A 2000-es évek közepén a címben említett osztrák energiaital-gyártó cég alapító tulajdonosa, Dietrich Mateschitz, úgy érezte, jó volna növelni cége marketing-jelenlétét Németországban. Mivel a labdarúgó-bajnokságnál nagyobb figyelmet ebben az országban csak a híradó kap, oda meg viszonylag nehéz rendszeresen bekerülni, Mateschitz a Salzburgban már bevált modell megvalósítása mellett döntött.

Az számára is világos volt, hogy a legmenőbb csapatoknál nem is lesz érdemes próbálkoznia, ezért néhány, fogalmazzunk így, B-kategóriás csapatot keresett meg. Az ajánlat elég egyszerű volt: Mateschitz adja a pénzt, és hozza vele együtt az új csapatnevet, színeket, címert. Azaz a régi jó dolgokból csapatból nem marad meg semmi. 

Aki került már bármely sportklubbal közelebbi kapcsolatba annál, mint, hogy elment a stadion mellett villamossal, az valószínűleg nem lepődik meg azon, hogy a Red Bull mindenhonnét visszapattant. 

Úgyhogy végül stratégiát váltottak. Alapítottak egy saját egyesületet. Mivel a megyeháromból az első osztályig vezető utat túl hosszúnak találták, kerestek egy alkalmas klubot, amely némi visszautasíthatatlan ajánlat fejében készséggel lemondana a bajnoki részvétel jogáról. A megegyezés végül egy Szászországban, Lipcse közelében fekvő kisváros, Markranstädt csapatával született meg, így az új klub a 2009/10-es idényben az Oberliga, azaz a német ötödosztály északkeleti csoportjába nevezhetett be. Minden kezdet nehéz, a Red Bullnál azért annyival könnyebb volt az első idénybe belekezdeni, hogy az SSV Markranstädt játékosai (mivel a klubjuknak így csak a létező legalacsonyabb osztályban lett volna indulási joga) egytől egyig elfogadták a Red Bull ajánlatát, és átigazoltak az új egyesületbe, akiknek ráadásul a helyi stadion használatát illetően is sikerült az üzemeltetővel megegyezniük - minő meglepetés.

Amikor 2009-ben a Red Bull új egyesületének központi irodáját lerakták a stadion mellé, a húsz évvel a berlini fal leomlása után is erősen kelet-európai hangulatot árasztó kisvárosban az üvegezett konténer úgy nézett ki, mintha földönkívüliek látogattak volna a településre. A helyiek el is nevezték ufónak. 

Az új egyesület az RB nevet viselte, hogy ez miért is nem az italgyártó cég nevének rövidítése (bár úgy néz ki), arról három évvel ezelőtt már itt a blogon hosszabban is értekeztünk. 

Akik lusták a korábbi cikket végigolvasni: a német szabályozás tiltja a labdarúgó-klubok reklámcélú elnevezését, így a Magyarországon korábban igen elterjedt (és például a kézilabdázóknál ma is jellemző) szokás, egy szponzor beemelése a klub nevébe, itt határozottan tilos. 

2009 még egy szempontból meghatározó év volt a német futballban: az Energie Cottbus kiesésével eltűnt az utolsó keletnémet klub is az első osztályból (a Hertha nyugat-berlini csapat). A második ligában maradtak ugyan páran, de nem voltak túl sikeresek: az Erzgbirge (egykoron Wismut) Aue hol kiesett a harmadosztályba, hol visszajutott, akárcsak a drezdai Dynamo. Az Union Berlin éppen ebben az évben jutott újra fel a másodosztályba, a Hansa Rostock lejtmenetben volt, a friss kieső cottbusiak pedig meg sem álltak a negyedosztályig. 

