Egervári Sándor

A Hollandiától elszenvedett súlyos, nyugodtan mondhatjuk: megalázó vereség (ebben a selejtezősorozatban egyedül Liechtenstein kapott 8 gólt egy meccsen, meg most már a magyar válogatott is) után Egervári Sándor szövetségi kapitány vette a kalapját. A döntés helyességét aligha vonja kétségbe bárki is, blogunk egyik szerzője már üdvözölte is a kapitány távozását. Én azonban úgy vélem, ez nincs rendben. Nincs rendben, hogy csak most távozik.

A selejtezősorozat kezdetén a csoportgyőzelem eleve elérhetetlennek tűnt, így mindenki a pótselejtezőt érő második hely elérhetőségével kalkulált. A legtöbben úgy számoltak, hogy Hollandia elen nulla pontot szerzünk, Andorra és Észtország ellen pedig összesen tizenkettőt, és Románia, valamint Törökország is így fog teljesíteni, tehát a 2-4. hely az egymás elleni mérkőzéseken dől el.

Eleddig ez pontosan így is történt, és bár egy forduló még hátravan, könnyű szívvel feltételezhetjük, hogy ez a helyzet már nem is fog változni. Ráadásul az is nekünk kedvezett, hogy a román-török párharcban senki nem szerzett 6 pontot (a két együttes mindkét párharcát az aktuális vendégcsapat nyerte).

Szűkítsük le tehát az értékelést a románok és törökök elleni, összesen négy mérkőzésre!

Magyarország - Törökország 3-1

Ezt a meccset, hátrányból fordítva, megnyertük. A magyar csapat nehezen, akadozó játékkal kezdte a mérkőzést, de a bekapott gól után beindultunk, és végül simán nyertünk. Hogy ebben mekkora szerepe volt az edzőnek? Erről kívülállóként aligha alkothatunk véleményt. Egervári három cseréjéből kettő már magyar vezetésnél történt, a harmadik (időrendben az első) pedig akár végzetes is lehetett volna, hiszen Pátkai Máté igazából összeszedett egy piros lapot meg egy török tizenegyest, csak a játékvezető kegyes volt hozzánk. Pátkainak ez volt a bemutatkozó (és tétmeccsen mindmáig az egyetlen) szereplése a válogatottban, és Egervárin kívül nem sokan értették, hogy alapvetően miért is pont őrá van szüksége a nemzeti tizenegynek.

Magyarország - Románia 2-2

A zártkapuról, az ürességtől kongó stadionról nem Egervári tehetett. Azonban a válogatott így is meggyőző játékkal 2-1-re vezetett, amikor már túl voltunk a kilencven percen. Nem sikerült kihúznunk. Talán azért, mert a csapatnak fogalma nem volt, mit is kellene játszani, és a Dzsudzsák-Halmosi csere után eleve senki nem találta már a helyét? Talán már akkor megbomlott a csapat, amikor a videotonos Kovács István pályára lépett Hajnal Tamás helyett a 80. percben? - Kovács első válogatottsága volt, becserélését az eredmény állása és a csapat addigi játéka nem nagyon indokolta.

Közhely, a sportban értelmezhetetlen a "mi lett volna, ha".

Törökország - Magyarország 1-1

Bár megelőzőleg nem sokan gondolták volna így, ezen a mérkőzésen a válogatottunk nem játszott alárendelt szerepet - köszönhetően annak, hogy a törökök se játszottak jól. Még az is belefért, hogy Mészáros Norbert mellett sorra dolgozzák ki a gólhelyzeteket - csak egyet lőttek be.

Böde Dániel (középen, 13-as mezben)

Ekkor jött Böde, és mi tudjuk, ha ő jön, akkor jön. Egervári ezúttal is a közvélemény nyomásának engedve cserélt, és ez bejött, a Ferencváros csatára a beállása után nem sokkal gólt szerzett, ezzel lett 1-1 az állás. Ez a csere jónak bizonyult (bár ebben ismét szerepe volt a Bödét ki nem állító játékvezetőnek is). Rögtön ezután azonban Egervári lerombolta a saját jó döntéséből fakadó előnyt: lecserélte Szalai Ádámot. A románok elleni hazai pontvesztés után nagyon kellett volna egy győzelem Isztambulban, és ezt a cserével, a védekező felállás választásával Egervári szinte önként adta fel. Így itt is csak 1 pontot szereztünk.

