Avagy magyarok az ifjúsági labdarúgó Európa-bajnokságokon (1968-1975)

Soron következő visszaemlékezésünkben a magyar labdarúgás egyik legutolsó kézzelfogható sikerét szeretnénk bemutatni Olvasóinknak, a tőlünk megszokott alapossággal. A Bicskei-csapat kapcsán előbb szót ejtünk általánosságban a magyar labdarúgás ifjúsági szintű eredményeiről és sikereiről 1984 előtt, majd a befejező részünkben eljutunk az 1984-es ifjúsági labdarúgó Európa Bajnokság történéséig.

Az Ifjúsági Torna vándorserlege

Történetünk végül 1984 júniusának első vasárnapján, az 1983/84-es NB I-es labdarúgó-bajnokság zárófordulójának napján csúcsosodik majd ki, mindezekhez képest is harminchét évvel azelőttre pörgessük vissza a képzeletbeli időkerekünket (az 1953 és 1967 közötti eseményekről már megemlékeztünk).

Az 1968-as esztendő tulajdonképpen már az előző év Ifjúsági Tornája után elindult. Még mindig Preiner Kálmán a csapat edzője, 1967 nyarán újfent a generációváltás okozott problémát, Preiner nagyon jól tudta, 1968-ra alig marad hírmondó a csapatból, ezért nagyszabású keretátalakításba kezdett. Az UEFA Torna után közvetlen egy újabb, rangos megmérettetés következett csapatunknak. Bulgáriában rendezték meg az Olimpiai Reménységek Tornáját (ORT), amely kiváló lehetőség volt arra, hogy újjáépüljön és átalakuljon az ifjúsági válogatott. Csapatunk leggyakrabban a Mészáros (Szikinger)-Szebeni, Nagy (Knapik), Vágó-Pál, Pozsgai-Radics, Tóth B. (Gergely), Kiss T., Tihanyi (Barna), Ladinszky felállásban játszott Szófiában, ahol Csehszlovákiát 1:0-ra, az NDK-t 5:2-re vertük, 0:0-t játszottunk Kuba korosztályos csapatával és 3:1-re kikaptunk a bolgár válogatottól. A gólszerzésben az angyalföldi Radics János és az MTK-s Kiss Tibor jeleskedett különösen. Az A-csoportban ez az eredménysor (ne felejtsük, a házigazdák egyedüliként a felnőtt válogatottjukat indították) a nagyon szép második helyre volt elegendő. Az eredeti versenykiírás szerint így a B-csoport második helyezettjével, a Szovjetunióval játszhattunk volna a bronzéremért, de idő hiányában ez elmaradt, mivel ellenfelünknek előbb kellett hazautaznia. Egyöntetű vélemények szerint az ORT jól szolgálta a felkészülést és az új csapat építését. Preiner különösen a Pál, Radics, Szebeni, Vágó, Kiss T. ötösfogattal volt elégedett.

Történetünk innentől kezdve valóban a tárgyévre fordulhatna, de a '67-es ifjúsági válogatott, edzőjével egyetemben, még elénekelhette utoljára a Hattyúdalt. 1967. szeptember 6-án, nem máshol, mint a Práter Stadionban a felnőttek előmeccseként az ifik is osztrák-magyar mérkőzést játszottak. Preiner tulajdonképpen még egyszer és utoljára összehívta csapatát egy búcsúmérkőzésre, ahol a Lévay - Megyesi, Horváth, Molnár - Dávid, Müller - Bencze, Dunai E., Kozma, Branikovits, Kovács F. összeállításban, Kozma Mihály (2) és Dunai Ede góljaival 3:1-re nyertünk. A végeredmény a házigazdákra nézve volt hízelgő, minden csapatrészben sokkal jobbak voltunk, a végeredmény nem fejezi ki hűen a mutatott játékot. A mérkőzésre legjobban a kapusunk, Lévay Tibor félmondata illik: "nem volt nehéz dolgom, mert jó csapat kapuját védtem". 

Erről a napról emlékezzünk meg más aspektusból is. Válogatottjaink négy fronton csaptak össze Ausztriával, mindegyiken mi nyertünk. Az A-válogatott szintén 3:1-re nyert (fentebb írtuk, hogy egy helyszínen volt a két mérkőzés), a B-válogatott Klagenfurtban 3:0-ra, az U-válogatott Győrben 2:1-re győzött. Valós korrajzként emlékezzünk meg az akkori játékosokról, lássuk, kik alkották akkor a nagyválogatottat, köztük és az ifik közt kik jelentették az akkori hátországot és utánpótlást:

A: Tamás-Káposzta, Mátrai, Ihász-Mathesz (Göröcs), Szűcs-Bene, Varga, Albert, Farkas, Rákosi. Góllövők: Bene, Farkas, Varga, szövetségi kapitány: Illovszky Rudolf.

