Óriási kérdőjel előzte meg a mai összecsapást. Tényleg az a csapat igazi arca, amit vasárnap Spanyolország ellen mutattunk, vagy igazából a spanyolok ellen csak lazítottunk, pont úgy, mint tavaly, és igazából többre képes ez a csapat? Az Izland elleni, és már csak megszokásból is döntetlenre hozott mérkőzés tapasztalatai alapján az igazság, ha nem is odát, de valahol az előző mondatban vizsgált két véglet között van.

Nem nyertünk, de örülünk (Fotó: MTI)

A kezdés olyan volt, mint egy álom. Ez leginkább két tényezőnek volt köszönhető: az izlandi kapus akkor fogott labdát, amikor kivette a hálóból, az átlövőkkel szembeni izlandi védekezés pedig az egész első félidőben nagyon halovány volt. Így ebben a szakaszban átlövésekből erősen meg tudtuk szórni őket. A balátlövő posztján fennálló kritikus helyzetünket jelzi, hogy Nagy Kornél és Putics Barna még ilyen körülmények között se tudtak igazán sokat hozzátenni.

Nagyobb baj, hogy a mi védekezésünk is gyenge volt, és a mi kapusunk se védett sokat. A nézőkben általában néhány nagy bravúr marad meg, az pedig kevésbé, hogy az izlandi átlövőktől nem egy, nem két olyan gólt kaptunk, amit nem illett volna. A védekezés sem volt jó, de, ha 11 méterről, sánc mellett lő az átlövő, azt gyakorlatilag kötelező védeni, mégsem sikerült mindig - sőt, elég sokszor nem sikerült.

A kreatív támadásépítésben viszont lényegesen jobbak voltunk, mint az első mérkőzésen. Míg a spanyolok ellen alig lehetett látni egy-két épkézláb zárást, addig Izland ellen nem volt ritka a kettős, hármas zárás sem. Ennek egyik oka nyilván a hispánokéhoz képest jóval lagymatagabb izlandi védekezés volt, a másik viszont a mi támadásaink nagyobb lendülete, a játékosainknak a tegnapelőttihez képest nagyobb elszántsága. A jobb előkészítéseket mutatja az is, hogy csak 3 lövésünket tudták lesáncolni.

A szünetben valószínűleg mindkét edző komoly kritikákkal illette csapata védekezését, aminek meg is lett az eredménye, a második félidőben mindkét csapat intezívebb védekezést tudott felmutatni, mint az első játékrészben, ami visszatükröződött a gólok számában is: 16-15 ill. 11-12. Ezzel a jó védekezéssel akár meg is nyerhettük volna a meccset, a lehetőség adva volt. Amiért mégsem sikerült, és amiért végül a döntetlen is éppenhogy meglett, azok, meglátásom szerint, a következők:

- Hiába kényszerítettük távolabbi lövésekre az izlandiakat, ha a kapusaink onnét is sorra beszedték az átlövéseket, és a néhány nagyobb bravúr ezt csak részben egyenlítette ki. 10 méteren túlról, nem a kezek között, hanem a sánc mellett előtt labdákat ki kell védeni.

- Kirívóan sok ziccert hibáztunk el, gyors támadásoknál, emberelőnyös támadásoknál, amiket be kellett volna lőni.

- Mocsai Tamás beállítása lefékezte a támadásainkat, és sebezhetőbbé tette a védelmünket.

- Mocsai Lajos rosszul használta fel az időkérést. A szabályok alapján a második félidőben két időkérésünk lett volna, de az utolsó 5 percben csak egyszer szabad időt kérni. Mocsai 55:09-nél kért időt, azaz így elbuktunk egy időkérési lehetőséget, pedig a végjátékban talán jól jött volna.

- Az izlandi beállós, Kari Kristjansson nem csak szakállnövesztési versenyben bizonyult jobbnak Császár Gábornál, de jobb színitanodát is látogat, mint Radó András. Gyakorlatilag akkor és úgy állíttatta ki a magyar védőket, amikor és ahogy csak akarta, a két szerb játékvezető minden színészi trükkre vevő volt. Én nem gondolom, hogy szándékosan csaltak volna, egyszerűen a képességeik gyengébbek, mint amire itt szükség lett volna, tipikusan mindig olyan esetekben döntöttek rosszul, ahol a gyenge bírók szoktak hibázni.

Megannyi, külön-külön is értékes tényező. És látjuk, ha közülük csak egy rendben lett volna, valószínűleg nyerünk. Hogy ilyen kevés hiányzott, az viszont alapvetően azt mutatta, hogy, bár a világbajnok ellen hozzászagolni se tudtunk a játékhoz, az elit mögött következő csapatokkal szemben azért még versenyképesek vagyunk.

Ezt most be is bizonyíthatjuk holnapután, Norvégia ellen. A mérkőzés csütörtökön 20:15-kor kezdődik, az M1 közvetíti. Aki nyer, továbbjut, aki veszít, kiesik.