Válogatott okosságok

Blogunk két szerzője, Sztancsik Richárd és Virág Gyula közös könyvvel jelentkezik, melynek címe "Az utolsó szék". 

Mindenkinek ajánljuk, akinek tetszett a Városok, stadionok, kocsmák*és szeretné átélni a 2016-os franciaországi futballcsodát. De ennyire még ne szaladjunk előre, inkább lássuk, mi ihlette a szerzőket? 

Miért pont most, miért pont ők s miért pont erről? 

*további ajánló itt

Hogy miért pont ők, az jó kérdés. Sajnos nagyon kevés nyomtatott mű jelenik meg olyanoktól, akik hétről-hétre fizetnek azért, hogy jelen lehessenek akár bajnoki, akár válogatott találkozókon.

Mondjuk olyan sokan nincsenek is a magyar stadionokban, de ettől még továbbra is arra szeretnénk biztatni mindenkit, hogy írják meg a saját történetüket!

A téma pedig adott. A franciaországi Európa-bajnokság ugyanis mindenki számára örök emlék marad, aki csak egy kicsit is szereti a magyar labdarúgást. Mivel pont most zajlanak a selejtezők a következő Európa-bajnokságra, nyilván előjönnek a három évvel ezelőtti emlékek és a józan észt és az erőviszonyokat félredobva újra részesei akarunk lenni a kontinensdiadalnak. Többé nem szeretnénk beérni a külső szemlélődő szerepével.

Sajnos manapság nem olyan egyszerű se a sikereket, se a kudarcokat kezelni. Régen minden egyszerűbb volt. Jobb nem feltétlenül, de egészen biztosan egyszerűbb, hiszen válogatott szinten nem igazán volt feldolgozható sikere a mi generációnknak. Valószínűleg egy-két meccset leszámítva nem is nagyon lesz, ezért az a két hét kitörölhetetlen és felejthetetlen marad, amíg csak élünk. (Bár mint egy bekezdéssel fentebb sejtettük, azért titkon tovább remélünk.)

Hiszen mi jutott nekünk Mexikó óta?

Málta, Liechtenstein, Izland, Moldova. Ne feledjük, Málta háromszor is keserített minket! Később ez a veretes névsor gyarapodott a Feröer-szigetekkel, Luxemburggal és Andorrával, bár ezt 2016 szép nyarán még nem sejthettük, csupán a futballtörpék elleni fájó fiaskók és a nem annyira törpék elleni papírforma-vereségek éltek élénken az emlékezetünkben. Bár Izland manapság más kategória, mint húsz éve, de nekem pont ellenük tudatosult 1992-ben gyermekfejjel, hogy többé nem vagyunk úgynevezett „nagycsapat”.

Gyermeki naivitással vártam a változást és a csodát, de egy évtizeddel később sem lett jobb a helyzet. Sőt. Rövid időn belül négy olyan idegenbeli fellépésre sikerült elutaznom, amikor gólt sem lőttünk, cserébe kipúpozták a hálónkat Zágrábtól Stockholmig, Szófiától Oslóig. Apropó, Oslo: akkor nem hittük volna, hogy alig nyolc év múlva ugyanott fogunk EB-pótselejtezőn ünnepelni.

Valószínűbbnek tűnt, hogy visszatérünk a sötét kilencvenes évekbe, amikor boldog-boldogtalan elpáholta a magyar válogatottat pár ezer mélabús magyar drukker előtt, rendszerint az utolsó tíz percben. Egy 2003 novemberi, Észtország elleni barátságos mérkőzésen már 500 néző sem gyűlt össze, nagyjából akkorra lett elege mindenkinek mindenből. A hetvenedik perc környékén sétáltam el, az észt gólról le is maradtam.

Ez volt az én generációm öröksége. Külön szerencse, hogy még hallgathattuk szüleinktől és a nagy öregektől, hogy „bezzeg régen…!”. Ez volt a jobbik eset, mert rosszabb esetben még azt is kisütötték a Véleményformáló Személyek, hogy a színvonal és a nézőszám csökkenése, valamint a mi mérkőzéslátogatási szokásaink között van valamiféle kapcsolat. Mazochizmusunk mellé még megkaptuk a társadalom masszív megvetését is. Nekünk maradt a meggypiros mez és az NB I, ők a TOP ligákat és a TOP válogatottakat választották.

