Válogatott okosságok

2017 nyarán a szokásos kettővel szemben három fontos megmérettetés állt női utánpótlás-válogatottjaink előtt. Ebből kettő esett a legfiatalabbakra, az U19 korosztály pedig, szokás szerint, Európa legjobbjaival mérhette össze magát. 

Ez volt az utolsó olyan utánpótlás-EB, ahová még selejtezni kellett. A selejtezőt a magyar válogatott nagyom simán vette, mindhárom mérkőzést legalább 15 gólos különbséggel nyertük. 

Az (egyébként Szlovéniában rendezett) Európa-bajnokságon is jól kezdtük a csoportkört, a Románia és Hollandia elleni győzelmek után már biztossá vált, hogy a maximálisan elérhető pontszámmal megyünk tovább a középdöntőbe. Ott a földbe gyalultuk Norvégiát, és, nem kis meglepetésre, viszonylag simán vertük az oroszokat is. Ez a meccs alighanem keményebb lett volna, ha nem hiányzott volna a tavalyi U18-világbajnok orosz válogatott több meghatározó embere, köztük az akkori VB legjobb játékosának választott Karina Szabirova is. 

De nem is ez a lényeg. Bár magabiztosan, csoportgyőztesként, minden fontos mérkőzést megnyerve masíroztunk az elődöntőig, azért látszottak a csapat gyengeségei is. Először is, bár 16 játékossal utaztunk mi is az Európa-bajnokságra, világos volt, hogy legalább három játékos nem képes olyan szinten játszani, hogy akár öt-tíz percre számítani lehessen rájuk egy kemény mérkőzésen. És sajnos Hajdu János szövetségi kapitány azokat se nagyon használta, akiket amúgy lehetett volna. Pedig kellett volna némi variálhatóság a keretbe. 

Ugyanis a korábbi húzóemberek közül Lakatos Rita egy sérülés miatt nem tudott részt venni a tornán, Hornyák Bernadett pedig egy (itt most nem részletezendő okok miatt) gyakorlatilag értéktelen dunaújvárosi szezon után még mindig magát keresi - és az EB végéig nem is találta meg. Így középen szinte minden teher Háfra Noémire hárult, aki ugyan végig jól játszott, de egyedül kicsit kevés volt. A kevés alkalmazott játékoson is múlt, hogy bár a válogatott egy év alatt rengeteget készülhetett együtt (talán nem túlzás arról beszélni, hogy többet, mint az összes olyan válogatott, aki ellen pályára léptünk, összesen), az alkalmazott taktikai variációk száma nemhogy nem nőtt, de még csökkent is. Ha Hajdu senki mást, csak Tóvizi Petrát, aki beállóban és hármas védőben is bevethető, többet játszatja, már szélesíthető lett volna a taktikai repertoár. Az oroszok elleni meccsen dicsérhettük a védekezést és a kapusteljesítményt, de ott is látványos volt, hogy ha az ellenfélnek van távolról is gólt lőni képes átlövője (itt konkrétan Antonyina Szkorobogatcsenko), akkor onnét pont annyi gólt kapunk, ahányszor kézbe veszi a labdát. A hatosfalunk kiemelkedő színvonalú volt, más védekezésünk viszont nem volt egyáltalán. 

Így jutottunk az elődöntőig, ahol Eric Baradat, a franciák szövetségi kapitánya jól használta ki a magyar csapat általa feltérképezett gyengségeit, és szanaszéjjel lőttek minket a szaggatott környékéről (ha lenne csak egy, egyetlenegy játékosunk, aki így tudd kilencről, felugrásból lőni...). Talán még így se lett volna teljesen reménytelen a történet, de Pásztor Noémi (az egyetlen a meghatározó játékosaink közül, aki az NB I közelében sem járt a szezon folyamán) akárcsak tavaly, az idén is látványosan meccsről meccsre fáradtabb volt, az elődöntőre pedig már a minimumszint alá esett a teljesítménye (ugye, milyen jól jött volna egy meccsben lévő Tóvizi?). A hatos falunkkal ott álltunk, és néztük, ahogy sorra kapjuk a gólokat távolról. Tavaly még tudtunk nyitottat védekezni, idénre már elfelejtettük. Tessék mondani, akkor mi értelme volt a kb. kétheti ciklusban tartott válogatott edzéseknek? 

