Nem nagyon kedvelem a politikát, épp ezért az év elejének válogatottunkat, illetve annak szurkolóit érintő eseményeit sem szeretném ilyen szempontból megközelíteni. Alapvetően a betiltás, mint problémamegoldás tematikája izgat, hogy valójában drasztikus, de a gyógyuláshoz szükséges orvosság vagy pusztán tüneti kezelés, esetleg szimpla kuruzslás. Legrosszabb eshetőségként pedig a mérgezés is felmerül, mint a betegség elhatalmasodásának elősegítője.

A válasz persze nem intézhető el egy tesztkérdés A-B-C-D rubrikájának megfelelő beikszelésével, hiszen a jó öreg széntabletta is betuszkolható az említett négy kategória bármelyikébe, az aktuális betegség természetétől függően. Mert van, amit be kell tiltani, ehhez nem férhet kétség, ha az adott közösség alapvető értékrendje megköveteli. Teszem azt, a romlott hús árusítását egy étkezésileg kifinomult társadalomban. Vagy éppen a gyilkosságot egy a személyiségi jogokat minimálisan magáévá tevő civilizációban. És van, aminek a betiltását mindenképp kerülni kell. Egyértelmű példával élve, mondjuk a lélegzés szabadságát, vagy a táplálkozást. És a szélsőséges esetek között óceánnyi olyan, melyeknél kisebb-nagyobb mértékben mérlegelnünk kell. Tekintsünk most vissza egy kicsit egy olyan korszakba, ahol valóságos orgiáját élték/éltük meg a betiltásoknak, és ahol a műfaj végrehajtói végül egyfajta művészetté alakították tevékenységüket. Amikor vörös lobogóinkat igazán fényes szelek fújták, amikor a magyar szabadság ünnepén felállva hallgattuk szovjet barátaink himnuszát, volt úgy, hogy a Hatalom erősen meg akart szabadulni ideológiailag nem kellően felkészült csoportoktól. Például a IX. kerület híres-hírhedt futballcsapatától, leginkább pedig annak egyértelműen állam- és pártellenes hozzáállású szurkolóitól. Talán célszerű itt megjegyezni, hogy – néhány kivételtől eltekintve - a többi klubcsapat szurkolói sem a kommunizmus csillogó útjának diadalát harsogták, csak éppen nem elsősorban ideológiai alapon lehetett megkülönböztetni őket, hanem jobbára földrajzi jellemzők alapján. Tudott dolog, hogy a Fradit hogyan próbálták átnevezni, legyengíteni, különböző módon ellehetetleníteni, éppen csak betiltani nem tiltották be, mert azzal tisztában voltak, hogy annak milyen kontrasztos hatásai lennének. Aztán rájöttek, hogyan kell a helyzetet helyén kezelni – és zseniális húzással egyszerűen hagyták a folyót folyni, persze némi útvonalrendezéssel szabályozva, tökéletes szelepet kínálva a társadalmi elégedetlenségek forralta dühnek. Az FTC lett a futball Hofi Gézája, az engedélyezett elégedetlenkedő. Ezzel a vitorla szélmentesítésre került, a ladik pedig gyengéden úszott az árral, a pesti srácok csapata szépen, csendben átalakult a Nép csapatává. Ügyes húzás volt. Hogy hogyan kapcsolódik ez 2013 egyik első, nagy vihart kavaró eseményéhez? Talán sehogy, talán mégis egy cseppet.

Egy késő nyári mérkőzésen a magyar labdarúgó válogatott ellenfele Izrael volt. Tudtuk, tudhattuk előre, hogy a nyugati civilizáció törvényeinek és a futballszövetségek ezeknek megfelelő iránymutatásainak szempontjából enyhén szólva kényes összejövetel lesz ez. És ahogy várható volt, egy etnikai csoport elleni izgatásként lecsapódó szitokáradatot produkált egy apró, ám sajnos annál hangosabb csoportosulás. Mondhatnánk, hogy lényegtelen a létszám, de nem, egy cseppet sem az. Ami viszont még inkább lényeg, hogy a mocskolódás megesett. Szégyenteljes, undorító és gyomorforgató közjáték volt ez. Különösen annak fényében volt arcpirító, hogy a lelátón számos, az érintett etnikum képviselője szurkol teljes szívből a „meggypiros” mezeseknek, köztük igen jó barátaink. Ezen nincs mit magyarázkodni, a mocskolódók megtették, megtehették, amit tettek, és ez valóban felháborító, sőt ennél sokkal rosszabb: elszomorító. Elég volt 5-6 hangadó, és pár tucat, az intelligencia terén némi kihívással küzdő néző (ez esetben szándékosan kerülöm a szurkoló kifejezést). Nem volt esélytelen, hogy a dolognak folytatása legyen, és lett is: önmagukat érintettnek érző szervezetek feljelentést tettek a FIFA illetékeseinél, azok pedig lesújtottak, mint Thor pörölye, és zártkapus mérkőzéssé tették a magyar válogatott következő tétmérkőzését, ami sajnálatos módon a világbajnoki selejtezőkön túlmutató kultikus összecsapás lett: a magyar-román.

