Lantos Gábornak, a Magyar Rádió Zrt. sport-programszerkesztőjének új írása

1991.

Még csak vágyakoztam a Körkapcsolásba, de a kollégákkal szinte minden héten mentem a pályákra. Tanulni a nagyoktól, ők hogyan csinálják? Olykor-olykor tudósíthattam egy NB II-es rangadóról, sokszor jártam a Vágóhíd utcába is az Újpesti Dózsa férfi röplabdacsapatainak meccseire. De Körkapcsolásban akkor még nem lehettem – ne feledjük, a huszadik évemet sem töltöttem be.

Amikor most felidézem az 1991/92-es bajnoki szezon egyik ma már különlegesnek számító epizódját, gyakran mosolygok magamban, szinte magam előtt látom a történteket. A számban érzem a libamáj fenséges ízét. Látok egy budapesti csapatot, egy hamisíthatatlan vendéglős urat, egy rozzant pályát Zuglóban. A pókhálókkal beszőtt fakalyibát, amelyet rádiós közvetítő állásnak neveztek. S egy csomó, mindig éhes újságírót, akiknek csak addig volt fontos a meccs, s a zuglói kiscsapat, amíg a szünetben ott figyelt az asztalon a libamáj.

Az 1991/92-es NB I-es bajnoki szezon egyik újonc csapata a BVSC-MÁVTRANSSPED együttese volt. Olyan elképesztő ászok igazoltak ekkor a Kisteleki István vezette együtteshez, mint a 166 NB I-es meccset játszó Pintér Attila, s olyan máig feledhetetlen játékosok rúgták a labdát a Szőnyi úton, mint Várhídi Péter, Morzsa Zoltán, vagy éppen Tuboly Frigyes. A kispadon – ahogyan már írtam – a későbbi MLSZ-elnök, Kisteleki István üldögélt, a szakosztályt pedig Tóth István irányította.

Az ő fejében fogant meg a gondolat, hogy ha már első osztályú lett a BVSC, igazán illene kirukkolni valami különlegessel. Nosza, a feljutás örömére azonnal szponzori szerződést kötött a korszak egyik legzseniálisabb vendéglősével, Hegedűs Bellóval.  Mielőtt belemerülnénk a Szőnyi úti futballmeccsek kulináris élvezetébe, had ragadjam meg az alkalmat, hogy megemlékezzem arról a vendéglősről, aki a korszak sok sztárját – sportolóit, művészeit – rabul ejtette.

Azt kevesen tudják, hogy Hegedűs Bello Szappanos Bélaként látta meg a napvilágot 1947-ben. 1969-ben az akkor nagyon híres Thököly étteremben kezdte a pályafutását pincérfiúként. Élete meghatározó része volt az NSZK-ban (Münchenben) töltött időszak, s amikor hazatért, igyekezett a németeknél szerzett tapasztalatait hasznosítani. Egyszer büszkén mesélte nekem, hogy Münchenben nála vacsorázott Luciano Pavarotti, aki annyira elégedett volt a felszolgált ételekkel, hogy az este végén az egész személyzetnek néhány áriát énekelt a vendéglőben.
Bello 1989-ben robbant be a magyar média köztudatába (is), amikor az Üllői úton átvette a Két medve söröző vezetését, két évvel később pedig Budán, a Szilágyi Erzsébet fasorban övé lett a Lugas étterem. Ettől kezdve – s itt lép be a dolog személyes vonatkozása – valamirevaló sportszövetség ebben az étteremben tartotta meg sajtótájékoztatóit. Mi pedig – ezt nem is tagadom – naponta lestük a Magyar Távirati Iroda reggeli eseménytükrét (ne feledjük, ebben az időben nem volt internet), hogy aznap lesz-e valamilyen sajtótájékoztató a Lugasban. S ha volt, akkor irány Buda! Tudtuk, mire számíthatunk. Az más kérdés, hogy a mai napig nem felejtem el azt a sajtóértekezletet, amikor egy karate Világ Kupáról tartottak előzetes beszámolót. A 90 percesre (!) nyúlt tájékoztató végén mindenki rohant a svédasztalhoz, szegény karatésok meg joggal bíztak abban, hogy a Világ Kupát is akkora médiaérdeklődés övezi majd, mint a felvezető szakaszt. Pedig dehogy. A zsúfolt ház nem a karaténak, hanem Bello csodálatos svédasztalának szólt.
Ennyi kitérő után vissza 1991 augusztusához, amikor a BVSC megkezdte szereplését az NB I-ben. Az első hazai meccsükön (BVSC-Tatabánya 1-1) nem sokan voltunk – legalábbis mi, újságírók. A Szőnyi úton jelen volt a tévé, a rádió (vasárnap délutáni meccs volt, Körkapcsolás ebben az esetben nem szerepelt a műsoron, ellenben a B.Tóth László vezette Poptarisznyában időről-időre kapcsolták a helyszínt) meg pár napilap munkatársa. Magam nem voltam ott ezen a meccsen, mert épp ebben az időben az Egyesült Államokbeli San Antonióban zajló öttusa-világbajnokságra vetett el jó sorsom. Ugyanakkor hazatérésem után az egyik kollégám azzal fogadott, hogy hallottam-e arról, hogy a BVSC pályán a szünetben libamájat lehet enni, Hegedűs Bello jóvoltából.