Hajdu János azután a 42. percben látványosan fel is adta a mérkőzést, lehozta az alapembereket, felküldte azokat, akikre amúgy sosem számított. Bár komoly hátrányban voltunk, én azt gondolom, egy magyar válogatott (még ha korosztályos is) edzője nem teheti meg, hogy egy elődöntőt felad, amikor még majdnem húsz perc hátravan a mérkőzésből. Egy súlytalan, csekély, vagy akár semmilyen téttel nem rendelkező csoportmeccset fel lehet adni, egy EB-elődöntőt nem. 

És még csak be sem vált: egy nap pihenő után a bronzmérkőzés szinte ugyanazt hozta, amit az elődöntő, Dánia ellen túl sok átlövésgólt kaptunk ahhoz, hogy a meggyengült támadósorunk azt ki tudta volna egyenlíteni, így ez a korosztály egymás után kétszer távozott érem nélkül egy világversenyről. 

Többen a tavalyi, Norvégia ellen elveszített negyeddöntőhöz hasonlították az idei szereplést. Ezúttal, véleményem szerint, nem a fáradtság volt a domináns faktor. Tavaly egy nálunk gyengébb, de fittebb csapat vert meg minket, az idén az elődöntőben és a harmadik helyért játszott találkozón egyaránt a jobb csapat nyert, és ezek egyik alkalommal sem mi voltunk. Ellenfeleink egyénileg, de főleg taktikailag jobbak voltak nálunk, ezt el kell ismerni. És az előttünk álló szezont, a hazai rendezésű U20 előtt, úgy kihasználni, hogy 2018 nyarán ne ugyanezzel a végkövetkeztetéssel búcsúztassuk az 1998-as korosztályt. 

A legfiatalabbak, a 2000/01-es évfolyamok előtt két verseny is állt. Közülük nyilvánvalóan az (időrendben később rendezett) U17 Európa-bajnokság sportértéke magasabb, az Európai Ifjúsági Olimpiai Fesztivált (EYOF) viszont Magyarországon, Győrben rendezték. 

Győrben több ezer néző ült a lelátón, és szurkolt a csapatnak. Ott voltak a szülők, rokonok, barátok (ez egyébként visszaköszönt később az EB-n: bár a szlovákiai Nagymihályon, a magyar határ közepében játszottunk, szinte egyáltalán nem voltak magyarok a lelátón). 

És egy hazai sikernek a PR-értéke is mindig magasabb. Bár ez csak, ahogy a nevében is benne van, egy fesztivál volt, mindössze nyolc résztvevővel, ahová ráadásul több ország nem is a legjobbjait küldte, nekünk mégis kiemelten fontos volt - és ez jó is volt így. A kitűzött célt sikerült teljesíteni: a magyar csapat csak egy csoportmérkőzést veszített el, utána az elődöntőt és a döntőt már viszonylag simán nyerte, és végül megnyerte az EYOF női kézilabda versenyét. Ezzel a nyár a korosztály számára már mindenképpen sikeresnek volt tekinthető, bár az EB még csak ezután következett.

A csoportmeccseken, és azután a középdötőben, itt is ragyogóan játszottunk, és nehézségek nélkül jutottunk el az elődöntőig. Bár látszottak azért már eddig is problémák. Kiesett pl. a csapat első számú kapusa, Herczeg Lili (ő ül térdgéppel a fenti képen). Helyette az EB-n Bohus Beáta szövetségi kapitány végig Szabó Dórát favorizálta, bár Magera Noémi egyértelműen jobb formában volt nála. Az is kiderült, hogy mindkét szélre problémás volt a kiválasztás: a nagy kedvenc Schatzl Natalie az EB-n végig nagyon magas hibaszázalékkal játszott, a jobb oldalon pedig Arany Rebekát gyakorlatilag nem érheti kritika, de a cseréje éppen csak a létszámot növelte - eközben mindkét szélre maradt otthon egy-egy jó játékos. Bohus beállóban is végig inkább Simon Armillát játszatta, akinek talán egy jó negyedórája volt az egész EB-n. A győri Varga Emőke alapember volt a védelemben, ezért indokolt volt a pihentetése a támadásokkban, de talán nem ilyen mértékben.