A két német állam egyesítése (1990) után az egykori NDK társadalmának jelentős része úgy érezte, a nyugatiak gyarmatosították, lerabolták őket. Bár életszínvonaluk egyértelműen emelkedett, de nem annyival, mint amire az egyesítéskor számítottak (Szászország még 2017-ben is a tipikus nyugati életszínvonal kétharmadán él körülbelül). Azzal, hogy úgy jogilag mint politikailag nem is annyira egyesült a két ország, hanem a keletet beolvasztották az NSZK-ba, és ezzel gyakorlatilag eltörölték négy évtized NDK-s társadalmi, kulturális fejleményeit és örökségét, sokakban máig fájó seb keletkezett.

Ez nem egy politikai vagy szociológiai blog, szóval ezt most nem nagyon fejtegetnénk tovább. Az viszont már témánkba vág, hogy amikor a keletnémet futball eltűnt a térképről, azt az öt keleti tartományban sokan a fent említett folyamat egyik lépéseként élték meg, úgy értékelték, a nyugatiak elsöpörték a keletnémet focit. 

Konkrétan Lipcse városa pedig ezt még szörnyűbben élhette meg: az utolsó NDK-s bajnokságban még első osztályú Lokomotive Leipziget a két Németország egyesítése után a 2. Bundesligába sorolták be. Egy darabig el is voltak ott (immár VfB Leipzig néven), de 1998-ban kiestek, két évvel később még egy osztállyal lejjebb buktak, majd végül 2004-ben meg is szűnt a klub. 

És itt találkozik össze történetünk két szála. A Red Bull befektetésének nyomán létrejött Lipcsében egy új erős klub. 2010-től az RB beköltözött a városba, az egykori Zentralstadion átnevezését már nem tiltotta semmi. A Red Bull Arénába már a negyedosztályban is nagyon sokan jártak meccsre. 

Még nagyon távol volt az első osztály, de az RB megjelenésében sokan a keletnémet futball feltámadását látták. A tradicionális futballklubok szurkolói még itt, keleten is elítélték a semmiből jött klubot. De ők (mint bárhol a világban) itt is kisebbségben vannak. A széles társadalom számára az RB Leipzig totális múltnélkülisége még vonzó is: nincsenek senkiben a klubhoz, a szurkolókhoz kapcsolódó előítéletek, senki nem volt tanúja, ahogy az RB ultrái kivertek egy ablakot a villamoson, stb. A tradíció nélküli egyesület, Németország első - egy közelmúltbéli kutatás szóhasználatával élve - posztmodern futballcsapata, minden téren profitálhat abból, hogy szó szerint nincs senki, akit a klub múltja bármilyen formában kirekesztene. 

A középnémet régió (Szászország, Szász-Anhalt és Türingia) társadalma szinte pillanatok alatt állt az RB Leipzig mellé. Erre talán még Mateschitz maga sem számított. A klub felemelkedése tömegek számára jeleníti meg Kelet újbóli felemelkedését, azt, hogy Kelet újra sikeres lehet. Milliók érzik úgy, az RB Kelet-Németország csapata, az ő csapatuk. Ez az érzés pedig bőven túlmutat a futballon. 

"A 2009-ben Szászországra leszálló űrhajó behozott valamit, amit a keletnémetek azóta megszerettek, és úgy éreznek sajátjuknak, ami más régiókban elképzelhetetlen volna" - mondja Timo Meynhardt szociológus. Az RB Leipzig sikere pozitívan hatott az egész középnémet régió közérzetére, állapította meg ugyanő a témáról szóló tanulmánya összefoglalójában. 

A kettős társadalmi hatás, hogy a klasszikus futballszurkolói közeg elutasítja az RB Leipziget, a széles társadalom viszont melléáll, tulajdonképpen teljesen illik a Red Bull stratégiájához. A stadion hangulata általában leginkább valamilyen matinéhez hasonlítható, a drukkerekből szinte minden hiányzik, amit klasszikusan a meccsre járó szurkolók képéhez szokás társítani. Miközben a hagyományos szurkolói közegből érkezők (akár helyben, akár az ország más tájairól) a futball elkommercializálásával vádolják a Red Bullt, a stadiont hétről hétre megtöltő szurkolók éppen ezt keresik. Lipcsében megvalósult, amiről Magyarországon inkább csak közhelyekben beszélni szokás: a családok töltik meg a lelátókat. 

