete, önbecsülése.
12. Éppen ezért még a legnagyobb csibészek is tanulnak némi fegyelmet és alázatot. A küzdősport nem játék. Vigyáznunk kell magunkra, a társunkra, az ellenfelünkre, és meg kell adni a tiszteletet a mesterünknek. Aki pedig fejlődni akar – márpedig nyilván azért megyünk le, hogy tanuljunk valamit és jobbak legyünk egy év múlva – annak minden nap le kell győznie és felül kell múlnia magát. Mert akkor is elmegyünk edzésre, ha fáradtak, nyűgösek vagyunk és akkor is végigcsináljuk, ha már úgy érezzük, régóta jól jött volna némi pihenő. De ez is egy másik bejegyzésben lesz bővebben kifejtve.
13. Nem feltétlenül baj, ha gyermekeink látják, hogy a szülő(k) rendszeresen járnak sportolni - ez nyilván független a sportágtól. Hányan és hányan mondhaták el magukról, hogy a középiskola óta nem mozogtak rendszeresen! Márpedig nem könnyű úgy kitartásra és fegyelemre buzdítani 
    
    

A következő részben rátérünk az erőnlét kérdésére és megpróbáljuk összeegyeztetni a munkahelyet, a családot és a thai-boxot. Tartsanak velünk! Addig is keressenek egy edzőtermet a közelben! - én speciel Zuglóban találtam meg.