1949. április 8-án született Kovács József, a Videoton, az Újpesti Dózsa és a magyar labdarúgó-válogatott egykori olimpiai ezüstérmes védője.

A balatonlellei születésű Kovács József tizenöt évesen lett a Videoton (akkor még a VT Vasas) igazolt labdarúgója.

Kovács József 1969-ben, alig 20 évesen

Alig múlt tizennyolc, amikor az NB I-ben is bemutatkozhatott.

Egy 1975-ös Videoton-FTC mérkőzésen

Tizenkét szezont töltött el Székesfehérváron, ezidő alatt 315 bajnoki találkozón 17 gólt szerzett. A Videotonnal tagja volt a bajnoki ezüstérmes csapatnak. 

A legendás ezüstérmes csapatban balról a harmadik

1980-ban igazolt az Újpesti Dózsához. Öt szezont töltött el a lila-fehéreknél, 80 bajnoki találkozón lépett pályára, gólt nem szerzett.

1983 tavaszán így vallott magáról.

A Dózsával két Magyar Kupát (MNK) nyert, tagja volt a KEK negyeddöntős csapatnak. 1985-ben, harminchat évesen fejezte be aktív játékos-pályafutását.

Utolsó szezonjában a Dózsában, az álló sorban a jobbszélső játékos

Kovács József nekem személy szerint már videotonos korában az egyik nagy kedvencem volt, külön örömömre szolgált, hogy a Dózsába igazolt. Játékintelligenciájával kirítt a magyar mezőnyből, talán sokkal többre is vihette volna, ha előbb igazol a fővárosba. Pályafutása során fokozatosan került "hátra" a csapatban. Az ifiben még csatárt, majd jobb oldali középpályást, a felnőttek közt végül középhátvédet játszott. Ez utóbbi poszt bizonyult igazi helyének. Kiváló ütemérzékkel, ügyes helyezkedéssel volt képes megakadályozni a kibontakozó támadásokat. Nem csak technikailag, de taktikailag is jól képzett, megbízható labdarúgó volt.

Teremben mindig a torna legjobb játékosa volt mindkét csapatában

Sokan aposztrófálták őt annak idején a magyar Beckenbauernak. Hát a fenéket! Beckenbauer volt a német Kovács Jóska! Egy visszaemlékezésében azt mondja, egyik edzője nem tartotta valami sokra. Neki olyan védők kellettek, akik előre rúgják a labdát. Nos, ő nem ilyen volt. Levarázsolta a csatárok lábáról a labdát rögtön indított. Ha ő állította meg a támadást, abból általában ellenakció indult.

Maga az elegancia

Góljait tizenhatoson kívüli bombákból szerezte. 

Bombája 1:30-nál az 1982/83-as KEK sorozatban a Göteborg hálójába

Legendás volt sportszerűsége is. Középső és leghátsó védőként alig fújtak be ellene szabálytalanságot. Egész pályafutását úgy játszotta végig, hogy még sárgalapot sem kapott. Még a Videotonban egyszer kapott egy pirosat összesen, egy félreértett mozdulat miatt...

1971 és 1979 között 18 alkalommal szerepelt a válogatottban.

Kovács József címeres mezben

Tagja volt az 1972-es Európa-bajnoki 4. helyezett válogatott keretnek, de mérkőzésen nem lépett pályára. Ugyanebben az évben a müncheni olimpián ezüstérmet szerzett a csapattal, itt két csoportmérkőzésen szerepelt.

Utolsó válogatott mérkőzésén csapatkapitányként a kép jobbszélén

Utolsó mérkőzését magyar pályán 1985 június elején játszotta a Megyeri úton. A magyar labdarúgásból nyomtalanul eltűnt. Hatalmas űrt hagyott maga után, hiszen tudását kamatoztathatta volna mind a Videotonnál, mind Újpesten, mind a válogatottnál. Kovácshoz hasonló kaliberű játékos nem terem minden nap a bokorban.

Utolsó újpesti bajnoki szezonjában

Itt véget is érhetne megemlékezésünk Kovács Józsefről. Csak szöget ütött a fejembe, hogyhogy egy ilyen formátumú játékos egyszercsak eltűnik a színről. Úgy éreztem, meg kell keresnem őt, beszélnem kell vele, meg kell kérdeznem, mi lett vele. Persze, a T. Olvasó a legfontosabb, de magamnak is tartoztam annyival, hogy az egykori kedvencemről megtudjam, mi történt vele pályafutása után, miért tűnt el. 

