Kiválóan eltalált, a tavalyi U20 világbajnokságra utaló szlogen, az U19 EB-n szereplő lányok biztatására. Az egyetlen szépséghibája, hogy nem én találtam ki, hanem a Handball Ultras Hungary nevű szurkolói csoport, ráadásul ők nem csak kitalálták, de meg is festették, és el is hozták az Európa-bajnokságra. A csoport tagjai egyébként az EB folyamán végig kiváló szurkolással segítették a lányokat a kapu mögött szektorból. 

Fotó: Ricsováry Takács László

Jó, egy pici korrekcióval talán élhetünk, az U19 nem az egész világot, "csak" Európát hódította meg - bár pont női kézilabdában azért elég jelentős az átfedés az európai és a világelit közt. 

Hogyan is telt az Európa-bajnokság, és miért lálhattak az előző nyár után ismét a magyar lányok a dobogó tetejére?

A rendezvény

Nehéz helyzetben voltak az EB rendezői. Alig egy évvel korábban szintén Magyarországon tartották a női kézilabda történetének valaha volt legjobb utánpótlás-világversenyét. Ezt nem csak én mondom, de a nemzetközi visszajelzések is, egybehangzóan. Ebben a helyzetben elkerülhetetlen, hogy mindenki a tavalyi világbajnoksághoz viszonyítson, ne pedig az eddig megrendezett korábbi U19 EB-khez. Pedig még igazán messze se kellene menni, hiszen tíz évvel ezelőtt ugyanitt rendezték, a döntő akkor a mostani helyszíntől pártíz méterre, a Magvassy-sportcsarnokban zajlott. De azóta is volt egy pár (ugye értelemszerűen négy, hiszen ezt az EB-t kétévente rendezik meg), szóval van viszonyítási alap. Szinte minden tekintetben kiemelkedő volt az EB - és sokaknak mégis keserű a szája széle, mert a tavalyi U20-on látott szintet nem sikerült, sőt, meg sem próbálták elérni. 

Ennek az okai bizonyára messzire vezetnének. De a fő különbséget nem a két város közt kell keresnünk: a rendező magyar oldalról mindkét esetben a Magyar Kézilabda Szövetség (MKSZ) volt. Így a különbségért az MKSZ részéről tapasztalható visszafogottság felelős, másrészt az, hogy az EB-t az Európai Kézilabda Szövetség (EHF) rendezi, nem pedig a Nemzetközi (IHF), mint a világbajnokságokat, és bizony a bécsi székhelyű szervezet egy árnyalattal kevésbé működik professzionálisan, legalábbis e téren. 

De szégyenkeznünk így is legfeljebb néhány problémás részlet miatt kell (az előző játéknap adatait összegző napi kiadvány szinte minden esetben jóval később jelent meg, mint ami elvárható volna), összességében ez az EB is pozitív minta lehet a későbbi rendezők számára. 

A magyar keret ereje

Az jutott eszembe, ha most fognám a tavalyi U20-ról írt cikket, egy az egyben bemásolnám, és kicserélnék benne pár nevet, nem mindenki venné észre a turpisságot. A magyar aranyérem legfőbb okai pont ugyanazok, amikről egy évvel ezelőtt is írtam itt a blogon. Az utóbbi években nagyon sokat fejlődött a magyar női szakágnál az utánpótlásképzés, és a mostani győzelem kiválóan illusztrálja, hogy itt nem egy, véletlenül, vagy szerencsésen jól összejött évfolyamról beszélhetünk csak, hanem egymást követő évjáratoknál működik jól a képzési rendszer. 

Fotó: Ricsováry Takács László

Mindennek megalapozásához biztosan kellett pénz (szinte kizárólag állami forrásból), azaz politikai akarat, de ez önmagában nem elég, aminek a bizonyítékát esetleg akár ugyanazon utánpótlásképző intézmény falain belül is megtalálhatjuk. A NEKÁ-ban, a Ferencvárosnál, mára a legmodernebb szellemben oktatják a kézilabdát, és ugyanez igaz néhány más klubra is, amelyek inkább csak azért nem tűnnek ki, mert jóval szerényebb a merítésük, azaz kevesebb tehetséges gyerek kerül hozzájuk. A korábbi éllovas Győr jelentősége visszaesett, de a többek (elsősorban az ETO-val nem szimpatizáló érdeklődők) által a klubra borított szidalomözön így sem tekinthető megalapozottnak. 

