Kezdjük a tényekkel: nem jutottunk ki Katarba. Nem, nem a 2022-es labdarúgó VB selejtezőit buktuk el, amiatt ráérünk majd úgy kb. hét év múlva szomorkodni. A férfi kézilabda VB-t rendezik jövő év elején az ázsiai országban, és a magyar válogatott nem lesz ott.

(A kép illusztráció. Fotó: Sport TV)

Azok kedvéért, akik nem követték az eseményeket: a kijutásért Szlovénia ellen játszottunk páros mérkőzést, a klasszikus szabályok szerint. Aki nyer, kijut, aki nem, annak marad a tévé. Az első mérkőzés inkább arról volt emlékezetes, hogy lottósorsolás miatt a tévében nem láthattuk az utolsó percet, de amúgy a pályán három góllal nyertük. Lehetett volna több is, sok helyzetet elhibáztunk, de így is reálisnak tűnt a továbbjutás.

És még inkább így volt a velenjei visszavágó szünetében. Bár egyáltalán nem játszottunk jól, a félidőben így is három góllal vezettünk (16-13), azaz összesítésben hat gól volt az előny, ráadásul úgy tűnt, több gól lesz, mint az első meccsen volt, azaz az idegenben lőtt gólok szabálya miatt a háromgólos vereség (azaz összesítésben egyenlő állás) nekünk kedvezett volna.

De a végére ettől is olyan távol jutottunk, hogy utólag visszagondolva az ember nem is érti.

A meccsnek, véleményem szerint, három sarokpontja volt. Az egyik Harsányi Gergely térdsérülése még az első félidőben. Harsányihoz fogható képességű jobbszélsőnk nincs, arról a posztról a hátralévő 37 percben mindössze 1 gólt szereztünk. A második kb. a 40. percre esett, amikor a hazaiak kapusa, Gorazd Skof elkezdett védeni. Addig elég ritkán találkozott a labdával, a magabiztos vezetésünket is legfőképpen az ellenfél gyenge kapusteljesítményének köszönhettük. A mérkőzés utolsó szakaszában azonban Skof még kissé átlag felett is védett, és erre a magyar válogatott nem tudott reagálni.

De még így is meglehetett volna. 7 perccel a vége előtt Putics Barna óriási góljával 26-26 volt az állás. Ekkor már egészen biztos, hogy a háromgólos vereség még nekünk jó, nincs tehát más feladat, mint legfeljebb hárommal elveszíteni az utolsó 7 percet. A két csapat között semmiképpen sincs olyan különbség, ami ezt lehetetlenné tenné (ezt bizonyítja egyebek mellett az előző 113 perc is). Mégsem sikerült. Pedig még ki is állítottak egy embert a szlovénektől, kaptunk egy lehetőséget.

És igazából ekkor estünk ki. 3-0-ra elveszítettük az emberelőnyt, ami maximum akkor volna vállalható, ha mondjuk Vanuatu ellen játszva az ellenfél élne át ilyesmit. Ez egyszerűen hihetetlen. A vége 32-26, az utolsó hét percet 6-0-ra veszítettük el.

Ilyen összeomlást utoljára Zágrábban láttunk, de annak már több, mint tíz éve. Erre nincs elfogadható magyarázat. A két csapat játékosállományát, játékerejét ismerve, ha összesítésben kikapunk három góllal, az alapvetően nem lett volna megdöbbentő. De a mérkőzést látva egyelőre nem tudjuk felfogni, ami történt.

A VB-re már biztosan nem jutunk ki, és még nagyobb baj, hogy ezzel majdnem biztosan úszott a riói olimpia is - bár oda elméletileg még kijuthatunk.

De ezzel a vereséggel, és pláne azzal, ahogy kikaptunk, mindenképpen át kell gondolni néhány dolgot a férfi válogatott kapcsán. A keret megfiatalítása (főleg arra tekintettel, hogy Rióra már maximum a szemünk sarkából figyelhetünk, hátha sikerül elérni) jó ötletnek tűnik, de nem igazán van kire fiatalítani. Ma láttuk, mi van, ha nincs az amúgy 33 éves Harsányi Gergely a pályán. Nagy László szintén ugyanennyi idős, ma is a válogatott legjobb játékosa, és ki jöhetne a helyére? Balszélen vajon ki merülhetne fel komolyan? Mikler Roland ma nem védett jól, de így is nemzetközi szinten is jó kapus, még bőven van benne 5-6 év - és amúgy sem tülekednek a 25 évesek, akik leválthatnák.

Persze az utánpótlás-eredmények ezt már régóta előre vetítették, de csak most kezdünk a felnőtt válogatott szintjén is igazán szembesülni a problémákkal.

Bár az nyilvánvaló, hogy az így elvesztett mérkőzés, ezután az összeomlás után Mocsai Lajosnak mennie kell (ha Zágráb után lemondott volna, talán jobban sikerül az athéni olimpia...), egy ilyen összeomlás egyértelműen az edző felelőssége, amint a két korábbi fordulópontra való reagálás hiánya is.

Akárki is jön a helyére, nem lesz könnyű dolga. És, ha a szinte biztosan gyengülő kerettel is folyton azok lesznek a célkitűzések, amik az elmúlt években, akkor egy, a futballnál láthatóhoz hasonló kudarc-spirálba sodorhatjuk magunkat. Nagyon valószínű, hogy amit most láttunk, az egy sikerkorszak (azt gondolom, a magyar férfi válogatott elmúlt éveit sikeresnek nevezhetjük, annak ellenére, hogy semmilyen érmet nem szereztünk) lezárása volt. Lehetett volna szebb is, tarthatott volna kicsit tovább is ez az időszak. De, ha valami, hát az utolsó hét perc megmutatta, hogy ennek az útnak itt a vége. És ez akkor is igaz marad, ha közben azért még nem mondunk le teljesen az olimpiai részvételről, még reménykedünk a csodában.