Szeretném hangsúlyozni, hogy függetlenül a pótselejtező visszavágójának eredményétől írom most ezeket a sorokat. Ez nyilvánvaló, hiszen azt a mérkőzést még le sem játszották. De természetesen nem tudom magam függetleníteni az odavágótól. Tudom, sokan lesznek azok, akik szerint „na most mindenki azt hiszi, hogy most már minden rendben van!”. Hogy kik azok a „mindenki”, arról fogalmam sincs, mindenesetre én kevés emberről tudok, akik nem a kötelező optimizmus miatt reménykedtek az oslói győzelemben. Hogy mennyire hisszük, hogy minden rendben van, arról idén is írtunk éppen eleget. (Ebben az írásban össze is gyűjtöttük, itt pedig kiegészítettük a Futballtérkép friss kiadásával).

Mi, a racionálisan és néha cinikusan gondolkodó magyar futballrajongók azonban képesek vagyunk arra, hogy bizonyos dolgokat egymástól szétválasszunk. Jómagam továbbra sem látom a pozitív irányú változást sem az utánpótlásban sem a bajnokságunk színvonalában. Ugyanakkor jó esélyt látok arra, hogy a labdarúgó válogatott bebetonozza magát az európai középmezőnybe. És a körülmények, valamint a háttér ismeretében ez több, mint jó hír.

Csak az okát nem tudom. Egyszerűen semmi sem utalt arra, hogy Norvégia legyőzésével újra visszaverekedjük magunkat az Öreg Kontinens első felébe.

Pedig az európai középmezőny-lét nem újdonság, nagyjából egy évtizede barátkozhatunk a gondolattal, nagyjából Erwin Koeman kinevezése óta.

Gondolom mindenki látta már kör-emailben, vagy a Facebookon az alábbi „roppant humoros” és a valóságtól igen messze álló mémet:

Hu-hu-hú, hi-hi-hi

A valóság ezzel szemben az, hogy zsinórban a harmadik selejtező-sorozatban csíptük el a harmadik helyet, meglehetősen magabiztosan.

A sorból nem lóg ki a 2010-es Világbajnokságra kvalifikáló sorozat sem, ahol némi balszerencsével a negyedik helyet szereztük meg, hála Ibrahimovics demoralizáló góljának. Az albánokat oda-vissza vertük, a dánoktól elcsentünk négy pontot.

A 2012-es EB-re nem jutottunk ki, de kilenc pontot vertünk a negyedik finnekre és vertük idehaza Svédországot. A 2014-es VB-re szintén nem jutottunk ki, de harmadikok lettünk, megelőzve – és egyszer le is győzve -  Törökországot. A harmadik hely most is megvan, négy ponttal előztük meg a finneket. Jó eséllyel a 2018-as Világbajnokság selejtezőjén is meglesz a csoportharmadik hely, mert a Feröer-szigetek, Lettország, Andorra hármastól egyértelműen erősebbek vagyunk.

Magyarország - Svédország 2-1 - Origo

Egyértelmű, hogy a TOP10-es csapatok megviccelése továbbra sem a mi műfajunk, de a román-görög-finn-norvég szintű válogatottak ellen igenis lehet keresni valónk. Függetlenül a selejtezőkben mutatott játékától és eredményességétől, nem kéne feltartott kézzel pályára lépnünk Wales, Izland, Csehország, Svédország, Írország ellen sem. Sőt, jövőre Svájc ellen sem kell beleélnünk magunkat az áldozati bárány szerepébe a 2018-as VB-selejtezőin.

„Ez is valami?” Kérdezhetné az örök ellendrukker. De még mennyire, hogy az! Ugyanis mi pontosan tisztában vagyunk a hátország állapotával és a válogatottban potenciálisan számba vehető játékosok helyzetével.

Ha játékosaink eladhatatlanok komoly bajnokságokba, ha utánpótlás-válogatottjaink állandóan terített betlit hoznak, ha kupacsapatainknak csak álom a szeptember, ha technikásabb játékosaink gyengék és sérülékenyek, ha nincs a magyar közeg által kinevelt külföldön is sikeres edzőnk, ha az akadémiák lassan egy évtized után sem ontják a tehetségeket a beléjük ölt milliárdok ellenére, ha egyre-másra jönnek elő a bundavádak a teljes érdektelenség előtt játszott honi elit pontvadászatban, akkor mégis mitől lenne természetes, hogy mindig odaérünk a harmadik helyre? Három egymást követő esemény már egészen biztosan nem véletlen.