A Berliner Kurier tabellája szerint a Bayern és a Hertha közt a "Dobozkereskedők" állnak a második helyen a bajnokságban. 

Amikor pedig a régi nagy klubok képviselői vagy akár a professzionális liga képviselői (ez utóbbi szervezet adja ki az első és a másodosztályra szóló licenceket) különböző hiányosságokat tesznek szóvá, és mérsékeltebb vagy éppen igen határozott hangnemben szóvá teszik, hogy a Red Bull a labdarúgó-egyesületekre vonatkozó szabályok tulajdonképpen mindegyikét megszegte, vagy jobb esetben ilyen-olyan jogi trükkökkel kijátszotta, akkor azonnal működésbe lép az önvédelmi reflex: ŐK (a nyugatiak) el akarják venni a MI (keletiek) csapatunkat! 

RB-ellenes dortmundi szurkolók

Amit szabad nyugaton, miért ne volna szabad keleten is? 

A legélesebben talán a Borussia Dortmund szurkolói fordultak szembe a Red Bull törekvéseivel. Az őszi lipcsei mérkőzésre el sem utaztak a BVB-ultrák, közleményük szerint azért, mert elfogadhatatlan, hogy egy osztrák energiaital-gyártó cég marketing-részlege részt vehessen a labdarúgó-egyesületek számára kiírt bajnokságban. A klub ügyvezetője, Hans-Joachim Watzke, hasonló értelemben nyilatkozott: "az RB Leipzignél azért futballoznak, hogy egy dobozos italt reklámozzanak". 

A februári dortmundi bajnokin pedig kifejezetten ellenségesen fogadták az RB Leipzig képviselőit és szurkolóit. A mérkőzés alatt transzparensek egész sorával gyalázták a lipcseieket, a találkozó előtt pedig az utcán betámadták a vendégszurkolókat. 

Bár Magyarországon már-már szitokszóvá vált a "nyugaton már megoldották" kifejezés, a kicsit tájékozottabbak azért tudják, hogy sok más európai régióhoz hasonlóan a Ruhr-vidéken is igencsak élő hagyomány ma is a drukkerek közti verekedés. Csakhogy Lipcséből természetesen nem keménykötésű fiatal férfiak érkeztek százával, hanem a középosztály, átlagos emberek, akik jó hétvégi szórakozásnak gondolták, hogy felszálljanak a Dortmundba induló vonatra, hogy megtekintsék csapatuk idegenbeli mérkőzését. 

És amikor az összes hírműsorban beszámoltak arról, hogyan támadtak meg a derék BVB-drukkerek kiskorú gyermekükkel a meccsre érkező fiatal lipcsei anyukákat, annak igen negatív lett a visszhangja minden szinten. Lipcsében természetesen a régiójuk elleni nemtelen támadásként értékelték az esetet, de a nyugati reakciókban sem esett egy szó sem a taurinszagú műanyagfutballról, amit az RB képvisel, annál több az elfogadhatatlan dortmundi erőszakról. Még a szövetségi belügyminiszter is elítélte a dortmundiak akcióját.

Keleten pedig tovább nő az összetartozás érzése, már van hozzá közös ellenség is. 

A BVB és a többi tradicionális klub szurkolói pedig jobb lesz, ha hozzászoknak a Red Bull jelenlétéhez. Az RB Leipzig jelenleg második a tabellán, és ugyan sok van még a bajnokságból, de azt már igen nehéz volna elképzelni, hogy ne végezzenek nemzetközi kupaindulást érő helyen. Úgyhogy ősztől alighanem még sűrűbben láthatjuk majd a vörös bikákat az újságok címlapján és a tévéműsorok kiemelt idősávjában. Az ennek nyomán várhatóan tovább erősödő középnémet büszkeséget pedig már csak komoly társadalmi feszültségek árán lehetne letörni.