Összességében látható volt, hogy Bohus nem tudta az alapkoncepcióit az EB-n tapasztaltak fényében folyamatosan csiszolni. Nem biztos, hogy célszerű őt a világ egyik legsikeresebb szövetségi kapitányához, a német futballistákat irányító Joachim Löwhöz hasonlítani, de Löw nem utolsósorban azzal ért el jó eredményeket, hogy minden mérkőzés tapasztalatait be tudta építeni a következő találkozóba. De legyünk türelmesek: Bohusnak, bár már 46 éves, ez volt az első szezonja egy utánpótlás-válogatott élén, Löw pedig tizenegy éve vette át a német válogatottat. És azt mindenképpen el kell ismerni, hogy Bohus egy igen jó csapatot rakott össze ezekből a lányokból. 

Semmiképpen nem az ő felelőssége, de érdemes volt megfigyelni a magas átlövőink visszafogottságát. Gerháth Kincső szenzációs lövőszázalékot ért el, de ebben nem csak annak volt nagy szerepe, hogy távolról nagyon pontosan lőtt, hanem annak is, hogy, ha csak a közelébe lépett egy védő, már nem vállalta el a lövést. Sok tényező játszott közre abban, hogy a német válogatott a döntőben meg tudta verni Norvégiát, mi pedig az elődöntőben nem, és ez volt az egyik: a német átlövők bátran lőttek faultból is, nekünk ez egyelőre alig megy. Ha kilép a védő, akkor vagy továbbjátszuk a labdát, vagy jobb esetben betörés lesz belőle. Alighanem a kluboknál kellene az átlövőket nagyobb harciasságra nevelni. 

Norvégia ellen szinte pihenten játszhattunk a döntőbe jutásért. Előtte volt egy pihenőnap, az azelőtti napon Oroszország ellen egy bulimeccset játszhattunk, amelynek semmi tétje nem volt már egyik csapat számára sem, ráadásul Arany Rebeka sérülés, Afentáler Sára pedig eltiltás miatt nem is játszhatott. Ennek ellenére nagyon bénultan kezdtünk, Bohus alig tíz perc után majdnem a teljes kezdőt lecserélte, csak Arany maradt a pályán. Bár a cserék már nem játszottak rosszul, ahhoz ők nem voltak elég jók, hogy meg tudják fordítani a mérkőzést. Ha úgy tetszik, ez a másik oka annak, hogy Németország nyerte az EB-t és nem mi: ők is 0-4-gyel kezdtek Norvégia ellen, és az ő kezdőjük se tudta kiegyenlíteni az állást. Az ő cseréik (sőt, balátlövőben igazából a harmadik számú opció) viszont nagyon simán hozták a második félidőt a döntőben. 

Volt az első félidőben egy időszak, amikor Magera, Schatzl, Kuczora, Pál, Varga és Afentáler is a padon ült. Ezt ez a csapat egyelőre nem bírja el. Elvesztettük az elődöntőt. A harmadik helyért aztán nagyon szép játékkal nagyon nagy különbséggel vertük a találkozót a második félidő elején lélekben feladó franciákat, és megszereztük a bronzérmet. Végülis egy hónap alatt egy EYOF-arany és egy EB-bronz, az szép teljesítmény. 

Az elvesztett elődöntőből pedig le kell vonni a tanulságokat, és tanulni kell belőle. Hogy ne mi legyünk végre az egyetlen olyan komoly kézilabdás nemzet, amelyik általában ott van az elitben, de még a történelemben soha nem nyert meg egyetlen utánpótlás-világversenyt sem. Ehhez az első lépést Bohus mindenesetre már megtette, amikor elismerte az elődöntőre való felkészítésben elkövetett hibáit. Ezzel máris előrébb jár az U19-et irányító Hajdunál, aki a vesztes meccsek pillanatában rendszerint beindítja a kifogásgyárat. Ez a hozzáállás nem csak szimpatikusabb, de egyben több jót is jelent a jövőre nézve. Egy biztos: jövőre erre a korosztályra csak egy verseny vár: az U18 világbajnokság. Ráadásul ki is kerülnek a rivaldafényből, mert az eggyel feljebb lévő korosztály versenyét Magyarországon rendezik, az övékét pedig nem. Jó játékosaink vannak, adottak a jó feltételek, adott egy szakmailag felkészült szövetségi kapitány. Ha a kluboknál és a válogatottnál is jól dolgoznak, meglehet a reményünk akár az ideinél fényesebb éremre is. 

(Minden fotó forrása a Magyar Kézilabda Szövetség)