Válogatott okosságok

Sorozatunk hetedik részében az egyik legsikeresebb magyar sportág meghatározói alakjairól lesz szó. Egy élő legendává vált apa-fiú párost, valamint egy olimpiai bajnok testvérpárt mutatunk be, akik közül mindannyian aktívan hozzájárultak ahhoz, hogy vízilabdában hosszú évtizedek óta valóban mi vagyunk a császárok.

Kásás Zoltán 1946. szeptember 15-én született a Bács-Kiskun megyei Alpáron. 1962-től tizenöt éven keresztül a Ferencváros, ezt követően - immár játékos-edzőként - 1984-ig a Tatabányai Bányász vízilabdázója volt. 1966 és 1975 között kilencvenegyszer volt tagja a magyar válogatottnak. 1972-ben a müncheni olimpiáról ezüstéremmel térhetett haza. Egy évvel később Belgrádban a sportág első világbajnokságán az aranyérmes csapat egyik erőssége volt, bár ő saját magát mindig csak "kiszolgáló emberként", illetve "szürke eminenciásként" jellemezte. 1974-ben a bécsi Európa-bajnokságon is a dobogó legmagasabb fokára állhatott, a kontinensbajnokságokról 1970-ből még egy ezüstérme is van. 1968-ban magyar bajnokságot nyert a Ferencvárossal, ezen kívül három OB I-es ezüst-, valamint hét bronzéremmel is rendelkezik. A 80-as évek közepén játékos-edzőként próbált szerencsét Ausztráliában, erre a tizenhárom hónapos kalandra még a mai napig is szívesen emlékszik vissza. Ezen időszak alatt többek között szállodai konyhán is dolgozott, valamint teherautósofőrként és tapétázóként is munkát vállalt, hiszen a vízilabda arrafelé nem számított a profi sportágak közé. 1987 és 1989 között a magyar válogatott szövetségi kapitánya volt, a 2000-es évek aranykorszakának idején pedig Kemény Dénes segítőjeként vette ki részét a sikerekből. (Igaz, több éven át egyetlen világversenyen sem vett részt, miután Tamás fia nem szerette, ha ott van a mérkőzésein...) Klubszinten többek között a Szeged, a Ferencváros és a Vasas vezetőedzőjeként is tevékenykedett, de dolgozott az olasz Ortigia Siracusa és a szaúd-arábiai Al Hobar csapatánál, valamint a brit válogatott mellett is. A szerb Becej csapatát 2000-ben, az Olimpiakosz Pireuszt pedig 2002-ben Bajnokok Ligája győzelemre vezette. A Szegeddel 2009-ben LEN-kupát nyert. Jelenleg a magyar vízilabda-edzőképzés vezetőjeként dolgozik.

Fia, Kásás Tamás (Budapest, 1976. július 20. - ) a világ egyetlen vízilabdázója, aki az összes ifjúsági és felnőtt világversenyről, valamint mindegyik nemzetközi kupaküzdelemről rendelkezik aranyéremmel. Egyetlen cím hiányzik a gyűjteményéből: soha sem nyert magyar bajnokságot... Kulcsembere volt a 2000 és 2008 között sorozatban három olimpiai bajnoki címet szerzett magyar válogatottnak, amelynek 1994 és 2012 között volt tagja. 1993-ban ifjúsági EB-t, egy évvel később junior EB-t, újabb egy év múlva pedig junior világbajnokságot nyert. 1994-ig a KSI játékosa volt, majd egy szezonon keresztül a Ferencváros, utána 1997-ig az Újpest színeiben szerepelt, akikkel LEN-kupa győzelemnek is örülhetett. 2003-ban világbajnokságot, 1995-ben és 1999-ben Világkupát, 2003-ban és 2004-ben Világligát, 1997-ben és 1999-ben Európa-bajnokságot nyert. Az első kontinensbajnoki címhez különösen nagy mértékben járult hozzá: a jugoszlávok ellen az ő három találatával nyertünk 3-2-re egy szokatlanul gólszegény döntőben. A világbajnokságokról három ezüstérme (1998, 2005, 2007), a Világkupákról két ezüstje (2002, 2006) és egy bronza (1997), az Európa-bajnokságokról két második (1995, 2006) és négy harmadik (2001, 2003, 2008, 2012) helyezése is van. 1997 és 2003 között a Posillipo Napoli, utána egy évig a Vasas, majd 2006-ig a Savona, ezután pedig 2012-ig a Pro Recco játékosa volt. Háromszor nyert Bajnokok Ligáját (1998, 2007, 2010), egyszer KEK-et (2003), valamint csapatával két alkalommal az Európai Szuperkupát (2007, 2010) is elhódította. Hatszoros olasz bajnok és háromszoros ezüstérmes, a magyar bajnoki küzdelmek során egy ezüstöt, valamint két bronzot szerzett. 1999-ben és 2006-ban Az év magyar vízilabdázójának választották. 2000-ben beválasztották A XX. század magyar válogatottjába, 2010-ben pedig Az évtized vízilabdázója lett. 2008 óta Budapest díszpolgára. Az aktív sportolástól a 2012-es londoni olimpia után vonult vissza. Jelenlegi tervei között nem szerepel, hogy akár edzőként, akár sportvezetőként a medence környékén maradjon.

