Nem csak maguknak az olimpiai játékoknak, de - legalábbis számomra - a teljes kétéves ciklusnak az egyik leginkább felemelő eseménye, amikor a megnyitóünnepségen országonként bevonulnak a sportolók.

A téli játékokon nagyobb az ember hiányérzete, mivel egy csomó ország egyáltalán nem delegál sportolókat - leginkább azok, amelyeknél teljesen ismeretlen az európai értelemben vett tél. És, bár a Nemzetközi Olimpiai Bizottság mindent megtesz, hogy minél több sportoló képviselhesse a saját hazáját (nem sok szervezetnek tagja például a Kínai Népköztársaság és Tajvan egyszerre), de ezúttal is akadtak olyan sportolók, akik "hazátlanul", a NOB zászlaja alatt kénytelenek bevonulni.

Most is megkönnyeztem azt a néhány fiatalt, akiknek valamely politikai ok miatt nem adatott meg, hogy hazájuk színeiben versenyezhessenek.

Tucatnyi, vagy még több olyan ország vonult be Szocsiban, amelyet csak egy vagy kettő sportoló képviselt. Én meghatónak érzem, amikor valaki egy olyan országból, ahol se hó, se jég, felkészül egy téli olimpiára valamilyen versenyszámban - többségük, a jamaicai bobcsapattal együtt (ők is itt vannak Szocsiban!) a hatszázhuszonnyolcadik helyezést fogja elérni.

De van köztük nem egy, nem kettő kivétel is. Olyanok, akik önként mondtak le a saját hazájuk képviseletéről. Precízebben: miután a saját országuk nem indította őket az olimpián, elkezdtek új hazát keresni. Amikor látjuk, hogy jön valami karibi ország, az ember elcsodálkozik. Hát még, amikor látjuk, hogy a zászlóvivő (és egyben az ország egyetlen sportolója) egy kétméteres, falfehér bőrű, szőke fickó, németes, vagy skandináv hangzású névvel.

Ha a riporter elég felkészült, esetleg még azt is megtudhatjuk, hogy az illető soha nem járt abban az országban, amit elvileg képvisel, csak hát a saját eredeti hazájában nem fért bele a legjobb háromba (a legtöbb sportágban egy ország ennyi versenyzőt nevezhet), aztán valahogy kiderítették, hogy a dédnagyapja az Antillákon, vagy Afrikában született, és már írják is az állampolgársági kérelmet, ami általában soron kívül elintézést is nyer.

Tényleg ennyire fontos ott lenni? Tényleg megéri emiatt egy idegen állam színeit viselni? Hogy aztán, ha véletlenül nyersz (ami azért nem sokukkal fog megtörténni), akkor lejátsszanak neked valami zenét, amiről onnét sejted, hogy valószínűleg a himnusz, hogy akkor szól, amikor a dobogón állsz, és felhúzzák a zászlót?

Az én válaszom határozott: nem.

 Ajánljuk szíves figyelmükbe blogunk két állandó szerzőjének regényét. Lepje meg szórakoztató magyar könyvekkel szeretteit, barátait Újévre, születésnapra, vagy névnapra!Városok,stadionok kocsmák. Igazi magyar futballregény, a magyar labdarúgás egy igen sötét évtizedéről - számtalan olyan örömről, bánatról, amit csak egy magyar szurkoló ismerhet és élhet át. Facebookon is. A linkre kattintva minden további információ megtalálható a könyvről (ajánló, részlet, hol kapható?). Ezen felül ajánljuk blogunk másik állandó szerzőjének e-könyvét is, melynek címe, a Nagy titok.