Két év szünet után 2022-ben ismét megrendezték, méghozzá a korábbi időszak terveit követve, mint a négy nagy nemzetközi kézilabdás utánpótlás-tornát. 

Időrendben legelőször a nők U20 világbajnokságát. A helyszín a szlovéniai Celje volt. Mivel egy éve az U19, ill. három éve az U17 EB-t is itt rendezték, 2020-ban pedig az U18 elmaradt, a 2002/03-as korosztály minden megrendezett világversenye Celjében zajlott. Legalább az U20 résztvevői (legalábbis az európaiak) nem panaszkodhattak, hogy nem ismerik a helyszínt. 

Fotó: IHF

Ez volt az első 32 csapatos utánpótlás-világbajnokság. A felnőtt mezőnyben látottak után nem nagyon lehettek vérmes elvárásaink a színvonalat tekintve. Ráadásul az orosz csapat kizárása, majd Uruguay visszalépése után a tornát rendező Nemzetközi Kézilabda Szövetség (IHF) kicsit meg is kínlódott, mire egyáltalán fel tudta tölteni a mezőnyt. 

A magyar csapat úgy érkezett a VB-re, hogy a korosztály a története folyamán minden tétmérkőzését megnyerte. Egyértelmű cél volt tehát a világbajnoki cím. Ráadásul ehhez igazából csak három jó meccset kellett lejátszani, hiszen a csoportkör és a középdöntő ebben a gyenge mezőnyben semmi kihívást nem jelentett a magyar lányok számára, sorra nyertük tíz-húsz gólos különbséggel a meccseket, az Egyesült Államokat pedig ennél is simábban, 46-5-re. Persze ez egyben hátrányt is jelentett: míg a nehezebb sorsolást kapó norvég csapat már korábban is kemény küzdelemre kényszerült, a magyarok meccsei néha edzésnek se voltak jók, nem igazán állt össze a csapat. 

Az egyenes kieséses szakasz három meccse közül egyiken se játszottunk igazán jól. A második félidő közepéig mindegyik szoros volt. A negyeddöntőben Dánia, majd az elődöntőben Svédország ellen aztán kijött, hogy több cserelehetőségünk volt jobban bírtuk a végét, és voltaképpen ennek köszönhetően végül nagyobb különbséggel nyertük mindkét meccset. 

A döntőben Norvégia ellen már ez sem segített. A korábbi versenyeket uraltuk, mert olyan gyorsan játszottunk, mint senki. Mára több csapat is megtanult ugyanilyen sebességgel kézilabdázni, de szélesebb taktikai repertoárral, így a korábbi előnyünk elveszett, már csak a bővebb keretből fakadó jobb erőnlétben bízhattunk. Kétszer ez elég volt, a döntőben már nem, azt a mérkőzést a norvégok két góllal megnyerték. Egy szót se szólhatunk, az ellenfél, ha szűken is, de jobb volt, úgy, hogy a legjobb játékosuk a mérkőzésen pályára se tudott lépni. Már tavaly is azt írtam: amit játszunk, az voltaképpen utánpótlás-kézilabda, még ha a legmagasabb szinten is. A többiek előrébb tudtak lépni játékban, mi meg nem. 

Fotó: IHF

Így a korosztály utánpótlás-pályafutása csalódással ért véget, minden meccset megnyertek éveken át, csak a legutolsót nem. 

Adná magát, hogy a férfi U20-at a nőihez hasonlítsuk. De ez komoly hiba lenne. Egyrészt a férfi mezőny eleve sokkal erősebb, mint a női. Másrészt a fiúknál EB-t rendeztek, ahol hiányoznak azok a töltelék-csapatok, akik a világbajnokságokat komolytalanná teszik. Bármennyire sajnálatos, a kézilabda egy európai sportág. 

Akik látták a mieink Feröer elleni, húsz góllal nyert mérkőzését, talán most kissé csóválják a fejüket. De a helyzet az, hogy Feröert csak mi vertük meg ennyire, Szlovéniától egy góllal kaptak ki, a többi mérkőzésüket pedig megnyerték. Legyőzték például azt a dán csapatot, is, amellyel a magyarok nem bírtak. 