Az 1929-ben Európa Kupát nyert magyar válogatott: Ivády, Bartha, Vértessy, Homonnai, Németh, Keserű F., Keserű A.

Dr. Keserű Ferenc (Budapest, 1903. augusztus 27. - Budapest 1968. július 16.) 13 éves korában az MTK-nál kezdte sportpályafutását, a legendás Komjádi Béla tanítványaként. Komjádi nem sokkal később összeveszett az MTK titkárával, miután az nem volt hajlandó a futballcsapat mérkőzéseire ingyenes belépőjegyeket biztosítani a fiatal úszók és vízilabdázók számára. Emiatt rövidesen egy új szakosztály alapjait kezdte el lerakni Óbudán, ahová a legtehetségesebb játékosait is magával vitte. Így aztán  Keserű Ferenc 1926-ig a III.kerületi TVE vízilabdázójaként szerepelt, majd egy-egy év francia és belga kitérő után - ekkor  Komjádi már szövetségi kapitányként dolgozott - 1928-tól kezdve egészen 1932-es visszavonulásáig újra az MTK színeiben versenyzett. Úszóként és vízilabdázóként egyaránt kiemelkedő eredményeket ért el. 1920-ban 4x200 méteres gyorsúszásban, valamint a folyamúszó csapat tagjaként is magyar bajnoki címet szerzett. Egy évvel később egyéniben, 1923-ban pedig ismét a csapatversenyek során ért el első helyezést. Az országos úszóbajnokságok során egyszer a dobogó második, kétszer pedig a harmadik fokára is felállhatott. 1921 és 1932 között 66 alkalommal volt tagja a magyar vízilabda-válogatottnak. 1924-ben már részt vett a párizsi olimpián, ekkor még csak az ötödik helyezést érték el. Négy évvel később Amszterdamban ezüstérmet szereztek, 1932-ben Los Angelesben pedig csapatkapitányként a magyar vízilabdasport első olimpiai bajnoki címének is részese lehetett. 1926-ban a sportág első Európa-bajnokságán Budapesten aranyérmet szereztek, ezt a sikert egy év múlva Bolognában, 1931-ben pedig Párizsban is megismételték. 1929-ben megnyerték az első ízben kiírt Európa Kupát, majd egy évvel később újra megszerezték a végső győzelmet. 1921 és 1926 között a klubcsapata kétszer nyert magyar bajnokságot, négy alkalommal pedig a második helyen végeztek. Visszavonulása után Komjádi Béla váratlan halálát követően ő vette át a szövetségi kapitányi posztot, 1933-tól két éven keresztül állt a magyar válogatott élén. A későbbiek során edzőként, valamint nemzetközi szinten is elismert játékvezetőként még hosszú ideig maradt a medence partján. Jogi végzettséggel is rendelkezett, a Központi Városháza számvevőségének jogászaként, a II. világháború alatt pedig a VIII. ügyosztály számviteli főtisztjeként dolgozott.

Öccse, Keserű Alajos (Budapest, 1905. március 8. - Budapest, 1965. május 3.) szintén mind úszásban, mind pedig vízilabdában egyaránt kivételes képességekkel rendelkezett. 1917-től két éven keresztül az MTK, majd egy évig a III. kerületi TVE színeiben versenyzett. 1920-ban az ország akkori legjobb csapatához, a Ferencvároshoz szerződött, ahol 1928 végéig játszott. 1929-től öt éven át a Magyar AC-nál szerepelt, sportpályafutását pedig 1935-ben az Újpesti TE csapatánál fejezte be. Úszásban háromszor nyert magyar bajnoki címet: 1921-ben és egy évvel később a 4x200 méteres gyorsúszásban szerzett aranyérmet, ezen kívül 1922-ben a folyamúszás csapatversenyei során sem találtak legyőzőre. 1921-ben bátyjával együtt került be a vízilabda-válogatottba, amelynek tagjaként 1935-ig 73 mérkőzésen vett részt. Ő volt az első, aki a gyors lefordulásokat alkalmazta, másik specialitásával, a ravasz ejtésekkel pedig gyakran az őrületbe kergette a kapusokat. Igazi csapatember hírében állt, az alacsony termetű játékost a Komjádi-csapat örök mókamesterének is nevezték. Az olimpiai ötödik helynek, majd az ezüst-, illetve az aranyéremnek, valamint a három Európa-bajnoki címnek és az Európa Kupa-győzelmeknek is testvérével együtt lehetett részese. 1934-ben Magdeburgban, már bátyja visszavonulása után aztán egy negyedik kontinensbajnoki címet is ünnepelhetett. Hétszer volt tagja magyar bajnokságot nyert csapatnak, hatszor ezüstérmet, egyszer pedig bronzérmet szereztek a bajnoki évad végén. Visszavonulása után edzőként tevékenykedett, de az ötvenes évek elején levezetésként még a Budapesti Építők csapatában is játszott. Polgári foglalkozása gépgyári tisztviselő volt, a Fővárosi Elektromos Műveknél is dolgozott.