Egy hangulatos budai kávézóban beszéltük meg a találkozót. Én a péntek délutáni csúcsforgalomnak köszönhetően pár percet késtem, ő már ott várt egy csendes sarokban. Felismertem elsőre, nem változott semmit, csak haja lett ősz színű.

– Józsi, bár a telefonban a "mi lett vele" témakört harangoztam be, de ha megengeded, a pályafutásoddal kapcsolatban is feltennék pár kérdést, kihasználva a lehetőséget. Rendben?

– Persze, kérdezz csak bátran.

– Köszönöm, akkor vágjunk is bele. Annyit tudni rólad, hogy balatonlellei születésű vagy, és tizennégy évesen lettél a Videoton, illetve az akkori VT Vasas igazolt labdarúgója. Hogy kerül egy tizennégy éves kiskamasz Balatonlelléről Székesfehérvárra?

– Ez a történet valamelyest köthető rokoni szálakhoz is, és a pályaválasztásomhoz is. Az általános iskola elvégzése után Székesfehérvárra jelentkeztem műszaki szakközépiskolába, ahová fel is vettek. Nagybátyám, Bognár Ferenc, pedig Fehérváron kergette a labdát, így a helyzet adott volt, hogy én is ott kezdjek focizni (Bognár Ferenc neve talán ma már keveseknek mond valamit. 1956 és 1969 között közel 300 mérkőzésen játszott a Vadásztölténygyár - a Videoton formális elődje - csapatában. A védő utolsó idényeiben csapatkapitány volt, sőt, a jelenlegi Sóstói Stadion első gólját ő szerezte szabadrúgásból. Pályafutása után is a csapatnál maradt egész életére, különböző vezető posztokat töltött be - a szerkesztő megjegyzése)

– Azt sem sokan tudják rólad, van egy olimpiai ezüstérmed.

– Az életem egyik legnagyobb élménye volt szerepelni a müncheni olimpián. Két mérkőzésen szerepelhettem jobbhátvédként, vagyis inkább jobboldali középpályásként, Illovszky Rudi bácsi ezen a poszton számított rám. Valahol csalódás volt az ezüst, picit mindannyiunknak, de a közvéleménynek mindenképp. Addigra már volt labdarúgásban három olimpiai aranyérmünk, mindenki a negyediket várta tőlünk. A döntőig minden simán ment, sőt, a döntő első 45 percéig is. Szegény Várady Béci góljával még 1:0-ra vezettünk, aztán fordítottak a lengyelek. Nem mentségkeresés gyanánt mondom, mert mi sem álltunk gyenge erőkből, de azok a lengyelek fantasztikusak voltak. Akkor lépett először nemzetközi színre az a garnitúra, melyet olyan nevek fémjeleztek, mint Tomasewszki, Gadocha, Lato, Deyna, Szarmach, Lubansky. Nekünk csak az ezüst maradt.

1972-ben, mikor olimpiai ezüstérmes lett

Kicsit a berni döntőhöz tudnám hasonlítani az akkori eseményeket. Akkora vesszőfutásunk nem volt, mint az Aranycsapatnak, de nekünk is a kertek alatt kellett majdhogynem hazajönnünk. Úgy érzem, nem sikerült a második helyet a sportvezetésnek megélni, kicsit agyon lett hallgatva az akkori eredmény.

– Összességében tudásod, képességeid, na, meg aszerint, ahogy a közvélemény megítélt téged, meglepően kevésszer voltál válogatott. 

– Köszönöm, ha így gondolod – mosolyogta el magát Kovács –, nézd, ez kicsit összetett kérdés. Szokás volt néha ok-okozati összefüggéseket keresni és találni abban, hogy budapesti csapatból könnyebb volt a válogatott közelébe férkőzni. Bálint Laci ötvözött magában minden olyat, ami az akkori modern középhátvéd játékába benne kellett, hogy legyen. Velem szemben volt egy óriási előnye, ha kellett, tudott nagyon kemény is lenni. Nekem egyszerűen nem volt ez benne a stílusomban, én nem akartam soha csatárokat "fegyelmezni". Megelégedtem azzal, ha elhalászom a labdát, finoman elhozom, testi kontaktus nélkül a támadóval.

