Közelednek a választások, és talán még L. Mátyásék is jelentős összeget mernének felpakolni arra, hogy az élet minden területén, így a sportban is minden idők legdurvább kampánya következik, azaz már zajlik is egy jó ideje. Már annak is van egy sajátos bája, amikor olyan kormánypárti funkcionáriusok fogalmazzák meg vállvetve, hogy a „stadionokban nincs helye a politikának”, akik a klubok életében maguk is vezető pozíciót töltenek be. Az egyre nagyobb méreteket öltő stadionépítési láz és a különböző egyesületek kisebb-nagyobb mértékben való támogatása (akár állami pénzen, akár csak „önzetlen”magáncégeken keresztül) már önmagában is megosztaná a közvéleményt, azonban ha még jól ki lehet a zsidókártyát is játszani, akkor aztán így már megint tökéletesen háttérbe szorítható a lényeg. Ezúttal sem arról kell beszélni, hogy miért hullott el az összes klubcsapatunk már a bajnokság elindulása előtt, milyen személyi és strukturális változtatások lennének szükségesek a labdarúgásunk felemelkedéséhez, de még arról is hallgatni lehet, hogy jövő héten Bukarestben ki legyen a középhátvéd, vagy éppen hány támadóval lépjünk pályára. Kit érdekel a csatárügy, amikor itt van nekünk a Csatáry-ügy?