Finnország legyőzését ünnepli a válogatott a Groupama Arénában

Egyszerűnek tűnik? Csak pár példa, akiknek nem sikerült zsinórban háromszor LEGALÁBB a harmadik helyet megszerezniük az elmúlt három sorozatban:

Törökország, Görögország, Hollandia, Izland, Románia, Szerbia, Wales, Skócia, Írország, Norvégia, Lengyelország, Izrael, Bulgária.

Jó, jó, néhányuknak azért be-becsúszott sikeresebb időszak is, de a széles európai középmezőnyt hajlamosak vagyunk egy masszív, állandó halmaznak venni és magunk fölé helyezni. Mi tagadás, ebbe a hiába néha még én is beleesek. Például meg sem fordult a fejemben, hogy sikerrel vehetjük a novemberi pótvizsgát.

Még mindig tanácstalanul állok az Egervári-korszak időszakos sikerei előtt, valamint hogy a néha igen furákat lépő ősz mester egyetlen egyszer kapott ki azonos erősségű, vagy gyengébbre taksált, de még nem „törpe” ellenféltől – Románia, Észtország, Moldova, Finnország esett ebbe a kategóriába. Bár az az egy vereség több, mint fájó volt...

Sőt, az utolsó négy (!!!) selejtezősorozatban mindössze egy Észak-Írország elleni és a csúfos bukaresti vereség csúfítja el az összképet. Engedelmükkel a sehova sem számító, a kísérletezés oltárán feláldozott görögországi 4-3-et nem írnám fel erre a listára.

Tehát két vereség 2008 ősze és 2015 ősze között. Ez még bőven vállalható. Úgy meg főleg, hogy ezt ellensúlyozni tudjuk Svédország, Törökország és Norvégia legyőzésével – ha a görögországi vereséget nem véstük fel, akkor Dánia legyőzését ugyanezen okokból szintén hagyjuk figyelmen kívül.

Ezen felül még beírhatunk a döntetlen rovatba egy Törökország, egy Görögország, két Románia és egy Dánia elleni tétmeccset. Nem is olyan rossz eredménysor. Messze van a jótól és a világklasszistól, de a kutyaütőtől még messzebb.

Dzsudzsák int csendre 50 ezer románt

Mindezt hogyan? Úgy, hogy évről-évre egyre kevesebb TOP-ligában profiskodó játékosnak lehetett meghívót küldeni. Elég, ha csak Szalai mainzi éveit összehasonlítjuk az idei esztendővel, vagy Dzsudzsák szárnyalását a PSV-ben a napjainkig is tartó oroszországi agóniával. De ugyanezt megtehetjük Gerával, Juhász Rolandal, Buzsákyval, Priskinnel, Vanczák Vilivel, stb. Szabics Imre már visszavonult. És ki ne ismerné a svédek ellen győztes gólt szerző Rudolf Gergely karrierjének későbbi állomásait? Öt éve nem volt ritka, hogy egy hétvégén volt pályára lépő magyar játékos a Premiere League-ben, a Serie A-ban, a Bundesligában és a Primera Divisionban.

És hiába vártuk, nem jöttek az erős, jó formában és játékban lévő felfedezettek. Helyettük a  padozó Szalaival, Varga Józsival, Koltaival, Liptákkal, Laczkóval, Sándor Gyurival, Guzmiccsal, Devecserivel, Mészáros Norberttel, Fiolával, Bödével, Lang Ádámmal, Nagy Ádámmal, Simon Ádámmal és Kleinheislerrel szereztünk pontot, pontokat. Csupa-csupa Bohócliga-menő, formán és játékon kívüli spíler. Néhányukról azt sem tudtam, hogy kicsodák, vagy hol játszanak, amikor megláttam a nevüket a keretben. Koman Vladimir részese volt Svédország, majd Törökország legyőzésének is. Tudjuk, hogy jelenleg hol tart a szép emlékezetű U-20-as VB-n bronzérmet nyert csapat vezére.

No, hát ezzel a háttérrel vagyunk az európai második vonalban. És valószínűleg egy ideig ez nem is fog változni semmilyen irányban. Hogy a közeljövőben nem fogunk megnyerni egy csoportot, abban egészen biztos vagyok, ehhez ugyanis semmiféle feltétel nincs meg a jelenlegi magyar labdarúgásban. Ehhez kéne egy olyan gólzsák, mint a letteknél volt Verpakovskis, vagy az északír Lafferty. Lewandowskit meg sem merem említeni. Inkább attól kéne félnünk, hogy a Bozsik-Várhidi korszak eredményessége tér vissza és megviccel minket Málta, vagy Moldova. De én ettől sem tartok.

