Válogatott okosságok

Az elmúlt években sokszor hallhattuk, hogy a szurkolók tartják vissza a családokat, „békés polgárokat” a magyar bajnoki mérkőzések látogatásától. Sorozatunkban korabeli tudósításokra támaszkodva mutatjuk be, hogy az erőszak a kezdetektől fogva része volt a magyar futball mindennapjainak. Az embereket ez mégsem tartotta távol a stadionoktól, hisz még igazi futballt láthattak...

A Törekvés ifjú játékosának, Dávid Vilmos halála után fél évvel, 1902 novemberében a Sport-Világ publicistája írt első ízben arról, hogy nem csak a durva játékosok, de a szurkolók is veszélyt jelenthetnek a sportág tisztaságára.

„Midőn megjósolom, hogy a budapesti footballpályák nemsokára véres csaták színhelyei lesznek, azt hiszem, nem tévedek. De ne gondolják, hogy a játékosok között, ments Isten! Az igen tisztelt publikum fog csatázni, igen, ő az »ezerszemű«, »ezernyelvű« Caesar! Azon mértékben, a mint játékosaink beleszoknak a finomabb játékba, azon mértékben – vagy még gyorsabban – halad lefelé a lejtőn a mi kedves nézőközönségünk, lejtőn, a mely nemsokára bizonyos bécsi nívó alá szállítandja őket.”

1903 tavaszán Speidl Zoltán panaszkodott a Millenáris közönségére: „Csak azokat a züllött, toprongyos alakokat nem szenvedhetjük, a kik megrohanván a tribünt félrelökdösik az embereket, letiporják a hölgyek ruháját s rálépnek arra a szemünkre, a melyik a dolog felett nem tud – szemet hunyni. Szerénységet nem ismernek s magukat képzelik ott – az uraknak (?). Folyton izgágáskodnak, zajonganak s olyan mosdatlan szájjal kritizálják a játékot, buzdítják és szítják a játékosokat, hogy hallatára még a legedzettebb huszárőrmesterek is elpirulnak, a hölgyek meg egyik ájulásból a másikba esnek.” A cikkíró hozzátette, hogy az FTC-MUE mérkőzésen már a rendőrség volt kénytelen igazoltatni a nézők botrányosan viselkedő csoportját, a szerző a fradisták alacsony társadalmi státusával magyarázta, hogy nem tudnak viselkedni: „Ilyen és hasonló jelenetek nem tartoznak a ritkaságok közé, ha a »misera plebs« megszállja a tribün lépcsőzetét.”

Ám a szerzőnek alighanem rá kellett jönnie, ha nem alaptalanul, de mégis túlzottan leegyszerűsítve helyezte el a szurkolókat az erőszakos proli – békés polgár tengelyen. Ugyan egy olvasói levél szintén az alacsonyabb társadalmi helyzetű drukkerekre panaszkodott, amikor azon méltatlankodott, hogy az egyik mérkőzésen a 40 filléres állóhely nézői folyamatosan pocskondiázták a játékosokat, legenyhébb sértéseik pedig a „csirkefogó” és a „gazember” voltak – 1903 őszén egy kínos és meglepő esetről számolt be a sajtó. A Sport–Világ szerint egy meccsen Hajós Alfréd és Weisz Richárd a tribünön veszett össze, mivel Hajós korábban azt írta Weiszről, hogy „pózol” (!). Weisz erre vitát provokált, mire Hajós arcon ütötte a birkózót. A verekedést a közbelépő nézők akadályozták meg. S hogy mi ebben a történetben a különös, azon túl, hogy Hajós komoly vakmerőségről tett tanúbizonyságot, mikor nekiment a nála majd kétszer nagyobb Weisznek? Nos, a két szereplő nem a „misera plebs”-ből került ki: Hajós 1896-ban, Weisz 1908-ban szerzett olimpiai bajnoki címet.

Mindez persze csak az „új idők” előszele volt. Néhány évvel később már a „kültelki pályák terrorjáról” cikkeztek a lapok.

Jövő héten folytatjuk sorozatunkat, de addig is szeretnénk olvasóink figyelmébe ajánlani jelen írás szerzőjének idén megjelent, Riválisok című könyvét, amelyről blogunkban már tavasszal írtunk, Facebook oldala pedig itt található.