Válogatott okosságok

Miután a kora délutáni meccsen, a papírformának megfelelően, Spanyolország simán verte Uruguayt, a helyzet egyszerűvé vált a magyar válogatott számára: egy Lengyelország elleni győzelemmel egészen biztosan mi jutunk tovább a spanyolokkal együtt a csoportból, a még hátralévő meccsek eredményétől függetlenül. 

Lengyelország korábbi eredményei és teljesítménye alapján a magyar válogatottat tekinthettük a mérkőzés esélyesének, de arról, legalábbis előzetesen, szó sem lehetett, hogy sima legyen. 

Fotó: IHF

A magyar védelem, az előző meccseken látottaknak megfelelően, nagyon stabilan kezdte a mérkőzést. Egyedül a nagyon magasra megnőtt lengyel átlövő, Tomasz Gębala tudott gólokat lőni, igaz, neki ez hat perc alatt háromszor is sikerült. Erre a magyar szakmai stáb reagált, attól kezdve a balátlövő külön figyelmet kapott, ami használt is: a hátralévő 54 percben már csak egyetlen gólt ért el, négy lövésből. 

A játék kulcsa a védekezés volt. Nem csak azt értük el, hogy feltűnően kevés gólt kaptunk (a teljes első félidőben tizet, úgy, hogy a kapuban Mikler Roland semmi extrát nem mutatott), de sok labdát is szereztünk, Egyrészt közvetlenül, azaz az ellenfél passzait lefülelve, de rengeteg technikai hibát, lépést, belemenést, is fújtak a lengyelek ellen. Ezekből rendre le is tudtuk indítani őket. Lékai Máté az első harminc percben hét lövésből hét gólt szerzett, ami egészen kiemelkedő - ebből négyet gyors indításokból. De nem csak az indítások, hanem alapvetően a Tempohandballt, már nem először a VB-n, nagyon jól játszottuk. Alkalmas is erre a játékosállomány, és láthatóan cél is, hogy ebből legyünk sikeresek. Mégiscsak könnyebb, mint felállt fal ellen. 

Már csak azért is, mert felállt fal ellen elég sok lövést elhibáztunk. Különösen az a két játékos járt ebben élen, akiket a németek elleni meccsen kiemeltünk: Bánhidi Bence és Máthé Dominik. Azonban Lékai, valamint a Bánhidi helyére beálló Rosta Miklós (4/4) hibátlan lövöteljesítményének köszönhetően így is szereztünk 16 gólt a szünetig, azaz hatgólos előnnyel zártuk a félidőt. Mindenképpen ki kell emelni Sipos Adriánt, akinek a neve ritkán merül fel, mert alig lő gólt, hiszen leginkább csak védekezésben van a pályán. A védelemnek viszont komoly tartást ad, és már azok a buta kiállítások se jönnek, amiket rendszeresen összeszedett pár évvel ezelőtt, amikor bekerült a válogatottba. 

Sipos feltűnően későn, 28 évesen lett válogatott, és azóta is inkább védekező-specialistaként szerepel. Bár első meccsei nemzeti színű mezben nem sikerültek jól, ma már aligha lenne kihagyható a csapatból. Szerepet viszont inkább csak a védelemben kap, legalább két magyar beálló, Bánhidi és Rosta, jobb nála támadásban. 

A lengyelek már az első félidő végén elkezdtek hét mezőnyjátékossal támadni, amit a meccs végéig meg is tartottak. Először, ahogy ilyenkor kell, különösen is a labdaszerzésre, ill. a kapott gól utáni gyors középkezdsére figyeltünk, ezért egy kicsit több gólt kaptunk, mint kéne, de mindig lőttünk is, hol üres kapura, hol aztán felállt fal ellen, így az előnyünk nemhogy csökkent volna, még nőtt is, a 42. percben már nyolc gól volt a javunkra (22-14). 

Ezután a koncentráció, a brazil meccshez hasonlóan, visszaesett. Ha folyamatosan emberhátrányban védekezel, mert az ellenfél hét mezőnyjátékossal jön, akkor azért eleve jobban kellene koncentrálni, nem pedig kevésbé. De a nyolcgólos előny birtokában még ez is belefért. Főleg, hogy azért a lengyel védelem jóval lazább volt, mint a magyar, így elég könnyen tudtunk helyzeteket kialakítani. Máthé Dominik pedig a szünet után már sokat javított a statisztikáján: a végére 6/10-zel zárt, ami egy átlövőtől rendben van. 

A lengyelek, vért izzadva, tulajdonképpen annyit értek el, hogy nyolc gólról feljöttek öt-hat gólra, sőt, az utolsó percre már négyre csökkent a hátrányuk. Nem mintha ez bárhová is számítana, a magyar győzelem az első félidő közepétől sosem forgott veszélyben. 

Ami nehézséget jelenthet a folytatásra: Bánhidi Bence két egymást követő meccsen mutatott gyenge lövőformát, ez a továbbiakban már nem nagyon férhet bele. Lékai Máté pedig folyamatosan, csere nélkül, végigjátsza a meccseket, amikor kétnaponta játszani kell, ez nem ideális, pont a legnehezebb meccsekre fáradhat el. 

A magyar válogatott eddig mind az öt meccsét megnyerte, és az egyetlen igazi problémánk az, hogy ebből csak egy, a Németország elleni volt izgalmas, így nincs igazán képünk arról, hogy bírunk koncentráltan, magas hőfokon végigjátszani egy meccset. Édes teher, mondhatnánk, de azt biztosra vehetjük, ilyen laza meccseink már nem lesznek a VB-n. Hétfőn jön az utolsó csoportmeccs, Spanyolország ellen. Az már biztos, hogy ez a két csapat jut tovább, a kérdés csak az, milyen sorrendben, ill. az is, hogy ez a bizonyos sorend melyik csapatnak mennyire lesz fontos. A legjobb nyolc közt a ellenfél Franciaország, Norvégia vagy Portugália lehet - egyik ellen se mi lennénk a favoritok, és akkor finoman fogalmaztam. Ami biztos: az a meccs jövő szerdán lesz.