Manapság sok elmélet látott napvilágot arról, hogy miért beteg a magyar labdarúgás. Megmenthető egyáltalán a focink? Kijutunk valaha bármilyen világversenyre? Hogyan lehetne gyorsabb, ügyesebb magyar labdarúgópalántákat kinevelni az akadémiákon? A szurkolók és körön kívülre került szakemberek morognak, lemondóan legyintenek, míg a körön belül maradók és a politikusok pedig a fejlődést bizonygatják. Több focipálya, több gyerek szerelésben, előkelőbb helyezés a világranglistán. No meg épülő stadionok és százszámra visszaépülő sportpályák a kilencvenes években eltűntek pótlására.
Mindig is nagy szívfájdalmam volt, hogy az esetek túlnyomó többségében a Budapestről/megyeszékhelyekről eltűnt és beépített focipályákról esik csak szó, amikor az igazolt labdarúgók és megszűnt csapataink számán polemizálnak egy stúdióbeszélgetés alkalmával. Pedig a hátország egyáltalán nem csak a városokban létezett, létezik. Gyakorlatilag még sehol nem hallottam elemzéseket, kutatásokat egy hasonlóan önpusztító és teljességgel visszafordíthatatlannak tűnő folyamatról, ami igazolt játékosok ezreinek, felnőtt és korosztályos csapatok százainak eltűnését hozta magával. A pályák többnyire még megvannak - bár nem mindenhol. A gond az, hogy már senkinek sem kellenek. Se beépítésre, se játékra. Valószínűleg soha nem játszanak már rajtuk bajnoki mérkőzéseket. Néhány jellemző példát ragadunk ki az ország észak-keleti csücskéből, a Beregi-Tiszahátról.
Jellegzetes beregi harangtorony Árpád-kori templommal - Lónya, ahol régen több százan jártak meccsre a "járási-egyben"
"Mindkét csapat gólt szerez és a Liverpool nyer 1-0-ra.", négy az egyhez aligha érte meg megtenni...