– Tehát nem volt előny, ha valaki a védősorban csak művész volt, semmi iparosi allűr?

– Baróti Lajostól volt, hogy megkérdezték, a Kokó miért nem válogatott, miért nem számít rá rendszeresen. Gyakorlatilag olyan értelmű választ adott akkor, mint ami te most feltettél a kérdésedben.

– 1976-ban, tulajdonképpen akkor, mikor kezdődtek volna a VB selejtezők, kikerültél a válogatottból. Két év szünettel kerültél vissza.

– Arra azt mondhatnám, utolsó két meccsemen rosszkor voltam rossz helyen. Két olyan vereség volt, amit nehezen emésztett a közvélemény (1978-ban Helsinkiben 1:2 a finnek ellen, következő évben 0:2 az Egyesült Államok ellenében a Népstadionban). Nem állítom, hogy ez a két mérkőzés önmagában befolyásolta volna, hogy többet nem húzhattam magamra a címeres mezt. Inkább közvetett okai voltak. Ezek a vereségek is hozzájárultak, hogy kinevezték Mészöly Kálmánt, neki meg megvolt a saját elképzelése a csapatépítésről.

– Még a játékstílusodra visszatérve egy gondolat erejéig. Mennyire könnyítette a helyzetedet, hogy azt játszhass, amit tudsz és akarsz, hogy Baranyi Sándor volt jóidejig a beállósod?

– Mire gondolsz pontosan?

– Beckenbauer is úgy tudott igazán önmaga lenni, hogy volt neki egy Schwarzenbeckje, aki csak takarított.

– Már értem. Sanyival remek páros voltunk, remekül megértettük egymást. Addigra már mindkettőnknek megvolt a saját, kialakult stílusunk, nem befolyásolta egyikünket sem a másik játékmódszere. Tökéletesen kiegészítettük egymást, tudtuk a másik mellett azt játszani, amit tudunk.

– Az is elképesztő, hogy védő létedre, tulajdonképpen lapos figyelmeztetés nélkül lehoztad közel tizennyolc éves felnőtt pályafutásodat. Illetve...

– Ó, az még valamikor nagyon az elején volt, ha az egy szem piros lapomra gondolsz. Salgótarjánban játszottunk bajnoki meccset a Videotonnal. Egy keresztezés után megszereztem a labdát, felnéztem, és láttam, van előttem egy szép, üres és jó hosszú "folyosó", gondoltam, akkor most megindulok előre. Szoó Józsitól szereztem meg a labdát, de ő sem hagyta annyiban. Jó tízmétereken keresztül vezettem a labdát, ő meg csak nem akart tágítani, sőt, finoman próbált lökdösni, többször összeért a lábunk is. Mígnem a sokadik próbálkozása sikerrel járt, összekoccolta a bokámat, földre huppantam. Kissé hevesebben pattantam fel a szokásosnál, méterekre voltunk egymástól, tehát tettlegességről, vagy csak a szándékáról sem lehetett szó. A játékvezető (a kor neves FIFA-kerettag bírója, Marton László volt az, aki később a tatai edzőtábor gazdasági igazgatója volt évtizedekig) inkább megelőzési szándékkal, mintsem fegyelmezésből, azonnal piros lappal lezavart a pályáról. A történet érdekessége, hogy Kovács Laci, a kapusunk, aki mellesleg földije volt Martonnak és jó kapcsolatuk volt, még csak azt sem mondanám, hogy tiszteletlenül, de számonkérte a bírói döntést. Ketten zuhanyoztunk ezután.

– Jó is, hogy felmerült a játékvezetés. Ha mondok egy nevet, érdekelne a reakciód. Müncz György.