Nem kívánok belemenni abba, hogy jogos, vagy a bűn mértékének megfelelő a büntetés, még csak a tárgyban sokszor elhangzott kettős mércét sem kívánom feszegetni, ami jelen esetben a kelet-európai törzsek fekete hátsójára utal. Azon töprengek csupán, hogy kinek jó ez, és a feljelentők és a döntéshozók vajon milyen következményekre, milyen utórezgésekre számítanak? A cél nyilvánvaló volt. Csírájában elfojtani az antiszemita rigmusokat a lelátón. És ezzel sikerülni fog? Az a pár tucat barázdálatlan agyú ettől megvilágosodik? Vagy a pár hangadó, akik eddig és ezután is megbújnak a tömegben, nem fog majd a balhé kedvéért hangoskodni? Amúgy egy az ideális felé közelítő társadalom esetében azt mondanám, hogy igen, ennek lehet foganatja, hiszen a „csendes” többség majd bőrt húzat a mocskolódók fogára, ezzel elejét veszi a további – és immár súlyosabb – büntetéseknek. Társadalmunk azonban nem közelíti az ideálist, és a körülmények sem efelé tendálnak. Józanésszel belegondolva, a pár tucat csordalény legközelebb már valószínűleg hangadó lesz ugyanebben a közegben, igazoltnak látva az Izrael elleni meccsen elkövetett óbégatást. A csendes tömeg, amely komolyan sértve érzi magát, és ártatlanul büntetettnek, így valóban csendben marad. Lesznek majd persze, akik megpróbálják moderálni a hangulatot, de az ítéletnek hála őket könnyen le lehet majd hazaárulózni, és el lehet hallgattatni. És persze lehet folytatni a gondolatmenetet, hogy milyen hatással lesz a zárt kapu a kivetítő előtt szurkoló csalódott tömegre, a közvetítést háttérmorajlás helyett a stadion mély csendjével élvező tévénézők egy jelentős részére. Lehet sejteni, kit, kiket találnak majd meg bűnbaknak. Mert elsősorban nem a futballszövetség végrehajtóit vagy döntnökeit, nem is a feljelentő civil szervezet hivatalnokait. Nem kérem, ők azokat fogják megtalálni, akiknek egy jó része ott volt akkor a lelátón a trikolor alatt, és diadalittasan lökte a kezét a levegőbe a vezető gólunknál, és dühösen legyintett az ellenfél találatánál, és zavartan, értetlenül hallgatta a pár tucat bitagyú mocskolódását, és aki a magyar himnuszt énekelte magában a mérkőzés elején. Világos, hogy ettől még nem lesznek pogromok, de egy hajszálnyival inkább rosszabb lesz, mint jobb, és ez nem lehetett cél senki számára.

Hogy mit lehetett volna tenni? Fene tudja. Nyilván nem üdvözítő e helyzetben az a hozzáállás, mint öreg barátomé, aki a kérdésre, miszerint miért szereti az esőt, azt válaszolta, hogy ha nem szereti, akkor is esik, akkor meg már inkább szereti. Nem, ezt az esőt nem lehet szeretni, de ügyesebben kell irányítani. Lehetett volna picit jobb, ha  például a FIFA a szövetséget szankcionálja – felhívva a figyelmet a biztonsági szolgálat alaposabb kiképzésére a kényes helyzeteket illetően –, emellett pedig figyelmeztet, a zárt kapunál súlyosabb büntetést kilátásba helyezve. Ez esetben a „csendes” többség már motivált lenne, hogy elhallgattassa a zajos minoritást, és talán a szövetségnek is esélye lenne arra, hogy kezelje az effajta megnyilvánulásokat.

A távlati cél persze az egész gyökerének, a rasszizmusnak, az antiszemitizmusnak a megszüntetése lenne, de ez nem az, amit egyszerűen tiltani lehet. Ezt kezelni kell, sokaknak, sokszor. Mert az ilyen jellegű társadalmi anomáliák olyanok, mint a mesebeli sárkány: ugyan a fej harap, de mivel ha azt levágod, újranő, ezért oda kell hatnod, ahonnan az egész kiindul. Tragikus, hogy ez a döntés amúgy éppen odahat, csak sajnálatos módon fordított előjellel.