A középdöntőben a későbbi Európa-bajnok Spanyolország ellen a magyar csapatnak az első negyedórában komoly problémái voltak. Az okokat így, a képernyő elől nehezen lehet megállapítani, ami tény, semmi nem működött, időnként nem sikerült tíz méterre, zavartalanul sem pontosan passzolni. Az ekkor összeszedett hátrányt azután a csapat, hiába játszott utána már jól, a mérkőzés végéig nem tudta ledolgozni. Így aztán nem jutottunk az elődöntőbe. 

A férfi U20 tetszetősebben, jóval szélesebb taktikai repertoárral, kombinatívabban játszott, mint az azonos női korosztály. Egyénileg is minden poszton láttunk jó teljesítményeket, az irányító Lukács Péter, a beálló Papp Tamás mellett több más játékost is kiemelhetünk, akik felvették a versenyt a legjobbakkal. Bár biztosat a jövőre nézve nem mondhatunk, mégse lepődnék meg, ha ebből a csapatból többen lennének később a felnőtt válogatott erősségei, mint a lányoktól. De itt annyival erősebb a mezőny, hogy ez is, a végén mindkét helyosztót megnyerve, végül csak az ötödik helyre volt elég. És ez lett az idei nyár legrosszabb utánpótlás-eredménye. 

A női U18 világbajnokságot eleve nehéz értékelni, azon belül a mieink teljesítményét különösen is. Itt vezették be először az IHF nagy újdonságát, a vaksz nélküli labdát. Ez egy technikai újítás, egy újfajta labda, a hagyományos labdát vaksz nélkül a lányok megfogni se nagyon tudnák, nemhogy játszani vele. Játszani ezzel az újjal se tudtak igazán, legalábbis voltak játékosok, akik a VB végéig se barátkoztak meg vele, másoknak kicsit jobban ment. De így is a megszokottnál sokkal több volt a technikai hiba, a rosszul kivitelezett lövés (főleg a szélsőktől), az olyan passz, amit a megcélzott játékos egy kézzel nem tudott átvenni. 

A magyar csapatot külön is sújtotta, hogy közvetlenül a VB előtt söpört végig a kereten egy Covid-hullám. A játékosok közül többen betegek is lettek. Így a világbajnokság első meccseire nem tudtunk a tervezett kerettel kiállni. Bohus Beáta edző így is kiutaztatott mindenkit, akitől várható volt, hogy az éles szakaszra játékképes lesz. Ezzel egyes posztokon túlkínálatot kellett biztosítania, amivel másutt hiány keletkezett. Ez különösen fájdalmas volt a végére, az egyetlen balszélső, Szabó Anna sérülés miatti kiválása után. 

A válogatott a csoportkörben és a középdöntőben eléggé szedett-vedett csapat benyomását keltette. Egyénileg rendben is voltunk, de olyan felállásban játszottunk, ami mindenkinek új volt, főleg a védekezésben meg is látszott ez. Ennek ellenére, ha kis különbségekkel is, de hibátlanul hoztuk le a csoportkört és a középdöntőt. 

A negyeddöntőben Egyiptom ellen szembetűnő volt, hogy egy, ebben a sportágban, pláne a női mezőnyben, alapból figyelembe se nagyon vett csapat játékosai mennyivel változatosabban játszanak, mint a magyarok. A mieinknél a törzsgárda fokozatos visszatérése után is nemhogy előrelépést nem láttunk, de a tavalyi impozáns játék után még visszább is szorult a változatosság, kevesebb játékelemet alkalmaztunk, egyszerűbb lett  játék. Egyiptomot azért így is vertük, voltunk annyival gyorsabbak és biztosabbak náluk, hogy, bár szoros meccsre késztettek, de azért nem tudták legyőzni a magyarokat. 