(Beszélgetésünk során először volt az, hogy nem rögtön kaptam a választ, hanem Kovács Józsi tartott pár másodperc szünetet, amit tulajdonképpen én válasznak vettem.)
– Az egy nagyon jó csapat volt. Remek közösség is voltunk, kiváló barátok, nagyon jó labdarúgók. A csapat teljes addigi történelme során soha nem álltunk olyan közel a bajnoki címhez. 1976 májusában, az utolsó előtt fordulóban győznünk kellett volna az Üllői úton. A Fradi egy ponttal vezetett előttünk, ők Zalaegerszegre mentek az utolsó fordulóban, mi pedig Szegedre, ez mindkét csapatnak két pont volt előre a zsebben, tehát ez amolyan bajnoki döntőnek is beillett. Annyira sokan elmondták már erről a mérkőzésről a véleményüket... 1:0-ra vezettünk Szalmásy Tomi góljával. Aztán én még a tizenhatoson kívülről rúgtam egy hatalmas gólt (A Népsport másnapi tudósítása említést sem tesz a dologról! - a szerkesztő megjegyzése), amit Müncz egy kézmozdulattal annullált.

– Nem kérdezted meg akkor, hogy miért nem adta meg?

– Nem olyan világ volt, hogy lehetett a játékvezetőkkel vitázni, érvelni. Nem kérdeztem meg, és a mai napig nem tudom, miért nem adták meg. Májert már addigra leküldte a bíró, mert pár méterre elpöckölte a labdát sípszó után, nem mertem megkockáztatni, hogy engem is kiállítson. Aztán szegény Pusztai Laci kiegyenlített a vége előtt és szertefoszlott minden álmunk. A történet úgy kerek, ha elmesélem azt is ehhez, a bajnokság végén maga az MLSZ nagyhatalmú, diktatórikus, politikai vonalról érkezett elnöke személyesen hozta le Székesfehérvárra az ezüstérmeket. Elképzelheted, kapott hideget-meleget, ami a csövön kifért. Szótlanul tűrte és viselte a szitkokat, ami rá egyébként abszolút nem volt jellemző. Ezzel választ kaptam a soha fel nem tett kérdésre...

– Ha már szóba került egy bombagólod. Rúgtál gólokat pályafutásod alatt, nem is egyet. Híres voltál lövőerődről és kivételes rúgótechnikádról. Szereztél te egyáltalán gólt valaha a tizenhatoson belülről?

– Minden gólomat kívülről szereztem. Vagy távolról rászúrtam futtából, ha láttam, hogy van hely, vagy szabadrúgásból voltam eredményes. Egyszer rúghattam volna, elszúrtam. A Videotonnal Szombathelyen játszottunk. Egy labdaszerzés után előretörtem, a kezdőkörben Nagy Janival kényszerítőztünk. A visszakapott labdával az egész félpályán keresztül egyedül törtem kapura. Kicseleztem a kapust is, senki más nem volt a közelünkben. A mai napi nem tudom az okát, miért, de körülbelül a tizenhatos vonalától picit beljebb be akartam passzolni az üres kapuba. A vizes füvön megcsúszott a támaszkodólábam, nagyon rosszul találtam el a labdát és az üres kapu mellé gurítottam.

– Nagyjából elérkeztünk 1980-hoz az időben, amikor is a Dózsa játékosa lettél. Utólag az egész történet nem teljesen tiszta, hogy volt ez egész pontosan?

– Én, mikor Újpestre kerültem, közvetlen előtte tulajdonképpen abbahagytam a labdarúgást. Ez az az időszak volt, amikor ha az ember elmúlt harminc és megvolt a kellő számú válogatottsága, akkor elengedték Nyugatra. Ismeretségi alapon kikerültem Bécsbe a Wiener SC-hez. Megállapodtunk mindenben. Kocsi, lakás, fizetés, egyéb juttatások. És ahogy az elnökkel egymás kezébe csaptunk, pár percen belül kezemben volt a szerződés, hogy akkor itt írjam alá. Mondtam, ez, sajnos Magyarországon nem így működik, nekem még ezt több fronton engedélyeztetnem kell. Hazajöttem, végigjártam az illetékes hivatalokat. A sporthivatalban (OTSH) Buda István áldását adta a dologra, ugyanígy az MLSZ részéről Szepesi Gyuri bácsi is rábólintott. Azt hittem, a nehezén túl vagyok, álmomban nem gondoltam volna, hogy saját klubomon fog elcsúszni a dolog. A Videoton – nem a csapat, hanem a csapatot birtokló elektronikai vállalat – nagyhatalmú vezérigazgatója söpörte le az egészet az asztalról, hogy Kovácskám, minek menne maga a kapitalistákhoz, dehogy megy maga oda. És én ekkor, nincs rá jobb szó, csalódottságomban eljöttem a Videotontól, tulajdonképpen abbahagytam a focit. Nem tudtam, mi lesz a további sorsom labdarúgóként, de élni meg kellett valamiből. Meg mozogni is azért, nem akartam teljesen leállni. Elmentem a Ganz-Mávagba, ahol rendes munkahelyem lett, ahová be kellett járnom, nem bújtatott sportállásról volt szó. Ekkor keresett meg az Újpesti Dózsa. Egy feltételem volt csak, megyek hozzájuk, de állapodjanak meg a Videotonnal, intézzék el náluk, ha hozzájuk kerülök, ne kapjak automatikusan két éves eltiltást. Addig viszont Kaszás Gabi kezei alatt a Ganz-Mávag focicsapatával edzettem. Nem akartam feszíteni a húrt, hogy a Megyerin edzek, amíg nincs döntés és megállapodás. Aztán egyszercsak jött a hír, elsimították a dolgot, mehetek a Dózsába. Igaz, a Videoton nagyon kemény feltételeket szabott, amit az újpestiek kényszerből bevállaltak. Többek között olyanokat, hogy bajnoki meccsen nem játszhatok a Videoton ellen, ha eladnak külföldre, a bevétel fele, vagy talán az egész, a fehérváriakat illeti. A pontos részleteket én sem tudom.