Románia - Magyarország 3-0

Ezt a mérkőzést nem olyan régen rendezték, és valószínűleg mindenki emlékszik még Guzmics gólpasszára. Meg talán arra is, hogy a két előretolt éket olyan komolyan előretoltuk, hogy a többiek csak látcsővel látták őket. Szinte törvényszerű volt a hiba. De ezen a mérkőzésen ettől függetlenül is esélytelen volt a válogatottunk, holott az ellenfél csapata szintén nem sztárokból állt. Vajon mekkora a kapitány felelőssége ebben?

A négy mérkőzésből a maximálisan elérhető 12 pontból mindössze 5-öt értünk el (egy győzelem, két döntetlen). Ha marad a 2-1, és nyerünk a románok ellen hazai pályán, akkor most nekünk 16 pontunk volna, nekik pedig 15. A török válogatotthoz képest azonos pontszámmal állnánk, és az ő gólkülönbségük jobb. Azaz, ha megverjük kedden este Andorrát, és ők nem győznek Hollandia ellen, akkor mienk a pótselejtezős hely.

Ha 1-1 után begyötrünk még egy gólt, és nyerünk Isztambulban, akkor most a törökökkel szemben pontelőnyünk lenne, a románokkal szemben pedig azonos a pontszámunk. A gólkülönbségünk a 8-1 után elég rossz, de egyrészt Andorra ellen megpróbálhatnánk ezt helyrehozni, másrészt akkor tán lett volna annyi tartásunk, hogy mégse kapjunk már 8 gólt Amszterdamban, és nem lenne olyan gyenge a gólkülönbségünk, mint amilyen ténylegesen lett.

Forrás: Trollfoci

Ha a sima vereség helyett elértünk volna egy döntetlent Bukarestben, akkor most úgy állnánk, hogy megverjük Andorrát, és, ha a törökök nem verik a hollandokat, akkor miénk a pótselejtezős hely.

Azaz a három rossz meccsből jó eséllyel akár csak az egyiken (bármelyiken) elég lett volna jobban szerepelni, és most egészen reális pótselejtezős esélyekkel várnánk az utolsó fordulót. És aki látta a mérkőzéseket, az valószínűleg egyetért velem, hogy ez nem valami, a valóságtól teljesen elrugaszkodott gondolat. Na most, ennek ellenére, Egervári Sándornak volt képe a bukaresti vereség után a hibák elismerése helyett azt nyilatkozni, hogy nem szabad megkérdőjelezni az előrelépésünket.

Amikor tényleg nem sok hiányzott legalább a pótselejtezős hely eléréséhez, de (részben pont az ő hibái miatt) elbuktunk, és eljön az a pont, ahonnét már csak a csoda segíthet rajtunk, akkor ilyet nyilatkozik. Nem lett volna szabad a posztján megérnie az amszterdami selejtezőt.

Amiről nem a kapitány tehet

Persze az ő felelőssége sem végtelen. Nem ő tehet arról, hogy a magyar labdarúgás jópár éve nem képes épkézláb középhátvédeket kitermelni, amint arról sem, hogy a válogatott játékosok jelentős része néhány aranytallérral többért hajlandó lenne a madagaszkári másodosztályban kispadozni is.

Guzmics és Devecseri, hangulattól függően, röhejes vagy éppen szánalmas megoldásoknak bizonyultak. De akkor ki? A Videoton, a Győr, a Ferencváros külföldi játékosai nem jöhetnek szóba. A debreceni Mészáros Norbert életveszélyesen játszik (igaz, ő legalább nem lőtt gólt a saját kapunkba). Juhász Roland hihetetlen sebességgel szürkült el. Liptákon a fél internet röhög, hogy mire megfordul, vége a meccsnek.

Az egyiptomi hősök kapcsán évek óta botránkozunk, hogy Komanból és Némethből nem lett semmi. De ők legalább külföldön játszanak (de legalábbis külföldi csapat igazolt játékosai), miközben a négy évvel ezelőtt igen reményteljesnek tűnő két belső védő, Debreceni András és Szabó János még az NBI-ben is inkább csak lefelé csúszik folyamatosan.

A selejtezősorozatban szinte végig a középhátvéd volt a válogatott legkritikusabb posztja, amit az Amszterdamban bekapott 7 gól mellé még pluszban hozzátett abszurd öngól csak még látványosabbá tett.