B: Géczi-Bakos, Solymosi, Kovács (Fister), Juhász, Laczkó, Szőke, Puskás, Szurgent (Varsányi), Dunai II,, Katona (Zámbó). Góllövők: Fister, Varsányi, Zámbó, edző: Lakat Károly.

U: Bicskei-Vásárhelyi III. (Formaggini), Gál, Horváth, Vellai, Konrád, Pusztai, Sárközi (Németh), Fazekas, Somogyi, Nyírő.Góllövők: Fazekas, Németh.

És hogy kerek lezárása legyen a történetnek, a mérkőzés után nem sokkal Preiner Kálmán már a Budapesti Honvéd edzőjének mondhatta magát. A nyáron lemond(at)ott Bozsik Józsefet Babolcsay György váltotta, aki akkor csak egy rövid ideig regnált a csapat élén, helyére érkezett Preiner. És a Kispesten töltött 3 szezonja is sikeresnek volt mondható, hiszen kétszer vitte csapatát a kupadöntőig, egy-egy bajnoki ezüst-, és bronzérmet is szerzett a Honvéd edzőjeként.

Ősszel Preinert Mészáros József váltotta az ifjúsági válogatott kispadján. Annyiban nehéz volt a dolga, hogy az előző Ifjúsági Tornát a kiesés ellenére sikeresnek ítélték meg az MLSZ-ben, így mindenképp kihívás volt, hogy valami maradandóbbat alkosson. És annyiban könnyű volt a dolga, hogy Preiner tökéletesen megszűrte és feltérképezte a korban következőket. Mészárosnak alig maradt dolga a kiválogatással.

Az 1968-as seregszemlére ismét selejtezőre kényszerültünk, ezúttal Románia ellenében. Mindkét csapatnak sokat segített, hogy 1967. októberében játszottunk egymással egy előkészületi meccset a Hungária körúton. Akkor Branikovits duplájával 2:1-re nyertünk. Úgy látszik, mi jobban kamatoztattuk a tapasztalatokat, hiszen a pitesti mérkőzésen még a Veréb-Szebeni, Maurer, Vágó-Pozsgai, Pál-Radics, Kolár, Branikovits, Kovács F., Ladinszki összeállításban 2:1-re kikaptunk, a gólunkat az angyalföldi Kovács Ferenc szerezte. A Fáy utcai visszavágón azonban fölényes 4:0-ás magyar győzelem született. Csapatunk Mészáros-Szebeni, Maurer, Vágó-Pál, Nagy F.-Radics, Kiss, Branikovits, Kovács F., Tóth A. felállásban, Branikovits(2), Radics és Tóth András góljaival kvalifikálta magát a franciaországi tornára. 

Az 1968-as magyar ifjúsági-válogatott, álló sor balról: Pozsgai (Rába ETO), Kolár (Ú. Dózsa), Maurer (Pécsi Dózsa), Pál (Szolnoki MTE), Szebeni (Komló). Guggolnak: Radics (Vasas), Kiss T. (MTK), Branikovits (FTC), Kovács F. (Vasas), Tóth András (Ú. Dózsa). Előttük Mészáros (Egyetértés). A képen szereplőkön kívül a tornán szerepelt még Nagy László és Hegyi (mindkettő Ú. Dózsa), Veréb (DVTK) és Vágó (Cegléd)

Fiataljaink a D jelű csoportban a házigazdákkal, az NDK-val és Görögországgal kerültek egy csoportba. Tudtuk, hogy nagyon nehéz dolgunk lesz, mivel az európai utánpótlásszakma előre odaadta volna a franciáknak a tornagyőzelmet. Alig volt köztük olyan, aki már ne szerepelt volna hazájuk élvonalában, gyakorlatilag egy komplett ligaválogatottal álltak ki. Igaz, nálunk is akadtak, akik már bontogatták szárnyaikat a felnőttek közt. Sőt, a ferencvárosi Branikovits másfél héttel a torna előtt góljával és gólpasszával főszereplője volt annak, hogy klubcsapata bilbaói idegenbeli győzelmével a Vásárvárosok Kupája (VVK, az UEFA Kupa, illetve az EL jogelődje - a szerkesztő megjegyzése) elődöntőjébe jutott. A mérkőzés igazolta az előzetes várakozásokat. A vendéglátók úgy gázoltak át rajtunk, hogy szomorú volt nézni. Nem csak a 3:0-ás végeredmény, hanem a mérkőzés egészének összképe volt lesújtó. Mészáros Dodó bácsi különösen a feltűnően visszafogott Branikovitssal, és az indiszponált Mészárossal volt elégedetlen, akinek két gól is a lelkén száradt. De a kritikából kijutott mindenkinek, ennek is köszönhető, hogy az utolsó két meccsre a fiúk összekapták magukat. Az NDK-t Branikovits(2), Radics és Enge öngóljával 4:1-re, a görögöket Branikovits és Nagy László góljaival 2:1-re vertük, sajnos, ez már csak szépségtapasz volt. A franciák végül 5 ponttal végeztek a csoport élén, ezzel ők jutottak tovább. A papírformának megfelelően a döntőig meneteltek, ahol viszont óriási meglepetésre az első tornagyőzelmüket szerző csehszlovákoktól 2:1-re kikaptak.