Nem azért, mert úgy érzem, hogy „valami megmozdult” a magyar labdarúgásban. Hanem ennek ellenére. Ha korábban kikerült a magyarországi csapatoktól külföldre egy Gera, Vadócz, Juhász Roland, Vanczák, akik a kellő szívóssággal és a bennük lévő tálentummal fel tudtak építeni egy magyar szinten értékelhető karriert, akkor erre van esély a Szolnokik, Gyurcsók, Botkák, Nagy Ádámok esetében is. Ne feledjük, hogy az elmúlt tíz évben a válogatottban stabil alapemberekké váló futballisták a legritkább esetben törtek be a köztudatba kora-húszas éveik előtt, így még adhatunk nekik egy-két évet. Jó példa erre a jelenleg bombaformában játszó Németh Krisztián, akinek a karrierjét százszor eltemettük már. Ki tudja, két év múlva talán alapember lesz a Lipcsében kispadozó Kalmár, vagy a Wolfsburg II-ben focizó Bobál, vagy a Serie-C-s Leccében pallérozódó Vécsei. Ha kivesszük a jelenlegi csapatból a hamarosan visszavonuló Gerát (aki nagyon fog hiányozni) és Királyt, akkor a csapat átlagéletkora olyan 25 év körülire csökken, ami azért még jó pár évnyi levegőhöz juttatja az olyan hogyan-továbbon töprengőket, mint jómagam.

Továbbá hajlamosak vagyunk ennek a masszív európai középmezőnynek a túlbecsülésére. Hol a szlovéneket, hol a szlovákokat, hol a bosnyákokat, stb. irigyeljük és kutatjuk a titkukat. Vajon hogyan csinálták? A következő selejtezősorozatban pedig keresünk más bezzeg-országot, mert korábbi példaképeink a legritkább esetben tudják kétszer megismételni a figyelmünket felkeltő produkciót. Az egyetlen kivételt jelenleg a belgák jelentik, de még Bale sem fogja tartósan topcsapattá tenni Walest. A legutóbbi EB-selejtezők végén Észtország például pótselejtezőig jutott. Rá másfél évre ötöt kaptak Budapesten.

Bízhatunk továbbá abban, hogy több Thomas Doll (és stábja) kerül kis hazánkba. Ez azon kevés dolgok egyike, aminek lehet pozitív hozadéka a jövőre nézve. De ugyanez vonatkozik a Herthával menetelő Dárdaira is. Talán segít néhány tehetséges játékosnak külföldre és azon belül is a megfelelő csapathoz szerződnie. Ez is mutatja, hogy mennyire nem igaz az a kitétel, hogy „teljesen mindegy, hogy ki a kapitány!”. Nem mindegy. Nagyon nem mindegy. Kellenek a külföldről hozott impulzusok. Ez még Storck esetében is beigazolódott, pedig ő mindent elkövetett, hogy eljátssza a megelőlegezett jóindulatunkat.

Tehát mi fog változni, ha sikerrel vesszük az utolsó akadályt? Abszolúte semmi. De azt a bizonyos mézesmadzagot már kétszer is elhúzták az orrunk elől az utolsó pillanatban. Egyszer Belfastban, egyszer Isztambulban. Talán még jobb is így, mert vasárnap jöhet az előzetesen senki által nem várt katarzis.

Azt egészen biztosan tudom, hogy azzal nem nyerünk semmit, ha megint elbukunk. Mégis mi történne? Lemond az MLSZ? Jön a labdarúgás újáépítése, az edzőképzés és a játékosaink fizikai képzésének megreformálása? Ugyan már... változott valami Irapuato, Reykjavík, Málta, a csoporthatodik hely, a bukaresti megaláztatás és a hollandok elleni 8-1 után? Ugye, hogy nem? Akkor hadd’ örüljünk egy kis sikernek! Mi, szurkolók. Mert tényleg megérdemeljük, hogy az első sorból izgulhassunk végig egy rangos futballtornát.

Lehet előre károgni, hogy ott nem hogy pontot nem szerzünk, de gólt sem lövünk. A norvégok is ezt hitték.