A támadójáték csalódást okozott, védekezésben viszont, és ezt ki kell emelni, mert utánpótlásban korábban nem volt jellemző, a magyar volt a mezőny legjobb csapata. Ez visszaköszönt az elődöntőben is: rajtunk kívül nem volt senki, aki meg tudta volna szorítani a villámgyors Koreát. Mi a védekezésben megteremtettük az alapjait, hogy megnyerjük a mérkőzést, de balszélső nélkül, egy az egész meccset amatőr módon kezelő vezetőedzővel, végül nem dobtunk elég gólt ahhoz, hogy a döntőbe juthassunk. Nem sok hiányzott, egyetlen gól. Öt évvel korábban, a 2017-es U17 Európa-bajnokságon fordult elő utoljára, hogy nem szerepelt magyar csapat egy női utánpótlás-világverseny döntőjében. 

A bronzmérkőzést Hollandia ellen nagyban meghatározta, hogy az aranyért érkezett és csalódott magyarok nem tudtak igazán rápörögni a mérkőzésre, míg a hollandok az életüket adták volna a bronzért. Végül döntő lett, hogy Hollandia csapata, ahogy az utánpótlásban általában, teljesen egysoros volt, negyven percig egyetlen támadás-védekezés cserével, hét mezőnyjátékossal játszottak, az utolsó percekre kifulladtak. Egy pár másodperccel a vége előtt belőtt hétméteressel megnyertük a mérkőzést, amivel a bronzérem is meglett. Hogy milyen gyorsan tudnak változni az erőviszonyok: a tavaly ellenünk ezüstérmes német válogatott tizedik lett. 

Legutoljára a férfi U18 következett. A fiúknál ez az első verseny, a csapatok még nem ismerik egymást, még nem tudni, kik a meghatározó játékosok, és kik az ügyetlenek, akik csak azért vannak a keretben, hogy meglegyen a létszám. Az a magyar csapat esetében is látványosan visszaköszönt. 

Bemutatkozásként simán megvertük a németeket, majd még három meccset nyertünk egymás után, ezzel egy elég nehéz csoportból bebiztosítva az elődöntőt. A német értékelések az első meccs után kiemelték: a csapat nem bírt a magyarok két legjobbjával, a mérkőzésen Csörgő Kristóf 12, Kovács Tamás 15 gólt szerzett. 

A négyszer egymás után nyerő magyar csapat aztán az utolsó három mérkőzését elveszítette. Ebből a középdöntőben a Horvátország elleni meccsnek már semmi tétje nem volt, az elődöntőnek és a bronzmeccsnek (ismét Németország ellen) lett volna, de ezeken igazából semmi esélyünk nem volt. 

Ezen a három elveszített mérkőzésen Csörgő 11, Kovács 7 gólt lőtt. Összesen. Nélkülük pedig a csapat nem tudott eredményes lenni. 

Ilyen fiatal játékosok esetében persze még nagyon sokféleképpen alakulhat a pályafutásuk. Mindenesetre hosszú távon akár többet is érhet, ha egy korosztályban van két-három kiemelkedő játékos, mint, ha 8-10 játékos képes jó teljesítményre, de egyikük se tud extrát hozni. Majd meglátjuk. 

Összességében, bár egy arany se jutott a magyaroknak, a 2. és az 5. hely közt mindegyikből egyet-egyet begyűjtve kiemelkedően eredményes év volt a 2022-es. A lányok is inkább csak a legutóbbi sikerévekhez képest teljesítettek gyengén (mindkét korosztályt nézve a magyarok voltak a legeredményesebbek az idén is), a fiúk pedig jóval előrébb végeztek, mint ami mostanában megszokhattunk. 

A közvélemény ennél többet akar. Egyesek azon keseregnek (vagy éppen dühöngenek), hogy a lányok egyik VB-t se nyerték meg (ezzel négy EB mellett továbbra is a csak egyetlen világbajnoki aranyunk van, még Debrecenből), mások azon bosszankodnak, hogy csak az utánpótlásban vagyunk sikeresek, a felnőtteknél nem. Igazuk van? Közvetlenül nyilván igen, ez ténykérdés. És kicsit tágabban szemlélve? Erre majd a közeljövőben visszatérünk.