Ár 2999 Ft.Részletek itt
Blogunk két szerzője, Sztancsik Richárd és Virág Gyula közös könyvvel jelentkezik, melynek címe "Az utolsó szék".
Mindenkinek ajánljuk, akinek tetszett a Városok, stadionok, kocsmák*és szeretné átélni a 2016-os franciaországi futballcsodát. De ennyire még ne szaladjunk előre, inkább lássuk, mi ihlette a szerzőket?
Miért pont most, miért pont ők s miért pont erről?
Mai történetünk is a német férfi kézilabda megyei bajnokságban játszódik. Ez a mérkőzés simábban alakult, mint a múlt héten elmesélt történetben, néhány perccel az első félidő vége előtt a vendégcsapat 12-5-re vezetett. Ekkor a hazai csapat védekezésben labdát szerzett, és indította a szélsőt. A labdára kimozdult a vendégek kapusa is (nevezzük Dieternek), és nem messze a felezővonaltól összeütközött az induló szélsővel.
Történetünk a német férfi kézilabda megyei bajnokságban játszódik. A bajnoki mérkőzést vasárnap reggel 9:30-ra írták ki. Erre az időpontra nem könnyű játékvezetőt szerezni, ezért gyakori, hogy az illetékes területi szövetség csak egy játékvezetőt küld.
1939. május 8-án született Göröcs János, mindenki Titije, az Újpesti Dózsa, a Tatabánya, és a magyar labdarúgó-válogatott egykori csatára.
1983. május 15., a hónap harmadik vasárnapja
Hazánk vendége Robert David Muldoon Új-Zéland miniszterelnöke - kíséretében Lázár György, a Ferihegyi repülőtéren
1983. május 7-8., a hónap második hétvégéje.
Ifjúsági békefesztivál Budapesten, a békemenethez sok ezren csatlakoztak
1983. május 1-4., a munka ünnepe és május első hete
Kádár János Angyalföldön
1983. április 27., a hónap utolsó szerdája
Állami pompával temették el Illyés Gyula költőt. Ezrek vették körül a ravatalt
1983. április 20., a hónap utolsó előtti szerdája
Kedves vendég Budapesten, Várkonyi Péter, az MSZMP Központi Bizottságának titkára Ferihegyen fogadja Jasszer Arafatot
1983. április 17., a hónap utolsó előtti vasárnapja
Budapesten elhunyt Illyés Gyula költő
Futballszurkoló vagyok. Magyar futballszurkoló. Néha jó lenne brazilnak, franciának, vagy Uram bocsá' horvátnak lenni, de én egyszerűen képtelen vagyok többes szám első személyben beszélni más nemzet válogatottjáról. És vasárnap óta egy kicsit boldog vagyok, de kérlek, Titeket, ezért ne utáljatok!
Mi tagadás, a Sors nem igazán kényeztetett el. Hol nemzeti tizenegyünk, hol a Budapest Honvéd, szeretett Kispestem keserítette hétvégéimet és szerdáimat. Kényelmesebb lett volna találomra rábökni valamelyik BL-elődöntősre és utána szemrebbenés nélkül bizonygatni, hogy "én már akkor is szerettem őket, amikor még..."
És mégis ott ültem, álltam a Népstadion, majd Puskás Ferenc stadion omladozó betonlépcsőin és a Bozsik Stadion még omladozóbb lelátóin. Szerettem a sör, szotyi, füstbomba illatát, szerettem találkozni barátaimmal, szerettem szurkolni és hát mi tagadás, vártam a csodát. Egy idő után már nem hittem a csodában, de az érzés megmaradt, ahogy a meccseket még látogató barátok is. Mégis miért jártam meccsre, amikor semmi remény nem volt, hogy az elszegényedett, bundabotrányokba és csődökbe gabalyodott magyar labdarúgás versenyre kelhet szerencsésebb, gazdagabb nemzetek focijával? Sokak szerint nyilvánvalóan a balhé miatt, vagy hogy az iskolázatlan cimboráimmal megbotránkoztathassuk a dolgos polgárokat. Körülbelül két évtizeden át heherésztek ezen Záhonytól-Kőszegig.
