Válogatott okosságok

A Konföderációs Kupáról általában mint a labdarúgó-világbajnokságok főpróbájáról beszélnek. Az eseményt mindig a VB helyszínén rendezik, egy évvel azt megelőzően. 

Videóasszisztensek munka közben (Fotó: FIFA)

Az idei kupa azonban inkább a német B-válogatott sikeréről, illetve a videóbíró kísérleti jellegű bevezetéséről lesz emlékezetes. Ezúttal ez utóbbihoz fűznék néhány gondolatot. 

A lesgólok már hosszú évek óta okoznak sok bosszúságot a tévénézőknek. Ennek alapvetően három oka van:

- A lesszabály végtelenül egyszerű és egzakt. Ha a labda elrúgásának pillanatában a csatár és az alapvonal közt van az ellenfélnek két játékosa (az egyikük általában, de nem feltétlenül, a kapus), akkor jó, ha nincs, akkor les. Esetleg a tétlen les megítélésében lehet a játékvezetőnek némi szabadsága, de amúgy az esetek többsége kristálytiszta. Ha létezne már olyan technika (nem létezik, sajnos), ami a már bevezetett gólvonal-technikához hasonló biztonsággal volna képes megítélni a leshelyzeteket, akkor az emberi tényezőt akár tökéletesen ki is kapcsolhatnánk. Azaz, aki ismeri a szabályokat, az a játékvezető döntéséről egyértelműen és határozottan, mérlegelés nélkül, el tudja dönteni, hogy az helyes volt-e. 

- Amennyire egyszerű a leshelyzet megítélése, annyira nehéz az észlelése. A partjelzőnek azt kellene szabad szemmel észlelnie, hogy amikor elrúgják a labdát, akkor, akár többtíz méterrel arrébb, az ellentétesen mozgó csatár és utolsó védő hogyan helyezkednek egymáshoz képest. Bár vannak esetek, amikor tényleg a partjelző (tudom, nyilván, hogy már évtizedek óta asszisztenseknek hívják őket, de így legalább biztosan nem tévesztjük össze a videóasszisztensekkel) helyezkedik rosszul, vagy figyelmetlen, de sok esetben, főként hosszú indításoknál, tényleg az emberi észlelés határait feszegeti, vagy akár át is lépi a leshelyzetek megfelelő észlelése. 

- A gól után a tévében kimerevítik nekünk a játékhelyzetet, be is húznak mindenféle sárga meg piros vonalakat, amiből teljesen világos lesz a szituáció, és a végén mindenki tudja, hogy les volt, egyetlen embert, a játékvezetőt leszámítva. 

A harmadik pontot törölheti el a videó alkalmazása. Korombeliek emlékezhetnek a még a VHS-korszakban a Góóól című műsor "A bírónak nincs videója" blokkjára, hát, vagy húsz évvel később elértünk oda, hogy már van. Ráadásul itt a helyzet tényleg rendkívül egyszerű: az egy kis szobában képernyők előtt ülő videóasszisztensek megnézik ugyanazt a képet, amit a tévénézők is láthatnak, megállapítják, mi a helyzet, odaszólnak a bíró fülére, és ő mutatja is a megfelelő ítéletet. Bár a kamerák általában nincsenek vonalban, azért az esetek legtöbbje elég egyértelmű ahhoz, hogy akár három, a szabályokból megfelelően képzett majom is jó ítéletet tudna hozni a felvétel alapján, nincs arra szükség, hogy a játékvezető is megnézze azt. Ilyen szempontból hasonló a helyzet a gólvonaltechnikához, csak egyelőre, megfelelő technológia hiányában, nem gép, hanem három ember hoz döntést. 

Vannak persze a videózás bevezetésének másodlagos következményei. A partjelző, hacsak nem biztos száz százalékig a dolgában, jobban teszi, ha nem emeli a zászlaját. A lesről esett gólt ugyanis lényegesen könnyebb utólag érvényteleníteni, és kifelé szabadrúgást ítélni, mint a tévesen lengetett zászló miatt elvett gólhelyzetet visszaadni. Ez utóbbi a gyakorlatban teljesen lehetetlen. Ez oda vezethet, hogy megnő a lesről esett gólok száma (hiszen azoknak a helyzeteknek egy részéből is gól lesz, ahol ma a lövés előtt harsan már a sípszó), vagy másként nézve: az elért gólok közt igen magas lesz a fél percen belül videóról, les miatt érvénytelenítettek aránya. Ez pedig a gólöröm eltűnéséhez vezethet. Hiszen ma is gyakran néz ki a gólszerző a partjelzőre, mielőtt ünnepelni kezd, a videó elterjedésével ez a "kinézés" fél percig, vagy még tovább tarthat, addigra el is múlik a gólszerzés varázsa. 

Várjuk az ítéletet: gól, vagy nem gól?

Egy problémát azonban mindenképpen meg kell állapítanunk. Még az ilyen egyszerűen megítélhető esetre sem igaz, amit a videóbíró pártolói évek óta mondanak, miszerint amíg ott vitatkoznak a pályán a gólról, addig videóról el is lehet dönteni az esetet. Láttunk Oroszországban olyan mérkőzést, ahol a két csapat már felállt a középkezdéshez, és ott vártak az ítéletre - amelynek megfelelően végül nem is volt középkezdés, mert a gólt érvénytelenítették. 

Ezzel együtt a leshelyzetek megítélésében a videó sikeresnek mondható. Nem úgy a többi esetnél. 

