Válogatott okosságok

Kicsit igazságtalan néha a sorsolás. A csoportkörben öt mérkőzést kell játszani, ebből hármat viszonylag könnyű ellenfelekkel szemben. Ráadásul az idei világbajnokságon behozták azt az újítást, hogy egy-egy csoport mérkőzéseit nem azonos napon, egymás után játszák le. Ehhez képest nekünk a két legnehezebb meccsünket az első és a második napon kellett lejátszani. Összevetésül: a két ellenfél egymás elleni meccse egy hét múlva lesz. 

Fotó: IHF

Egy eleve elég magas átlagéletkorú csapatnak két nap alatt két nehéz mérkőzés mindenképpen nagy kihívás. Ráadásul ma is csak tizenöt játékossal számolhattunk, mivel Nagy László előző napi sérülése még nem jött teljesen rendbe. Persze a mérkőzés elején ez még nem annyira jön ki, a védekezésünk olyan volt, mint egy álom, nem is igen kaptunk gólokat. A támadójáték ellenben eléggé esetleges volt. Nagy kiesése után Xavi Sabaté vezetőedző Balogh Zsoltot favorizálta azon a poszton. Balogh ugyan kifejezetten jól játszott, de ő nem az a tipikus, a szaggatotton kívülről lövöldőző játékos. Bodó Richárd elvileg az, de nála viszont pont fordítva volt, mint Baloghnál: ő nem játszott jól. Így aztán gyakorlatilag nem volt átlövő-teljesítményünk. Ez már a női mezőnyben is problémás volt, a férfiaknál meg végképp az. Az egész meccsen összesen három gólt szereztünk távolról, mindhármat más-más játékos, ez nagyon kevés. 

Szerencsére eltelt egy kis idő, mire a horvátok rájöttek, hogy, ha nagyon kiugrálnak, besétálunk az üres helyekre, és így elég sok gólt lövünk. 3-3 után például egyből négyet egymás után, és, mivel nem kaptunk sok gólt, a négygólos előny megvolt még pár perccel az első félidő vége előtt is. 

Ekkor a horvátok taktikát változtattak, és elkezdtek kapus nélkül, hét mezőnyjátékossal támadni. Időnként itt-ott megjegyzik egyesek, hogy ez nem jó ötlet, mert csak gólokat kapsz belőle. Akik ilyen véleményeket fogalmaznak meg, azoknak ajánlanám figyelmébe az első félidő utolsó perceit. A legegyszerűbb megoldásokat választották a horvátok: a két beállóssal betömörítették a védelmet, majd egy kontrapassz ki a szélre, és gól. Itt súlyosbító tényező volt, hogy a harmincöt éves Harsányi Gergely erőnlétét védendő az első félidőben, amikor ő játszott a kispad felőli oldalon, Sabaté őt lehozta védekezésre. Jobbszélen ekkor Lékai Máté védekezett, aki eleve nem egy túl jó védő. Nem kirívó elképzelés a legügyetlenebb védőket tenni a szélekre, de amikor az ellenfélnek két elég jó szélsője van, és kifejezetten a szélekre építi a támadásait akkor mégse tűnik jó ötletnek. És sajnos azt is meg kell jegyeznünk, hogy Strlek lövéseiből Mikler Roland egyet sem tudott kivédeni, és a másik oldalon Zlatko Horvattól is csak egyet (ezen kívül kettejüknek volt még három, kaput nem találó lövése). 

És úgy kaptunk szinte minden támadásból gólt, hogy egyáltalán nem próbáltuk meg kihasználni az üresen hagyott horvát kaput, azaz nem törekedtünk labdaszerzésre, nem az abból fakadó kockázatvállalás okozta a problémáinkat. 

Jellemző, hogy miközben az első húsz percben 6 gólt kaptunk, a másodikban már 11-et, ami kifejezetten sok. A kapusteljesítményünk is elfogyott már az első félidő végére. 

Ellentétben a németek elleni mérkőzéssel, itt a szünet után úgy folytatódott minden, ahogy az első félidő végén. Támadásban egyre erőtlenebben lettünk. És bár két nagy lövő, Iman Jamali és Ancsin Gábor is a padon ült, Sabaté csak állt, és nézte, mi történik. Persze, eddig is tudtuk, hogy nem a meccselés az erős oldala, de, hogy ennyire lebénuljon egy problémás, de még nem kritikus helyzetben? 

És nem is csak ezek a cserék. A horvátok a meccs közben folyamatosan tudtak reagálni a játékhelyzetre, többször is jól változtattak. Mi ellenben gyakorlatilag a teljes mérkőzésen ugyanazt próbáltuk csinálni - amiről azért már elég hamar látszott, hogy nem fog működni. Irányítóban Császár Gábort meg se próbáltuk (pár percet játszott, akkor is a már vállalhatatlanul gyenge Bodó helyett balátlövőben), kapust az utolsó percekre cseréltünk. 

A horvátok egyre jobban elhúztak. Az utolsó negyedórára pedig, ahogy azt sejthettük is, el is fáradtunk. Tulajdonképpen az utóbbi idők meccseit látva nagyjából arra készülhettünk, ha a második félidő közepén nem vezetünk legalább négy góllal, akkor nem tudunk nyerni. És hát nem mi, hanem az ellenfél vezetett annyival. A végére teljesen szétesett a védekezésünk, már úgy lőttek gólokat, ahogy akartak, gyakorlatilag sosem értünk oda időben. Az utolsó húsz percben 14 gólt kaptunk, ami rengeteg (három ugyanilyen húsz perc már több, mint negyven kapott gólt jelentene). Az utolsó pár percben már kockáztattunk egy kicsit, nagyon megnyitottuk a védelmet, de ez se működött egyáltalán. Gyakorlatilag az egész mérkőzésen Xavi Sabaté semmi jót nem tudott húzni. Amíg az alapfelállás működött, addig mentünk, utána meg végünk volt. És az első bekezdésben részletezett nehézség itt nem lehet mentség, maximum enyhítő körülmény. 

Most három olyan meccs következik, amelyeket kötelező megnyerni, ráadásul mindháromszor jut egy-egy pihenőnap is. Ha meglesz mindhárom, akkor minden bizonnyal a harmadik helyen jutunk tovább, és a legjobb nyolc közé jutásért a D csoport másodikja (valószínűleg Svédország) ellen kell majd játszanunk. Válogatottunk legközelebb Chile ellen lép pályára, a mérkőzés hétfőn 17:45-kor kezdődik, és szintén a Sport 1 televízió közvetíti.