– Akkor a megállapodások nem tartalmazták az estleges kupameccseket?

– Ezek szerint nem – mondta Kovács egy mosoly keretében. –. Az 1982-es MNK döntőt pont a Videoton ellenében nyertük meg.

 

A Szekszárdon kupagyőztes csapatban az állósorban melegítőfelsőben

De, mondom, nem ismertem a részleteket. Vagy a kupamérkőzések maradtak ki valahogy a feltételek közül, vagy csak egy évre szólt a Videoton elleni tilalom, nem tudom.

– Volt neked még egy románcod a Dózsával, csak az sokkal korábban.

– Igen, 1972-ben akart az akkori bajnokcsapat leigazolni. Ez több síkon futott. Egyrészt akkor az a Kovács Imre volt a Dózsa edzője, aki élvonalbeli játékost csinált belőlem Fehérváron, másrészt a játékosok részéről is kaptam biztatást, invitálást. Fazekas Laci édesapja a családom közeli barátja volt. Nem jött össze a dolog. Igaz, a Dózsa (meg a Honvéd is), így-úgy, azt szereztek meg, akit csak akartak. Vagy nem akartak annyira megszerezni, vagy a Videoton vállalatnak volt ehhez egy-két szava, mert a kommunista rendszerben, maga a cég, tényező volt, vagy Kutasnál bukott el a dolog, mert nem akarta, hogy a Dózsa még jobban erősödjön.

– Még egy érdekesség a pályafutásodról. Sosem ültél klubkispadon sehol, alapemberként számítottak rád mindenhol. Csak sérülés esetén cseréltek le. És akkor már ha sérülés: az is páratlan szerencse, tizenkét szezont úgy töltöttél Fehérváron, hogy még sérülésed sem volt. Újpesten viszont elképesztő pechsorozatod volt.

– Újpesten szinte rögtön egy komoly sérüléssel nyitottam. A 13. fordulóban talán a hatodik meccsemet játszottam lila-fehérben, akkor a Dunaújváros ellen. Egy beadásnál Weimper Paripával együtt ugrottunk fel fejelni. Nos, ő egy szépen megtermett ember volt, én húztam a rövidebbet. Kibillentem az egyensúlyomból és ahogy leérkeztem a talajra, éreztem, hogy valami történt a térdemben. Egyből mentő, azonnali műtét a Korvin Ottó Kórházban. Kivették a porcot.

– Miután én is szépen járatos voltam már akkor is sportsérülésekben, azt tudom, egy porcleválás picivel több volt, mint apró rutinműtét. Nem volt még artroszkópia. 

– Igen, még a hagyományos felvágom és összevarrom működött, ami nem jelentette azt, mint manapság, hogy pár napon belül vissza lehet a pályára térni. Ráadásul a rehabilitáció során folyamatosan újravizesedett a térdem, csapolni kellett majdnem minden nap. Egy idő után meguntam a dolgot és felkerestem Eiben professzort a Sportkórházban. Megnézte. Kiderült, szinte minden a térdemben maradt, kezdhettem elölről az egészet. Szerencsére, innen már könnyebben ment minden, a műtét sikerült, hamar visszatérhettem.

