Futballszurkoló vagyok. Magyar futballszurkoló. Néha jó lenne brazilnak, franciának, vagy Uram bocsá' horvátnak lenni, de én egyszerűen képtelen vagyok többes szám első személyben beszélni más nemzet válogatottjáról. És vasárnap óta egy kicsit boldog vagyok, de kérlek, Titeket, ezért ne utáljatok! 

Mi tagadás, a Sors nem igazán kényeztetett el. Hol nemzeti tizenegyünk, hol a Budapest Honvéd, szeretett Kispestem keserítette hétvégéimet és szerdáimat. Kényelmesebb lett volna találomra rábökni valamelyik BL-elődöntősre és utána szemrebbenés nélkül bizonygatni, hogy "én már akkor is szerettem őket, amikor még..."

És mégis ott ültem, álltam a Népstadion, majd Puskás Ferenc stadion omladozó betonlépcsőin és a Bozsik Stadion még omladozóbb lelátóin. Szerettem a sör, szotyi, füstbomba illatát, szerettem találkozni barátaimmal, szerettem szurkolni és hát mi tagadás, vártam a csodát. Egy idő után már nem hittem a csodában, de az érzés megmaradt, ahogy a meccseket még látogató barátok is. Mégis miért jártam meccsre, amikor semmi remény nem volt, hogy az elszegényedett, bundabotrányokba és csődökbe gabalyodott magyar labdarúgás versenyre kelhet szerencsésebb, gazdagabb nemzetek focijával? Sokak szerint nyilvánvalóan a balhé miatt, vagy hogy az iskolázatlan cimboráimmal megbotránkoztathassuk a dolgos polgárokat. Körülbelül két évtizeden át heherésztek ezen Záhonytól-Kőszegig.

"Meccsre csak azok járnak, akiket sehova máshova nem engednek be!" És ez még a szellemesebb sziporkák közé tartozott.

Persze a helyzet ennél sokkal összetettebb és bonyolultabb, nem véletlenül fért bele ennek kifejtése körülbelül négyszáz oldalba. A kudarcok mellé beesett pár váratlan siker, ami azért segített abban, hogy ne hunyjon ki a tűz. Nem véletlenül volt a könyv utolsó fejezete a svédek elleni győztes EB-selejtező és nem véletlen, hogy az ősszel a polcokra kerülő folytatás is  2016-os EB-szereplést fogja felidézni a Honvéd bajnoki címével egyetemben. De ahogy az Ausztriát verő csapat is a miénk volt, úgy az Andorrában leégőt sem tagadhatjuk meg.

Ó, az EB! A könyv írásakor szinte folyamatosan mosolyogtam, ahogy felidéztem azt a két hetet. Rengeteg kaland, féktelen mulatságok és legfőképpen minden lefújás után őszinte mosoly és vastaps. Amikor végre jó volt magyar szurkolónak lenni, amikor a világ felfigyelt ránk és elismerően biccentett a magyar labdarúgók teljesítménye láttán. És bárki-bármit mond, maga az EB-szereplés nem volt kicsúszott, egy futballgeneráció életművére került fel a korona 2016 nyarán. Akkor még tudott az egész ország örülni és az utcára vonulni egy Izland elleni döntetlen után. 

Csak hát... azóta változott egy, s más. Régen a labdarúgás,  a magyar labdarúgás egyet jelentett a kora kilencvenes évek zűrzavarának konzerválásával. A "Magyarfoci", a mi kis fodbalunk maga volt a csóróság, a rothadás, amit egyszerűen muszáj volt utálni. Csakhogy azóta a csóróság olyannyira eltűnt, hogy egyenesen a pompa, a pazarlás, illetve egy egész politikai berendezkedés, no meg egy politikus jut az állampolgárok eszébe, ha a fiúk kifutnak a pályára a meggypiros mezben. 

Miután vasárnap az elmúlt három évtized egyértelműen legnagyobb futballsikerét ünnepelhettük, nem lett volna meglepő, ha újra elözönlik az utcákat a lelkes és boldog magyarok, megünnepelve Rossi fiait. Ám erről szó sem volt. Az interneten vadabbnál-vadabb kommentekben dőlt a mocsok és a gyűlölet.

A horvátok nyilván hagyták magukat, különben sem leszünk ettől világbajnokok, na meg akkor még építsünk pár száz stadiont és különben is dögöljön meg mindenki, aki ennek örülni tud, mert biztos osztogatták az Erzsébet-utalványokat a stadionokban.

Nos, ezen blog a tanúja annak, hogy az elmúlt jó néhány év számtalan történésével nem értettem egyet - és akkor még finom voltam. Legyen szó stadionépítésekről, (illetve hogy milyen egy igazán modern stadion) szurkolói kártyáról, utánpótlásképzésről, vagy a hátország lerohasztásáról a Patyomkin-falvak árnyékában, ígéretes klubmodelek ellehetetlenítéséről és lerablásáról meg úgy általában mindenről. Így is hosszúra nyúlt ez e bejegyzés, nem akarom az összes posztomat felsorolni ebben a témában. De tényleg csak a Kormány elkötelezett hívei szerethetik Magyarországon a focit?

Miért nem azt emlegetjük, hogy a vasárnapi sikert olyan játékosok harcolták ki, akik vagy az új szelek előtt lettek focisták, vagy éppen innen jó messze, külföldön nevelődtek? - a vasárnap pályára lépők közül például Szoboszlai, Szalai, Orbán, Varga Roland, Gulácsi, Kalmár. A gólt a 31 éves Pátkai rúgta, és ő még a régi, TAO-előtti magán akadémiák "terméke", ahogy Baráth Botond is. Igazából a méregdrága akadémiákról senki sem verekedte be magát a válogatottba - se. És hát a szövetségi kapitány sem a honi futballkultúra neveltje. Avagy az is megér egy kérdést, hogy miért volt sokkal több játékosunk a TOP-ligákban 15 éve, amikor "se pénz, se posztó" nem volt az utánpótlásképzésben.

Persze a frusztrációra, dühre nem csak, hogy hiba, hanem egyenesen bűn mindössze rálegyinteni, sok esetben nagyon is érthető az ellenérzés. De számukra jó hír, hogy igen kevés meccsrejáró van, aki ne szeretné, hogy pár, jelenleg első osztályú szörnyszülött klub így végezze.

Tehát bőven volna mit megbeszélni, van helye a vitáknak és távolról sincs minden rendben a magyar foci háza táján - ezt láttuk Nagyszombaton is. De ettől még a nemzeti tizenegy képviseli az országot. Most, négy év múlva és azután is. Szeretem a focit. Magyar vagyok. Én nem szurkolhatok más válogatottnak. Akkor örüljünk együtt és éljük át újra a 2016-os csodát!

A Városok,stadionok,kocsmák hősei visszatérnek! Egy kéthetes, feledhetetlen EB-túra után végigkövetjük velük a 2016-2017-es NB I-es szezont. Végezetül Virág Gyula igazán szép novellájával búcsúzunk a Bozsik Stadiontól. Várható megjelenés: 2019 szeptember