A magyar női kézilabda-válogatott csalódást keltően szerepelt a decemberi világbajnokságon Spanyolországban. Ha megfogjuk ezt a mondatot, Spanyolország helyére behelyettesítjük az elmúlt VB-k helyszíneit, mondjuk 2007-től kezdődően, akkor csupa ismerős mondatot kapunk (és ma a 2007-ben komoly csalódást jelentő nyolcadik helynek is tudnánk már örülni). És az se változtat sokat a képen, ha világbajnokság helyett Európa-bajnokságot emlegetünk. 

A válogatott a világbajnokságon (Fotó: IHF)

De, ha mindig újra meg újra csalódunk, akkor nem lehet, hogy igazából a várakozásainkkal van baj? Történt-e például a mostani VB-n bármi, amire ne lehetett volna számítani? 

Tomori Zsuzsanna néhány héttel a VB előtt lemondta a válogatottságot. Érthető döntés, még ha nem is túl örömteli. Szucsánszki Zita, a Ferencváros irányítója, nem volt a szerepléshez megfelelő egészségügyi állapotban. Mindkét nevezett játékos 1987-ben született, 34 esztendősek. Elvileg egy év múlva újra itt lehetnének, de azért nem lepődünk meg, ha soha többet nem látjuk őket címeres mezben. 

Csak hát a probléma az, hogy a magyar válogatott nem csak őket nem volt képes pótolni, de, ami az elmúlt évekre visszatekintve azért kicsit mellbevágó, Kisfaludy Anettet és Csiszár-Szekeres Klárát sem. 

A csapatban a két belső poszton védekezésben alapvetően (eltekintve pár, rövid ideig tartó beugrástól) Planéta Szimonetta, Szabó Laura és Bordás Réka szerepelt. Még soha nem vett részt a válogatott úgy világvesenyen, hogy ebből a három játékosból legalább ketten ott lettek volna. Külön-külön sem tekinthetőek túl rutinosnak ezen a szinten, együtt pedig pont semennyire se. Ráadásul a három játékosból jóindulattal is csak Bordás egyéni teljesítménye értékelhető jónak. 

Ha pedig hozzátesszük, hogy mellettük a kettesek is lényegében újak, láthatjuk: a magyar válogatott gyakorlatilag egy új csapattal jött a világbajnokságra, ráadásul egy olyannal, amelyben egyetlen magasan jegyzett játékos sincs. Milyen alapon várhattunk volna tehát el egy sikeresebb szereplést? 

Sok kritika érte a keret összeállítását. Egyfelől azt kell mondanunk, az új szövetségi kapitány, Golovin Vlagymir, valóban nem túl szerencsésen válogatott (Nem tudjuk persze, ebben igazából mekkora szabadsága volt. Elődei esetén láttuk már, hogy nem mindig ők dönthettek a keretről). Már a 35-ös előzetes keretben voltak furcsaságok, amiket sikerült tetézni a végső keret összeállításakor. De azért a legtöbbször úgy vagyunk vele, őt nem kellene legközelebb hívni, őt se, meg őt se - de, hogy akkor  igazából kit, arra azért már ritkán kapunk határozott választ. És a magyar női kézilabda helyzetére talán a legjellemzőbb, hogy a legtöbben ma tizenéves játékosokat neveznek meg, hogy majd ők lesznek jók, egy-két-öt év múlva. Gyakrabban merülnek fel U17-es nevek, mint ma huszonöt feletti játékosok. 

Pedig a keret már most is nagyon durván fiatal. A mezőnyjátékosok közül csak Szöllősi-Zácsik Szandra töltötte be a harmincat, de a huszonötöt is csak Tóth Eszter, Planéta Szimonetta, Kovács Anett és Lukács Viktória. Ráadásul közülük is csak Lukács tekinthető a válogatott stabil tagjának, tehát ő az egész keretben az egyetlen, rutinosnak nevezhető játékos. Ilyen kerettel csoda, hogy négy meccset is megnyertünk. 

Tagadhatatlan, hogy jópáran, leginkább Tóth, Szabó, Kovács és VB-re a kieső Schatzl Nadine pótlására utólag kiutaztatott Fodor Csenge, a minimális elvárásokat sem teljesítették. Mindegyikükkel mellényúlt a kapitány? Egyrészt igen, másrészt azért sajnos egyikük helyett sem világklasszisok maradtak otthon. 

Ráadásul két mérkőzés után megsérült az addig kiválóan játszó Klujber Katrin. A 22 éves átlövő pótlása olyannyira lehetetlen feladatnak bizonyult, hogy a magyar szövetség ki se küldött helyette senkit Spanyolországba, ha befáslizott combbal ül a padon és a heteseket belövi, már jobb, mint bárki, aki a helyére érkezhetne. Így aztán az az abszurd helyzet állt elő, hogy a németek és a dánok elleni kulcsfontosságú mérkőzéseken három balkezes átlövő nézte a padról, ahogy egy jobbkezes játékos játszik a posztjukon. És közülük csak Klujber volt sérült, Albekről a kapitány a helyszínen jött rá, hogy alkalmatlan erre a feladatra, Planétáról meg tán Golovin maga se tudja, miért is szavazott neki bizalmat.