– Nem ez volt az egyetlen sérülésed.

– Ezután nem sokkal egy Achilles-ín probléma jött, ami viszont, szinte a pályafutásom végéig kitartott. Az ín és a vádli izma találkoznak, ott szakadt be az izom.

– Ezt muszáj megkérdeznem: a Videotonban semmi, a Dózsában meg több és hosszabb sérülés. Valahol az okok között lehet keresni akár életmódváltást, akár csak azt, hogy a Dózsában jobban meg lettetek edzésen hajtva és túlerőltetted magad?

– Nem gondolnám, hogy bármi ilyenről lehetett szó. Egyszerűen csak elmúltam már harminc, koptak a lábaim, nem úgy reagált az izomzatom, a szervezetem, mint jóval korábban.

– Emlékszem az Achilles problémádra. Az 1982/83-as szezon volt olyan a Dózsának, hogy a legenda szerint nem Temesvári állította össze a csapatot, hanem az orvos.

– Azt az évet injekciókkal tudtam végigjátszani. A cikkedben szerepel a göteborgi meccs, és az ott lőtt gólom. Nos, az is egy olyan mérkőzés volt, orvosi segítség nélkül nem tudtam volna pályára lépni. 

– Mi történt veled a pályafutásod végén, hogyan alakult a további életed. Azt tudtam, hogy volt addigra egy üzemmérnöki diplomád és egy edzői papírod. Melyiket sikerült kamatoztatnod?

– Egyiket sem. Összetett dolog. Volt két komoly papírom és végzettségem, de azokat annyival korábban szereztem, hogy az idő elszállt azóta a fejem fölött. Végzettség ide, vagy oda, kezdhettem volna mindent elölről, legalábbis, ami a gyakorlati részt illeti.

– Talán egy edzői papírral nem lett volna olyan nehéz a beilleszkedés, hiszen addig is, játékosként, tapasztaltad az aktuális trendeket.

– Ez igaz, de edzőnek lenni nem szimplán egy szakma. Vannak olyan részei, mellyel el lehet egy csapatot összességében vezetni, taktika, edzésmódszerek, hasonlók. De van egy olyan része, ami pszichológia és pedagógia. Egyénenként is kezelni a játékosokat. Milyen helyzet az, mikor valakit egyénileg kell korholni, letolni, mert épp ez kell neki, ki az, akit fejsimogatással meg kell dicsérni, mert emberileg erre van szüksége, milyen az, amikor valakit nem szabad túlzottan noszogatni, hanem néha "lógva kell hagyni", hogy magától összeszedje magát. Én nem voltam ilyen típusú pedagógus.

– Mégis Újpesten maradtál valahogy.

– A junior csapat intézője lettem, mai, modernebb kifejezéssel, technikai vezetője, igazgatója. A csapat edzője Schumann János volt, vele egy élmény volt együtt dolgoznom. Ez két évig tartott.

– És utána? Vagy ez a kapcsolat a Dózsával miért bomlott fel?

– Két nagyon harmonikus év volt ez, mármint ami a szakmai részét illeti. De mögötte bőven ott volt még az akkori korra jellemző politika. Gyakorlatilag négyfelé kellet megfelelnem, különböző arányokban. Egyrészt magamnak, mert ez a mérce is magas volt. Másrészt Schumann Jánosnak is. A harmadik és a negyedik rész kissé bonyolultabb volt. A Dózsát a politika vezette. Egyrészt a klubnak is voltak Holya István részéről elvárásai, másrészt magát a szakosztályt is politikai vonalról irányították. Előbb Geller Sándor dr., utóbb Szabó Károly irányelveinek kellett megfelelnem. Két év után sok lett nekem az egész.

– 1987-et írunk most. Ezután hogyan tovább?

– Úgy döntöttem, kiszállok az egészből és valami teljesen más irányba megyek. Akkor már indultak a privatizáció kezdetleges lehetőségei. Az akkori felségemmel úgy döntöttünk, megpróbálunk belevágni a vendéglátózásba. A Dél-Budai Vendéglátóipari Vállalat keretein belül...