A magyar válogatott ezen az EB-n egészen elképesztő sebességgel játszotta a kézilabdát. Aki utánpótlás-mérkőzéseket nem szoktak követni, és mondjuk a férfi BL után gondolták úgy, hogy női U19-et fognak nézni, talán nem értenek egyet az előző mondattal, de mindent a saját viszonyrendszerén belül kell nézni. Találkoztam egy szurkolóval, aki ugyanebben a győri Audi Arénában az ETO meccseire szokott járni. Aligha van olvasó, aki ne tudná, az ETO nyert a Bajnokok Ligája hét utolsó kiírásából ötöt, ezen belül az utolsó hármat sorozatban, tehát mindenképpen a női kézilabda csúcsáról beszélünk. Ő megjegyezte, tetszett neki a magyar lányok játéka, rosszabbra, lassabb játékra számított, és ez nem is olyan szörnyű, mint amitől tartott. A magyarokat látta, a többi csapatról alighanem lesújtóbb lett volna az álláspontja, pedig ők adják a női U19 realitását. A magyar nézők közül többen is megjegyezték, milyen lassúak a norvégok. Meg a dánok. Meg a hollandok. Meg úgy általában mindenki. A magyar csapat játékának sebessége nagyon kiemelkedett a mezőnyből. 

Ha a statisztikát kicsit megtisztítjuk, akkor a számok is visszaigazolják ezt. Senki nem vezetett nálunk több támadást az ellenfél kapujára. Értelemszerűen az ellenfelek is sokat lőttek a mienkre, de ez a kettő összefügg, ha mi rendszeresen gyorsan fejezzük be a támadásokat, ők is többször próbálkozhatnak.

A statisztikát nem azért érdemes tisztogatni, hogy nekünk kedvező eredményekre jussunk. A sorsolás eléggé eltérő erősségű csoportokat hozott létre. A végül ezüstérmes Hollandia és a végül utolsó helyen végző szlovák válogatott egyaránt a harmadik kalapban volt, és a szerencsén múlott, kinek melyik ellenfél jutott. Az A csoportban ráadásul a szlovákokon kívül ott volt az utolsó előtti helyre befutó, és a csoportban Szlovákiától is vereséget szenvedő szlovén válogatott is. Az orosz csapat a szlovákok ellen az első félidő közepén 14-0-ra vezetett. A mieinknek ennyire gyenge ellenfelek nem jutottak, ez pedig torzítja az összesített statisztikát.  

Még úgy négy-öt évvel ezelőtt is rendszeres probléma volt, hogy a magyar 17-18 éves játékosok csak úgy tudtak emberhez passzolni, ha mindketten álltak. Öt éve itt a blogon írtunk már arról, hogy az utánpótlásban látszanak a változás jelei, mára pedig ez maximálisan beérett. Olyan szintű Tempohandballt láthattunk a magyar U19-től, ami felnőtt szinten se magától értetődő még. 

És mindezt nem két-három játékos tudja, hanem lényegében az egész keret. Ezen az EB-n a magyar csapat lőtte, Oroszországgal együtt, a legtöbb gólt, a góllövőlistán viszont a legjobb magyar, Kuczora Csenge, a 26. Ha kétszer ennyi találatot ért volna el, akkor sem került volna dobogóra. A teljes mezőnyből csak egyetlen csapat, Szlovákia legjobb góllövője maradt el Kuczora 24 találatától. Azaz a magyar csapatban a gólszerzés, a teljes terhelés, nagyon eloszlott. Erre szükség is volt. Hiába játszottunk volna nagyon gyorsan, ezt a tempót meccsenként hatvan percen át cserék nélkül képtelenség lett volna fenntartani. Azért tudtuk az ellenfeleinket folyamatosan nyomás alatt tartani, mert hiába cseréltünk, az ellenfél ebből nem érzett semmit, nem esett vissza a csapat játéka. 