Övék lett a sikerélmény, a miénk lett a számolgatás minden selejtező-sorozat negyedik fordulója után. Na meg a tépelődés, hogy miért nem futott be külföldön fényes karriert Illés Béla és Váczi Zoli, míg a környéken kinevelték Sukert, Hagit, Sztojcskovot és még egy tucat világsztárt.

Rajtuk kívül megjegyeztünk olyan egzotikus neveket, mint Māris Verpakovskis, vagy Carmel Busuttil, akik úgy lettek lett és máltai nemzeti hősök, hogy 3-3 gólt rámoltak be nekünk.

Évről-évre bukkantak fel nagy ígéretek, akiknek már a nevére sem emlékszünk. Mi lett az U-20-as, VB-bronzot nyerő generációval, vagy az atlantai hősökkel? Bár utóbbiak azért többre vitték.

És ezek után váratlanul, talán nem teljesen a semmiből jött egy végigkínlódott és végigszámolgatott selejtező-sorozat, az Oslói Csoda, és máris azon kaptuk magunkat, hogy egy futball-torna sorsolását nézzük remegő végtagokkal.

Senkit sem érdeklő showműsor. Elnyújtva, mint a rétestészta. A lényeg egy üvegtál, sok golyóval. Fontos személyiségek kavargatják fontoskodva. Egy golyóban ott van egy papírdarab Hungary felirattal.

Mondhatnánk, hogy három ilyen évtized után teljesen mindegy, hogy hová sorsolnak. De nem, távolról sem mindegy. Az első kalapból a spanyolokat semmiképpen se kapjuk! A németeket se. A leszálló ágban lévő, kiöregedett portugálok a primadonna sztárjukkal pont jók lennének. A második kalap… fogós kérdés! A horvátokat, olaszokat és az osztrákokat jó lenne elkerülni. A negyedikből bárki jöhet. Mondjuk a törökök inkább ne!

Fogynak a golyók, lassan rajtunk a sor. Kikhez kerülünk? A horvát-spanyol, az olasz-belga, vagy a portugál-osztrák duóhoz? Portugál-osztrák. Az osztrákok jók, nagyon is jók. Ki lesz a negyedik? Ó, ne, Izland? Akiket régen lebálnavadászozott a Szőke Szikla, és a hollandokat, törököket megelőzve kvalifikálták magukat? Izland számomra amúgy sem jó ómen.

De a lényegi kérdések eldőltek. Megvannak a helyszínek, időpontok. Két perc nem telt el a sorsolás óta, máris megcsörrent a telefonom....

Sztancsik Richárd tizenegy fejezeten át szórakoztat minket hasonló stílusban, Bordeauxtól Lyonig. Egy kisbusz kilenc, sokat látott és végtelenül cinikus utasa indul neki az EB-kalandnak. A szép számmal felbukkanó akadályokra és problémákra fittyet hányva járják az országot, közben szórakoznak, ismerkednek, bajba kerülnek, szurkolnak, bánkódnak, örülnek, bosszankodnak, ahogy több tízezer honfitársunk tette azt 2016 júniusában.

Majd tizenkét mérkőzésen át eleveníthetjük fel a 2016/2017-es idényt kispesti szemszögből. A lassan negyedszázada bajnoki sikerek nélkül sínylődő nagy múltú klub szurkolói az EB-mámor után szinte gépiesen járták megszokott köreiket a magyar stadionokban, és szépen lassan ébredtek rá arra, hogy a csodák ideje nem feltétlenül ért véget Lyonban. A szerző mindemellett - többek között - megemlékezik a debreceni, tragikus sorsú Komáromi Gáborról, és a Fradi-szurkolók szélmalom-harcáról is.

Virág Gyula egy igazán szép novellával búcsúzik a Bozsik-stadiontól. A könyv szintén az ő csípős szatírájával zárul. Harántfalvát óriási izgalomban tartja a körzeti tartalékbajnokság hatodosztályának C2/B csoportjának zárófordulója. Ha a Harántfalvi Lendület nem elég óvatos, könnyen feljutó helyen találhatják magukat a bajnokság végén...

Hamarosan részleteket is közlünk mind a regényekből, mind a novellákból.

A könyv tervezett megjelenése: 2019. szeptember 20.