A FIFA úgy gondolja, véleményem szerint helyesen, hogy a kritikus helyzeteket, ahol nem hozható automatikus döntés, ítélje meg a játékvezető, és ne őhelyette három olyan ember, akiket senki nem ismer, és akiket a meccs elején mutattak meg tizenöt másodpercre, ahogy ülnek egy félhomályba borult szobában a monitorok előtt. Ehhez viszont neki kell megnéznie az esetet még egyszer, esetleg többször. A monitor oda van készítve a pálya mellé, de a játékvezetőnek oda kell szaladnia, esetleg egy távoli sarokból, majd vissza. Mivel a játékvezetők nem sprintfutók, az élvonalban a sípot fújók legtöbbször túl is vannak már az ehhez ideális életkoron, szóval a legtöbbször az, hogy odamegy meg vissza, önmagában elvesz egy percet, vagy többet. És ehhez jön hozzá, amíg megnézi a videót. 

A Konföderációs Kupán az általában még lassabb is volt, mint ahogy annak feltétlenül lennie kellene, de ezt, meg egy-két egyéb problémát soroljuk a rendszer gyerekbetegségei közé, amit majd kinőhet, ha már túl leszünk azon az időszakon, amikor a játékvezető legelőször megdöbben, amikor a szólnak neki, hogy nézze már vissza az előző jelenetet. 

Az igazán kritikus pont azonban ott van, hogy a játékvezető simán hozhat a videó akár többszöri megtekintése után is olyan ítéletet, ami nézők többségének nem nyeri el a tetszését. Ennek egyik, ha nem A leglátványosabb példáját pont a szentpétervári döntőn láthattuk. A Németország - Chile mérkőzést vezető szerb Milorad Mažić megnézte a videón Jara könyökösét, majd, mindannyiunk őszinte megdöbbenésére, sárga lapot adott a chilei játékosnak. Ehhez végülis joga van, ő a játékvezető. Ugyanakkor a döntésével nehéz volna egyetérteni. Még csak nem is felugrás közben kitett könyékről van szó, a chilei játékos könyökkel szándékosan orrbavágta Timo Wernert, tulajdonképpen már az is nehezen érthető, a rutinos játékvezető miért nem adott rögtön, saját magától piros lapot. 

Az eset igen szépen mutatott rá a videóbíró legfőbb problémájára: a végső döntést egy ember fogja meghozni, ebben neki a videó legfeljebb a segítségére lehet. Ahol pedig emberi döntésekről beszélünk, ott a hibafaktor nem csökkenthető nullára, de még annak a közelébe se nagyon. 

Azokban a sportágakban, ahol a sportolók vagy edzőik jogosultak (akár korlátozottan) a videózás kikényszerítésére, a videóról eldönthető helyzetek leginkább a labdarúgás lesszabályához hasonlíthatóak: megnézik a felvételt, és abból gyakorlatilag a hibázás lehetősége nélkül kiderül, hogy a labda kint volt, vagy bent, hogy melyik játékos milyen testrésze ért először földet, stb. Mažić játékvezető rossz döntése a Konföderációs Kupa döntőjében már önmagában is bosszantó volt, így, hogy emiatt állt a meccs három percet, főleg. De még inkább az lett volna, ha ezzel elveszett volna a német szövetségi kapitány, Joachim Löw, egyik (vagy akár egyetlen) Challenge-lehetősége. 

Érdekesek lesznek a labdarúgó Bundesliga tapasztalatai. Ott is bevezetik a videóbírót, a nemsokára kezdődő bajnoki szezon minden mérkőzésén. Lesz azonban pár eltérés a Konföderációs Kupán látottakhoz képest. A videóasszisztensek nem is a mérkőzésnek helyet adó stadionban, hanem másutt, egy stúdióban nézik a mérkőzést. A játékvezetőnek csak akkor kell szólniuk, ha egészen biztosak abban, hogy ő rossz döntést hozott. A Konföderációs Kupán fordított volt a helyzet: ott már akkor ment a jelzés, ha a videóasszisztensek bizonytalanok voltak. Az előző bajnoki évad elemzése alapján arra számítanak, hogy a mérkőzések felén egyáltalán nem fognak a videósok közbeavatkozni. A FIFA iránymutatásának megfelelően Németországban is csak négy esetnél lehet a videót alkalmazni: gól, tizenegyes, közvetlen piros lap, ill. sárga lap esetében a büntetendő játékos személye. 

A Bundesligában a játékvezető három döntés közül választhat:

- Szó nélkül elfogadja a jelzést, és megváltoztatja a döntést (vélhetően a lesgólok esetében ez lesz a tipikus)

- Dönthet úgy is, hogy a jelzés ellenére kitart az ítélete mellett anélkül, hogy visszanézné az esetet. 

- Természetesen arra is lesz lehetősége, hogy a pálya szélén elhelyezett monitoron megnézze videóról, mi történt, és annak alapján döntsön. A szövetség azonban azt kéri, hogy ezzel csak ritkán éljenek. A videóasszisztensek kivétel nélkül tapasztalt Bundesliga-játékvezetők lesznek, a legtöbbször, így a szövetség, a mérkőzés bírója anélkül elfogadhatja a véleményüket, hogy saját maga is nekiállna videózni. Itt utalnék vissza az előző bekezdésre: a monitor előtt ülő kolléga csak akkor jelez, ha egészen biztos a játékvezető tévedésében. 

Azt láthatjuk, hogy a videóbíró sokat segít, elsősorban a nagyon jól megítélhető esetek, főleg a leshelyzetek megítélésében. De azt is, hogy nem csodaszer, és semmiképpen nem tévedhetetlen. A videózás elterjedése támogatható, de a játékvezetői hibák ettől nem fognak eltűnni. Éppen ezért a labdarúgásban valamiféle Challenge-rendszer bevezetése továbbra sem tűnik megvalósíthatónak.