Válogatott okosságok

Egy rendes kocsmai beszélgetésben az ötödik sör tájékán szokott eljönni az a pillanat, amikor a társaság rádöbben, hogy bölcsészre itták magukat. A felszínes csevegésnek vége, merülünk az élet nagy kérdéseinek mélységeibe! Alighanem egy ilyen szabadtüdős szellemi gyöngyhalászat során bukkanhatott rá egy alanyi társadalomtudós a ma már mindenki által józanul is bátran használható klisére, miszerint a futball a társadalom tükre.

És ha az, márpedig az, akkor a múltba révedés is része kell legyen, vagyis logikus, hogy egy egykoron sikeres, de a jelenben csak küszködő futballnemzetnek nemzeti futballmúzeum kell. És az is logikus, hogy mindezt a nemzet futball-szívcsakrájába helyezzük.

Természetesen Angliáról van szó.

Az angol futball szíve észak-nyugaton van. A Manchester körüli kb. 50 kilométer sugarú körben található a legelső két bajnokságot még az 1880-as években besöprő Preston North End, a két, száz évnél is régebbi bajnoki címéhez egy Premier League trófeát is nyerő Blackburn Rovers, a húszas évek elejének sikercsapata, a Herbert Chapman irányította Huddersfield Town, valamint a kétszeres bajnok Burnley. Az olajmilliárdokból megerősített Manchester City még néggyel, a rivális Liverpool városának két csapata huszonhéttel, a Manchester United pedig egymaga hússzal járul hozzá az összesen 61 bajnoki címhez, ami több, mint amit az ország többi része nyert együttvéve.

Na, lényegében ezért ne Londonban keressék a National Football Museum háromszög alakú üvegépületét, hanem Manchesterben.

A múzeum négy (felfele haladva egyre kisebb) szintből áll, de a földszint lényegében csak bohóckodás, ajándékbolt és kávézó, az igazi kaland az első emeleten kezdődik. A tárlat a világ első válogatott meccséről származó mezzel indít, és rögtön utána következik egy óriásképernyőn Puskás visszahúzós csele lassításban...

Minden nemzetnek számtalan legendája kering közszájon, hogy ez vagy az, amit ők csinálnak, világhírű. Mi a borunkról és a Nobel-díjasainkról szeretjük ezt hinni, na meg persze Puskásról és az Aranycsapatról. Csakhogy ez utóbbi tényleg igaz, és ez a múzeum ékes bizonyítéka annak, hogy az angolok nem csak puszta udvariasságból füllentik nekünk azt, hogy a 6:3 a mai napig élő emlék számukra.

Garston Liverpool egyik legleszakadtabb városrésze, így hát a Bankfield House közösségi ház önkénteseire igen nagy szükség van. És persze pénzre is, hogy fenn tudjanak tartani valamifajta szociális védőhálót a lecsúszó családoknak, gyerekeknek. 1967-et írunk, tehát Facebook-kampány szóba sem jöhet. Marad hát a jótékonysági focimeccs, gondolta Brian Taylor, a Bankfield House akkori vezetője. Ismerősökön keresztül jópár környékbeli, közelmúltban visszavonult profi játékost sikerült beszerveznie, köztük a Leeds és a Juventus legendáját, a wales-i John Charles-t. De aztán gondolt egy még merészebbet és írt egy levelet a brazil Santos-nak, hogy ugyan nem engednék-e el egy meccs erejéig a világ leghíresebb futballistáját, Pelét.

Kérésére postafordultával udvarias, de természetesen elutasító választ kapott. Azért még próba-szerencse alapon küldött egy táviratot a Madridba is, hátha Puskást sikerül elcsábítani. A választávirat ezúttal jóval tömörebb volt: "Várom a repülőjegyet."

Így esett hát, hogy 1967. május 8-án az akkor már 40 éves Puskás a South Liverpool FC (ma már nem létező) stadionjában tízezer tomboló néző előtt, csapatkapitányként lépett pályára. A meccset ugyan elvesztették, de a Száguldó Őrnagy így is lőtt egy mesterhármast.

(A fenti történetet 2011-ben kapta fel az angol sajtó és azóta is időről időre előbukkan.)

Persze azért nem csak rólunk szól a múzeum, megtalálható itt az 1966-os világbajnoki trófea "hivatalos" másolata éppúgy, mint a George Best nevével fémjelzett, egyébként elég ízléstelen ing. Külön szobában ismerkedhetünk meg a futball nagy tragédiáival, a 66 életet követelő Ibrox katasztrófától a borzalmas bradfordi tűzvészig. De nyomon követhetjük a mörcsendájzing fejlődését  is a mindenféle futballkártyáktól kezdve egészen a zseniálisan idétlen Chelsea hótaposóig.

Mindezt egy gigantikus Cantona festmény zárja le (életnagyságú Phil Neville-lel súlyosbítva), aztán irány a második emelet, ahol a futball kulisszái mögé pillanthatunk be. Megismerkedhetünk a bírói szakma fortélyaival, szó szerint beleszagolhatunk az öltözők levegőjébe, és mindent megtudhatunk a sérülések fájdalmas világáról. Megcsodálhatjuk Bert Trautmann nyakmerevítőjét, és még különböző csonttörésekről készült röntgenfelvételeket is nézegethetünk.

A harmadik emelet időszakos kiállításoknak van fenntartva, jelenleg (és vélhetően még pár évig) az első világháború a téma. Természetesen amikor kitört a háború, a futball megállt, a játékosok nagy része pedig önként jelentkezett katonai szolgálatra. A hátrahagyott űrt – csakúgy, mint a gyárakban – nők vették át; a női foci hihetetlenül népszerűvé vált, 1920-ra már 50.000 fölötti nézőszám is előfordult. (A futballszövetség ettől olyannyira meg is rettent, hogy 1921-ben egy mozdulattal be is tiltották gyakorlatilag a női futballt.)

Ez a rész – már csak témájánál fogva is – teljesen mellőzi az alsóbb szintek játékosságát: a szövegek és képek megrázó történetekké állnak össze – ránézésre is sokkal több a dokumentum és tárgy, jóval kevesebb a töltelék. A kiállítás központi eleme egyértelműen a világtörténelem egyik legvéresebb ütközetének, a Somme-i csatának első rohamát elindító, az angol lövészárokból a senki földjére kirúgott focilabda. 

A belépés ingyenes, bár egy három fontos (kb. 1200 Ft) adomány többé-kevésbé elvárt, és vannak olyan, főleg gyerekeknek szánt programok, amikért külön kell fizetni. Bár nekem személy szerint kicsit túl sok volt az interaktív bigyó és viszonylag kevés a korabeli anyag, azért így is bőven megérte benézni. Az egész egy óra alatt bejárható, de gyerekekkel simán el lehet ott tölteni egy szórakoztató délutánt.