Írásaimban szeretném röviden górcső alá venni a vidéki futball hagyományait Magyarországon, először is a nemzeti bajnokságok érdekességeivel foglalkoznék két részletben, később kitérek majd a honi- és nemzetközi kupákban elért eredményekre is.

Amit fontos lehet előre leszögezni: Magyarországon általában fővároscentrikus volt a labdarúgó-élvonal. Az első bajnokságokért konkrétan még csak budapesti csapatok versengtek. A múlt század elején az úgynevezett „Budapest-bajnok” egy országos döntőn mérte össze erejét a vidéki kerületi pontvadászatok legjobbikával, ezek rendre a fővárosi csapatok sikereit hozták. Az 1908-1909-es „szuperdöntőben” például az FTC 11:0 arányban múlta felül a Kassai AC-t, a következő szezon végén pedig a Győri ETO ki sem állt a Fradi ellen.

A fejlődés első jelei az 1920-as években mutatkoztak meg. 1923-ban az MTK csak 2:0-ra tudta legyőzni a Szombathelyi AK-t, míg a következő évben a sorozatbajnok Testgyakorlók az első mérkőzés 1:1-ét követően, a megismételt mérkőzésen aratott 3:0-s sikerükkel múlták felül a vasiakat. Az 1924-1925. évi döntőn már az összes kerületi bajnok elindulhatott a fővárosi arany- és ezüstérmes mellett, és bár tisztességgel helytálltak, a fővárosi döntőt nem sikerült megakadályozniuk.

1926 nyarán nagy változás következett be, ugyanis bevezették a professzionalizmust. Ebben a bajnoki rendszerben már helyet kaphattak a legerősebb vidéki alakulatok, így a szombathelyi Sabaria, és a szegedi Bástya is elindulhatott, a Sabaria csak rosszabb gólkülönbsége folytán szorult le a dobogóról. A következő szezonban a debreceni Bocskaival és a miskolci Attilával bővült az élvonal létszáma, 1928-ban pedig a kaposvári Somogy is bemutatkozhatott. Az első dobogós helyezés a Bocskai érdeme, akik az 1933-’34-es szezonban szerezték meg a bronzérmet.

Az 1935-’36-os bajnokságtól kezdve a „nemzeti” jelző váltotta a „profi”-t, amely a háború utáni kis megszakítást leszámítva jelenleg is érvényben van. Ennek az átalakításnak eredményeképpen egységesült a rendszer. 1941-ben a feltörekvő Szegednek is összejött egy dobogó, 1942-ben pedig a Szolnok futott be harmadiknak. A következő bajnokságban ezüstérmesként a Nagyváradi AC-t köszönthettük. Az 1943-’44-es szezonban aztán már meg is szerezték a bajnoki címet (Nagyvárad a második bécsi döntés következtében került hozzánk vissza 1940-ben, sajnos csak rövid időre). Általában ezt tekintik az első vidéki aranyéremnek, fogadjuk el a közmegegyezést, bár arról sem feledkezhetünk el, hogy a korábbi bajnokcsapatok közül Újpest és Csepel is csak 1950. január 1-jével vált Budapest részévé (szívesen várom a kommenteket arról, hogy ki mint vélekedik erről a kérdésről). Harmadik helyen a Kolozsvár végzett, még egy visszacsatolt város remekelt tehát.

A háborús katasztrófa miatti zűrzavaros éveket követően 1946 őszétől kezdve rendeztek ismét nemzeti bajnokságot. Az ’50-es, ’60-as években a budapesti csapatok dominanciája szembeötlő. Általában a dobogó mindhárom fokát kibérelték maguknak (milyen furcsa ez manapság, amikor a legutóbbi nyolc kiírásból hatot a Debrecen nyert, 2011-ben a székesfehérvári Videoton bizonyult a legjobbnak, míg idén könnyen lehet, hogy Győrbe kerül a bajnoki cím). Vidéken megerősödtek az újonnan épülő, vagy csak aktuálisan felfuttatott iparvárosok csapatai. Az pedig mai szemmel nézve igazi kuriózumnak számított, hogy az 1951. évi nemzeti bajnokságban (’50 őszétől ’57 tavaszáig naptári év szerint bonyolították a bajnokságokat, feltételezem, hogy szovjet mintára) két szegedi csapat is bekerült a legjobb 14 közé, a Honvéd és a Petőfi, igaz utóbbi azonnal búcsúzott. Az 1957-1958-as, valamint az 1961-1962-es szezonban a Tatabányai Bányász csak két ponttal maradt le a dobogóról, 1956-ban és 1961 tavaszán a Salgótarjáni BTC mindössze eggyel, de így is csak 5. helyen futott be. 1962-1963-ban a Dorogi Bányász azonos pontszámmal végzett, mint a bronzérmes Újpesti Dózsa, ám rosszabb gólkülönbsége a negyedik helyre kényszerítette. Az 1963. évi őszi bajnokságban a Komlónak is sikerült beérkeznie a negyedik helyre. A jeget az 1964-ben elért bronzérmével a Tatabányai Bányász törte meg, jobb gólkülönbségével utasította maga mögé a Győri Vasas ETO-t. Ezt a harmadik helyet 1966-ban sikerült megismételniük, míg egy évvel később már a Győrnek is összejött a dobogó legalsó foka.

A következő írásban 1970-től napjainkig tekintjük át a Budapest határain túli magyar labdarúgást.