És az EB végére se fáradtunk el - ezt nem minden csapat mondhatta el magáról. Ehhez szintén a nagyon hosszú kispadra volt szükség. Az ezüstérmes holland válogatott három legjobb góllövője (Zoe Sprengers, Nikita van der Vliet és Sarah Dekker) lőtte az összes gól kereken 50 százalékát. A magyar csapat három legjobbja (Kuczora után Schatzl Natalie, majd holtversenyben Pál Tamara és Albek Anna) csak 31 százalékot. Ez fontos volt ahhoz, hogy a teljesítmény végig konstans maradjon. 

Fotó: Ricsováry Takács László

És mindezt úgy, hogy két olyan játékos sérült meg nem sokkal az EB előtt, akik biztosan kezdők lettek volna. Mi lett volna, ha Varga Emőke és Afentaler Sára is végig tudja játszani az EB-t? Na, ezt már sosem tudjuk meg. 

Vova for President, vol 2.

A győzelemben ezúttal is komoly szerepe volt a vezetőedző Golovin Vlagyimirnek. Az ő nevét a kézilabda-rajongók már korábban ismerték, a tavalyi VB-arany kapcsán pedig megismerte az egész ország. Két világversenyt vitt eddig végig korosztályos válogatottakkal, és minden mérkőzést megnyert, hosszabbításra sem kényszerült sose. Ezen olyan sokat nem is kell magyarázni, ennél jobban nem lehet szerepelni.

A mezőny legjobb játékosállományából ő rakta össze a mezőny legjobb csapatát. Egy jó edző egyebek mellett arról ismerszik meg, hogy csapatának teljesítménye egy ilyen tornán meccsről meccsre javul (míg másoké éppenhogy lefelé ível). A Vova becenevű szakember ezt ezúttal is teljesítette. Már a legelején, az első meccs kapcsán utaltam arra, nem szabad az ott látott teljesítményből kiindulni, egy EB-t nem a legelső csoportmeccsen kell megnyerni. Golovin ezt szépen vissza is igazolta. 

Golovinnak fontos szerepe volt abban is, hogy a csapat Afentaler, majd a felkészülés utolsó szakaszában megsérülő Varga kiesése után sem esett szét, ezt a helyzetet is meg tudták oldani. 

Nem Golovin tanította meg a játékosokat gyorsan kézilabdázni, ezt a klubjaikból ill. a NEKÁ-ról hozták magukkal. De ő épített fel erre a készségre alapozva különböző taktikai variációkat, ráadásul elég széles repertoárt ahhoz, hogy amikor az ellenfelek (Románia és Hollandia) a lerohanások első hullámait meg tudták állítani, akkor se bénult le a támadójáték. 

Fotó: EHF

És a jó edzőnek van szerencséje: két fontos pillanatban is megmentette őt a csapata. Előbb az elődöntőben, amikor látványosan nem sikerült a szünetben átadnia a játékosok felé, hogy nincs még vége, nem nyertük még meg a mérkőzést, és a második félidőben mutatott szétesett játékot sem tudta időben megfogni, ott végül Vámos Petra és Kácsor Gréta húzták ki a csávából. Hibázott a döntőben is, amikor az első félidő közepén Hollandia visszaállt hatos falra, Golovin rosszul mérte fel a helyzetet, a cserék és a választott taktika egyaránt kudarcot vallottak. Ekkor a kapus Herczeg Lili és az ötezer magyar szurkoló lendítették túl a csapatot a holtponton. 

A folytatás

Fotó: Ricsováry Takács László

Az epilógus csak részben lehet ugyanaz, mint tavaly. Ennek a korosztálynak ugyanis még van egy világversenye, jövőre Romániában vár rájuk az U20 világbajnokság. Ott megláthatjuk, mire jut a csapat semleges körülmények közt (bár pont ezek a lányok az U17-ben és az U18-ban is éremig jutottak, egyszer sem hazai pályán). 

Ugyanakkor az EB és a jövő évi VB közti időszakban elég sok a hasonlóság a tavalyiakkal. A keret zöme 2000-es születésű, a következő szezonban pedig a nőknél ők már felnőtt korú játékosnak számítanak, nem szerepelhetnek már az utánpótlás-bajnokságokban. Most kell megvetniük a lábukat az első osztályban, a nagy többség számára ez még egy legyőzendő kihívás. Ahogy ezt már tavaly is elemeztük, a szituáció egyáltalán nem magától értetődő. De nem is reménytelen. Már csak azért sem, mert ez a tizenhat játékos az első edzésre aranyéremmel a nyakában jelentkezhetett.