Nehéz döntés elé került Kim Rasmussen, a magyar válogatott szövetségi kapitánya, pedig még el sem kezdődött a mérkőzés. A három hátsó posztra alapvetően Háfra Noémi, Kovacsics Anikó és Kovács Anna lenne a három kezdőjátékos. 

Kim Rasmussen (Fotó: MKSZ, Kovács Anikó)

Közülük Háfra és Kovacsics a klubjukban (a Ferencvárosban) kifejezetten harmatos őszt futott: Háfra még jól kezdte a szezont, de aztán elhalványult, Kovacsics pedig lassan egy éve formán kívül van. Kovács Anna pont ellenkezőleg: kiválóan játszott Debrecenben úgy a bajnokságban, mint az EHF-kupában. Őt Rasmussen eredetileg nem akarta behívni, de aztán a közvélemény, és feltehetően néhány befolyásos kézilabdás személyiség a csapatba követelte. 

Az első mérkőzésen, Kazahsztán ellen, egyikük sem játszott jól. Persze a nagyon sima győzelemmel végződött meccs nem feltétlenül szolgálhat kiindulási alapként. Feltehetőleg a kapitány is így gondolta, így az említett három játékossal kezdtük a mérkőzést. 

Ami aztán úgy alakult, mint egy rémálom. Pár perc után a spanyolok úgy vezettek 4-0-ra, hogy mi kapura lövésig sem igen jutottunk el. Ha hozzávesszük, hogy a lefújáskor is pont négy gól volt közte (ez ugye már a cikk címéből kiderül), akkor elmondhatjuk, itt már el is ment a meccs, a hátralévő 54 percben már "csak" nem tudtuk megfodítani a mérkőzést.

Pedig egyébként sok nem is kellett volna hozzá. Például megpróbálhattunk volna védekezni (nem, nem úgy...). 18 gólt kaptunk a szünetig, amiben persze a kapusaink is bőven benne voltak, nem véletlenül próbálkozott Ramussen mindhárommal, eredménytelenül: összesen három labdát védtek ki (fejenként egyet). Kritizálták többen a kapitányt a védekezés minősége miatt. Az viszont nem taktikai kérdés, ha Kovacsics Anikó vagy Tóth Gabriella kettesben úgy állnak és nézik, ahogy gólt kapunk mellőlük, mintha oda szólna a jegyük, de amúgy nem szerepelne a munkaköri leírásukban, hogy ott csinálni is kellene valamit. Az egés védelem statikus. Rasmussen már az első időkérésénél is azt ismételgette, hogy ütközni kellene - ebből nem sokat láttunk. Mintha a kapitány elfelejtett volna szólni a csapatnak, hogy, egy régi nagy humoristát idézve, ez már a mérkőzés, szóval itt már tényleg komolyan kellene venni ezt az egészet, itt már nem Kazahsztán az ellenfél. 

Támadásban pedig nem volt jó gondolat  a kigondolt kezdőcsapat. Ezzel a felállással a gyors labdafelhozatalon (Tempohandball) kívül gyakorlatilag semmi nem működött a játékunkban. Különösen Kovács Anna teljesítménye volt feltűnő: kiábrándító lövőszázalék (1/5), 5 eladott labda. És mindezt egy olyan játékostól, akit védekezésre általában lehoztunk (ha mégse, akkor úgy bolyongott ott, mint aki idegen földrészre tévedt), ez teljesen elfogadhatatlan. Az viszont nem Kovács hibája, hogy rövid pihenők kivételével végig pályán maradhatott támadásban, a végjátékban is. Nem állítom, hogy rajta ment el a meccs, de volt köze hozzá, az biztos. 

Kovacsics Anikó is csak egy hajszállal volt jobb nála, valamivel kevesebb labdát szórt el, de egy irányítótól azért többet várnánk, mint, hogy legyen egy szép passza a beállóba, amit aztán pár perccel később kompenzál is egy tizenegy méterről, helyzet nélkül a kapusba lőtt labdával. Egyszerűen felállt fal ellen tökéletesen értékelhetetlen volt a támadójátékunk, nem tudtunk helyzeteket kialakítani egyáltalán. 11 átlövéssel próbálkoztunk. A statisztika szépsége: az nem látszik az adatokból, hogy egy szépen kidolgozott akcióról beszélhetünk, vagy egy passzívnál reménytelen helyzetből, takarásból, jobb ötlet hiányában előtt labdáról. Háfra Noémi 5 lövésből 2 gólt ért el, mindet átlövésből, ez határeset. A többiek összesen 0/6, erre nincs mit mondani. 

Talán még akkor ment a legjobban a szekér, amikor a junior világ- és Európa-bajnokok voltak a pályán. Különösen is igaz ez Tóvizi Petrára (a húszéves beállóst végül a mérkőzés legjobb játékosának jelölték), aki folyamatosan megjátszható volt, helyzetbe került, és kivétel nélkül minden lövéséből gól is lett (5/5). De Vámos Petrát vagy Klujber Katrint már egyetlen hiba után lecserélte Rasmussen - Tóvizit aztán hiba nélkül is, ha már nem tette meg azt a szívességet, hogy hibázott volna. 

Ha meg tudtuk játszani a beállóst vagy a szélsőket, az gyakorlatilag gól lett. 17 alkalommal találtuk el a vonalról vagy szélről a kaput, ebből a spanyol kapusok csak egyetlen lövést tudtak védeni - ennyit kis szerencsével egy néző is kivédett volna. A középen erőltetett próbálkozásaink viszont nem sűrűn jártak sikerrel. 

A meccs elején hat lövésből hat gólt kapó Bíró Blanka állt vissza a kapuba a szünet után. Elkerülhetetlen volt a kérdés, hogy miért, de nincs is válasz: kolléganői pont ugyanezt hozták (Triffa 1/5, Kiss 1/9), valakit meg mégiscsak be kell állítani ugye. Bíró aztán a második félidőben 10 gólt kapott (a 11. spanyol találatot üres kapura kaptuk) és 9 labdát kivédett, ami klaszis teljesítmény volna, ha nem rontaná le az első félidő mérlege. Nagy szerepe volt abban, hogy az utolsó percekig volt esélyünk legalább egy pont megszerzésére. 

A meccset tétlenül néző, folyamatosan rossz döntéseket hozó, taktikailag semmit felmutatni nem tudó edzőnek, Kim Rasmussennek, pedig abban, hogy ezzel az eséllyel nem tudunk élni. 

El még nem veszett semmi, elvileg még világbajnokok is lehetünk, a minimális célkitűzéshez, az olimpiai selejtezőt érő helyezés eléréséhez pedig még egyenes út vezet. Hétfőn a magyar válogatott nem lép pályára, kedden viszont már reggel szurkolhatunk a mieinknek: a magyar idő szerint reggel 7 órakor kezdődő, Montenegro elleni meccset is az M4 Sport közvetíti majd.