– Józsi, ne haragudj, de most van az a pillanat, hogy félbe kell, hogy szakítsalak. A felírt kérdéseim között van egy személyes kötelezettségem. Mondtad, hogy Dél-Buda, mondtad, hogy étterem. Van egy hozzám hasonlatos, igen kedves régi barátom. Dózsa drukker ő is, mióta az eszét tudja, velem együtt, valahogy beszorult a nyolcvanas évekbe, már ami a magyar labdarúgást illeti. Ő egyszer megemlékezett róla, hogy egy vasárnap elmentek a feleségével ebédelni az akkori Moszkva térre, illetve a Csaba utcába, volt ott egy Gösser söröző. És mintha te szolgáltad volna fel. A mai napig ő sem tudja, ott és akkor miért nem vallott neked színt, miért nem kérdezte meg, hogy te vagy-e. Szóval?

– Én voltam, igen, az az étterem az, amit a család gebinben üzemeltetett. Hosszú évekig ebből, aztán más hasonlóból éltünk. Szóval, mondd meg a barátodnak, nyugodtan megkérdezhetett volna.

– És ezek mellett soha nem kerestek Fehérvárról, vagy a Dózsától?

– De. Négy éve, amikor a hatvanadik születésnapom volt, egy Videoton bajnoki meccsre meghívtak. Megünnepeltek, a kezdőkörben kaptam meccs előtt egy emlékplakettet. A szurkolóktól kaptam egy hatalmas tapsot, jóérzés volt, hogy nem felejtettek el.

– A Videotonnal ennyi a kapcsolatod azóta is?

– Nem, nemrég volt Kovács Feri bácsi születésnapja. Ott felmerült egy kérdés, én tulajdonképpen miért nem vállalok szerepet a mai magyar labdarúgásban. Jó kérdésnek bizonyult, azóta MLSZ ellenőrként tevékenykedem.

– És mi a helyzet az Újpesttel?

– Évekig aktív tagja voltam az Öregfiúk csapatnak. Nagypályán nem, de hosszú éveken át hivatalosak voltunk egy Karlsruhe melletti kisvárosba teremtornákra.

– Ezt most külön megköszönöm neked, hiszen a teremlabdarúgói képességeidről már alapból megemlékeztem a cikkemben. Mi a helyzet a sportolással manapság?

– Nemrég Sarlós András keresett meg, haveri alapon van egy lábteniszbrigád, lenne-e kedvem beszállni. Igazándiból a labdarúgás része már nem érdekelt, inkább csak a közösségi élmény. A hálónál rá akartam fordulni egy labdára, bejelzett megint a vádlim és az Achilles-ínam.

– Józsi, mondhatjuk, jóeséllyel, hatvannégy évesen ez volt az utolsó sérülésed?

– Igen. Szerintem ennyi volt. Nem vagyok már fiatal, volt elég sérülésem.

– Van az életedben egy pici tüske? Bármi, amit ma másképp csinálnál?

– Semmi. Mindent ugyanígy csinálnék. Nem gazdagodtam meg a labdarúgásból, viszont rengeteg élményt, szép emléket kaptam. Olyanokat, melyet senki nem vehet el tőlem. Tele vagyok szép emlékekkel.

– Én meg csak szeretném megköszönni neked, hogy ezeket megosztottad velem, illetve az Olvasóinkkal. Egy kötelességem, illetve kérésem maradt. Az Osztálynapló rovatunkban lehetőség szerint úgy zárunk egy aktuális megemlékezést, hogy az ünnepelt nevével beteszünk egy fotót. Egy fényképet csinálhatok?

– Igen.

Kovács József 2014-ben

– Józsi, nagyon szeretném megköszönni a beszélgetést. Mikor először hívtalak, picit féltem, hogy elutasító leszel. Éreztem tudatosságot abban, hogy kivonultál a magyar labdarúgásból.

– Utóbbi teljesen igaz. Nem akartam mutogatni magam. De ha valaki keresett, sosem utasítottam vissza. 

Közel három órát beszélgettünk. Rengeteg dolog került még szóba. Egy olyan csodálatos emberrel ülhettem egy asztalhoz, akivel nem három órát, hanem három napot át tudtam volna beszélgetni. Kovács Józsi nem változott semmit, neki nem kellett időutazás. Neki nem. Én meg pár órára mintha visszakaptam volna valamit. Nem csak a kiskamasz koromból, hanem a magyar labdarúgásból.