Kicsit várnom kellett még a nagy felismerésre, mert a következő BVSC meccsre (BVSC-Ferencváros 0-0, Népstadion, 12.000 néző) nem tudtam elmenni, de rá két hétre a BVSC-DVTK összecsapást péntek délután rendezték meg. S ez a péntek délután már engem is ott talált a Szőnyi úton. A lelkes szakosztályvezető, Tóth István mosolyogva nézte, milyen hatalmas médiaérdeklődés övezte ezt a nem túl nagy izgalommal kecsegtető párosítást. A végén a vasutas 2-1-re nyert - amúgy a csapat remekül kezdte az idényt, hiszen a Tatabánya elleni 1-1 után 1-0-ra idegenben verte a Veszprémet, majd jött a Fradi és 0-0 a Népstadionban.  A siófoki 3-1-es vereség volt az első a sorban, majd a DVTK is vesztesen hagyta el a Szőnyi utat, hogy a folytatásban az akkor rettegett Vác otthonából távozzon pontosan (1-1-es eredménnyel) a BVSC - a meccs egyetlen pillanatára sem emlékszem.

Arra azonban igen, hogy a 40. perc környékén szinte az összes újságíró a klubház felé vette az irányt. Mikor Varga Sándor játékvezető lefújta az első félidőt, Szezám, akarom mondani a VIP-terem ajtaja kitárult, s a Hegedűs Bello által szervírozott hideg és meleg fogások, az elmaradhatatlan Somlói galuska és libamáj percek múltán mintha ott sem lett volna. A későn érkezőknek már csak morzsák jutottak. S valahogy senkinek nem volt kedve visszamenni a II. félidőre. Ültünk a fotelokban és élveztük a főúri csodát.

A városban persze hamar híre ment, hogy micsoda kiszolgálásban van részük azoknak, akik a Szőnyi útra bajnoki meccsre mennek. Ekkor még nem volt akkreditáció, elég volt egy szimpla sajtóigazolvány, vagy rádiós belépő, s az ember azonnal a stadionon belül találta magát. Az első félidő alatt számoltuk a perceket, a szünetben jöhetett a lucullusi lakoma, a második félidőben meg azt nézegettük, mikor lesz a következő hazai BVSC meccs… Akadt olyan akkor neves sportújságíró kolléga, akit a mérkőzés nem is érdekelt, az első félidő hajrájára érkezett meg, beköszönt a kollégáknak, majd elment enni. A II. félidő alatt pedig már újra a 74-es trolibuszon ült, s hajtatott a város felé.

Sejteni lehetett, hogy egyszer minden jónak vége szakad, s hamar kimerül a barterszerződés kerete. Így is történt. Mire a falevelek lehullottak, mind Tóth István, mind Hegedűs Bello rájött, hogy ha minden így folytatódik, a vendéglős hamarosan csődöt jelenthet. Talán október vége lehetett, amikor elkövetkezett az újabb hazai BVSC meccs. S ezzel együtt a nagy meglepetés. Az eddigi libamájas-hortobágyi palacsintás-somlói galuskás felhozatalt felváltották a szimpla szendvicsek.
Ez persze csak a mérkőzés szünetében derült ki, amikor a jóval több, mint 50 újságíró (köztük én is) rohant a klubház felé. Addigra már befutott a trolival érkező kolléga, aki egy ételhordót is hozott magával. Akkor kellett volna egy fényképet készíteni, amikor a nép meglátta a szendvicseket. Néhányan eléggé el nem ítélhető módon az „és a libamáj hol van?” kérdést feszegették, mások azt hitték, hogy ez valami kész átverés show. De nem. Mikor kiderült az igazság, a trolival érkező kolléga dühösen sarkon fordult egy „na, én ide se jövök többet” félmondat kíséretében. A többiek megették a szendvicseket, majd visszamentünk a II. félidőre. A Szőnyi úton aztán szépen visszaállt a régi rend, novemberre ugyanannyi újságíró figyelte a mérkőzéseket, mint az augusztusi nyitányon. Libamájat szerintem azóta sem szervíroztak egyetlen egy hazai meccsen sem, bár évekkel később Stadler Józsi bácsi Akasztón bográcsban rotyogó pusztapörkölttel és kétes hírű lányokkal várta az odatóduló zsurnalisztahadat.

De ez már egy másik történet lesz…

Utóirat: most, amikor ezt a 22 éves emléket felidéztem, jutott eszembe, hogy az írásban említett szereplők, csapatok közül kivel mi történt. A jóságos szakosztályvezető, Tóth István nagyon korán elment közülünk, s Hegedűs Bello is itt hagyta az árnyékvilágot 1997-es teljesen váratlanul bekövetkezett halálakor. A BVSC pályán ma már nyoma nincs az NB I-nek, pedig 1997. október 2-án még Budapesten fogadta a spanyol Betis együttesét a KEK első fordulójában. (Azt a párharcot mind Sevillából, mind Budapestről én közvetítettem a rádióban). A BVSC ugyanúgy kiesett, mint egy évvel korábban a teljesen amatőr walesi Barry Town ellen. Az UEFA Kupa selejtezőjében akkor hiába aratott 3-1-es győzelmet Budapesten a vasutas, a visszavágón a napközben még dolgozó walesi futballisták 3-1 után tizenegyesekkel legyőzték a Mezey György dirigálta BVSC-t. A meccs közel éjfélig tartott, s a tizenegyesek éppen belefértek még a közvetítésbe, majd szólhatott a rádióban a magyar himnusz. Nincsen már élvonalbeli csapat Veszprémben és Vácott sem, a Siófok is az NB II-ben játszik jelenleg. Varga Sándor sem vezet már bajnoki meccseket, Kisteleki István teljesen eltűnt a futball környékéről. Pintér Attila a Győr edzője, Tuboly Frigyes az MLSZ-nek dolgozik, de hogy Morzsa Zoltánnal mi van, azt őszintén szólva nem tudom.
Így múlt el a világ dicsősége, így ért véget Zuglóban a libamáj tündöklése.
Rég volt, szép volt, igaz volt.