Golovin Vlagyimir szövetségi kapitány nem érti, páran miért felejtettek el kézilabdázni. (Fotó: IHF)

Ezzel a kerettel mind a négy meccset, amiket muszáj volt megnyerni, meg is nyertük. Ha tehát szigorúan azt nézzük, hogyan szerepeltünk a világbajnokságon, ezt a hat mérkőzést, nem lehetünk igazán elégedetlenek. 

Dánia ellen sima vereséget szenvedtünk, a dán válogatott momentán sokkal jobb, mint a mienk, a balszél kivételével minden posztra jobb játékosaik vannak, ez a realitás. 

Egyetlen igazán kritikus meccsünk volt, Németország ellen. A németek védekezése jó, küzdőszellemük hagyományosan erős. A lövőteljesítményük viszont a gyengébbek közt volt a mezőnyben (na jó, legalábbis, ha a magyar harmadosztály szintjén teljesítő válogatottaktól eltekintünk), amit részben ki is tudtunk használni. Nálunk viszont pont beütött a krach. 

Az eredeti elképzelés az lehetett, Tomori Zsuzsa védekezik, a helyére jön támadásban Klujber Katrin. A meccsen aztán, egészen eltérő okokból, de egyikük sem állt rendelkezésre. Ráadásul ezen a meccsen sérülés miatt hiányzott Kácsor Gréta is, így már nem csak minőségi, de mennyiségi problémái is lettek a válogatottnak. Albek Annáról hamar kiderült, miért is nem meghatározó játékosa a német bajnokságban szereplő klubjának. Ezután Golovin megpróbálta a három hátsó poszton három játékossal végigjátszani a meccset. Közülük sajnos sem Háfra Noémi sem Szöllősi-Zácsik Szandra nincs olyan állapotban, hogy erre képes lehetett volna. Mire Golovin is ezt megértette, elkezdett pánikolni - a pánik pedig ritkán jó tanácsadó. Kijött, hogy ezen a szinten nem csak a játékosai tapasztalatlanok, hanem ő is. 

Azt a négy meccset, ahol jobbak voltunk, mint az ellenfél, meg is nyertük - a másik kettőt viszont nem. Ebből pedig logikusan fakadt egy kétszámjegyű helyezés. Csakúgy, mint tíz éve szinten minden VB-n és EB-n. Meglepetés nincs, csodák nincsenek. Minden évben, így, decemberben, szembejön a valóság. 

Ki tehet minderről? Gyakori a kritika: évek óta egészen elképesztő mennyiségben ömlik a pénz a szövetséghez, ehhez képest ez egy igen szerény eredmény. Csak hát itt jön ki egy klub és a válogatott közti különbség. Egy klubot a semmiből lehet a csúcsra juttatni pár év alatt, ha van elég pénz. Láthattuk ezt a közelmúltban, amikor a Vardar az ismeretlenségből három év alatt jutott el a hosszabbításban elvesztett BL-döntőig. De tényleg, szó szerint a semmiből került két év alatt a Bajnokok Ligája négyes döntőjébe a CSZKA: a moszvkai klub kézilabda-szakosztályát 2019-ben alapították. Egy válogatottnál ugyanez nem működik, a világ összes pénzével sem lehet leigazolni két raklap klasszis játékost a válogatottba. Pár éve ez még lehetséges volt, de aztán éppen a katari származású játékosok nélkül felálló katari válogatott példája nyomán jelentősen szigorítottak a szabályokon. (A női mezőnyben ráadásul egy érmes válogatottat valószínűleg akkor sem sikerülne összeszedni, ha ezt amúgy a szabályok megengednék). 

Nincsenek olyan, jó korban lévő játékosaink, akikre egy ennél jobban szereplő válogatottat építeni lehetne. Ráadásul a fiatalok is csak hellyel-közzel hozzák, amit sokan várnak tőlük. Erről a következő hetekben majd egy külön cikkben is gondolkodunk, egyelőre nézzünk szembe azzal, hogy Háfra Noémi eleve inkább csak a nevének meg a múltjának köszönhetően került be a válogatottba - pedig ezt a kifejezést nála tizenöt évvel idősebb játékosok kapcsán szoktuk emlegetni (Háfra 23 éves). Klujber Katrin kiválóan kezdett, de aztán hamar megsérült, az egyaránt 21 esztendős Vámos Petra és Kácsor Gréta pedig ugyan nem vallottak szégyent, de azért egy erős válogatott húzóembereit nem így képzeljük el.

Kirsner Erika, az MKSZ női válogatottért felelős elnökségi tagja a VB előtt azt mondta, a magyar válogatott a világelithez tartozik. Szerencsére a világelit nem egy egyértelműen definiálható fogalom. Ha úgy nézzük, hogy a világ bő kétszáz országából eleve szűk hetvenen neveztek csak be a VB-selejtezőkre, és pár kontinensről ráadásul olyan csapatok kerültek ide, akiknek a passzolás is komoly kihívást jelentett, akár tekinthetjük is magunkat az elit részének. Az viszont már biztos, hogy legalább tíz évig nem szerzünk érmet világversenyen (ez utoljára 2012-ben sikerült). És egy ilyen trend azért ritkán véletlen. Ha előrébb akarunk lépni, a hagymázas álmok helyett talán elsőként nézzünk szembe a valós helyzetünkkel.