1969-ben "történelmet írtak" fiataljaink. Az 1961-es politikai okokat nem számítva, 1953 óta először nem szerepeltünk a tornán. A selejtezőben, március végén a Megyeri úton, Varga, Radics, Gass góljaival 3:1-re vertük a jugoszlávokat. A kezdőcsapatunk -hogy egy 1969-es csapatösszeállítás is fennmaradjon az utókornak- így festett: Kerekes-Árvai, Vizkeleti, Csorna-Harsányi, Pál-Török, Kiss, Radics, Varga, Mucha, csereként pedig az akkor diósgyőri Gass István léphetett pályára. Egy hét múlva Zágrábban 2:0-ra kaptunk ki hasonló felállásban, a különbség annyi volt, hogy Pál József helyett Varga lépett pályára. Így déli szomszédaink idegenben lőtt góllal jutottak ki az NDK-ban rendezett tornára. Az már más kérdés, hogy egy nem túl erős csoportból nem is jutottak később tovább.

1970-ben, a kevés nevező miatt selejtező nélkül jutottunk a Skóciában rendezett Ifjúsági Tornára. A felkészülés is jól sikerült, hiszen idegenben a jugoszlávokat 2:1-re, a lengyeleket 3:2-re győztük le. Szép reményekkel érkeztünk annak ellenére, hogy tudtuk, a francia-finn-norvég-magyar négyesből nem az első helyre áll majd nekünk a zászló. Ennek ellenére a legtöbbet hoztuk ki a dologból, egy hajszálon, jobban mondva egy apró gólocskán múlt a továbbjutás. A történet kísértetiesen hasonlított a három évvel azelőtt történtekre. Az első körben 4:0-ra vertük a finneket, a mieink közül a kispesti Fehérvári János mesterhármast ért el, mellette az MTK-s Kunszt Jenő volt eredményes. A másodikban 0:0 a franciák ellen, remek csapatmunka eredményeként. Ismét az utolsó kör döntött, ahol ismét a franciák voltak abban a helyzeti előnyben, hogy az utolsó meccsen tudták, hány gólt kell rúgniuk a továbbjutáshoz. Mi Fehérvári góljával 1:0-ra vertük a norvégokat, ami azt jelentette, nekünk +5 a gólkülönbségünk, a galloknak +3. Persze, hogy behúzták a finnek ellen 3:0-ra. Mi az egész tornát változatlan felállásban játszottuk végig az alábbiak szerint: Bencze-Korponai, Ernőd, Tóth I., Lukács-Varga, Horváth-Fehérvári, Mucha, Tóth J., Kunszt. A franciák a bronzmeccsig meneteltek, ahol a házigazdáktól vereséget szenvedtek. A döntő érdekessége volt, hogy az 1:1-es végeredmény után pénzfeldobás döntött az NDK javára Hollandia ellenében.

1971-re készülve még az előző év őszének végén, csakúgy mint két évvel azelőtt, ismét már a selejtezőt elbuktuk. A chorzówi biztató 0:0 után a visszavágón Lengyelország 1:0-ra nyert Budapesten, a Magyar Kábel pályáján. Mindentől függetlenül a csapatban új arcok tűntek fel a generációváltás jegyében. A selejtezőket a Németh-Gyurma, Komjáti, Köböl, Balogh-Kovács B., Horváth-Fehérvári, Gass, Bartók, Váradi összeállításban kezdtük, a visszavágón szerepet kapott Borsó János és Póczik József is. A portugáliai kontinensviadalon a derék lengyelek finoman fogalmazva leszerepeltek, a tornát bizonyos Trevor Francis vezérletével és leginkább futószalagon lőtt góljaival Anglia nyerte.
Dodó bácsinak (ahogy mindenki hívta Mészáros Józsefet) a teljes hátralévő év megmaradt egy új csapat építésére a következő esztendőre. Ennek reményében az év elején a Práter stadionban arattunk 5:0-ás, kiütéses győzelmet a házigazda osztrákok felett. Góljainkat Váradi(2), Gass, Kovács, Horváth szerezték. A tavaly, a skóciai Ifjúsági Tornán mutatott játék alapján erre a nyárra meghívót kapott csapatunk Cannes-ba, egy nemzetközi tornára, ahol két igen színvonalas, küzdelmes mérkőzésen szoros vereségeket szenvedtünk Brazíliától és Argentínától. A csapatépítés jegyében még nyáron itthon fogadtuk Jugoszláviát. Ezúttal már a Dombai-Csontos, Erőss, Komjáti, Szigeti-Ladányi, Weimper, Horváth L.-Osváth, Vedrődi, Balogh összeállításban léptünk pályára, Balogh és Vedrődi góljaival 2:1-re nyertünk. Az év őszén Mészáros Józseftől Sárosi László vette át a csapat irányítását, folytatva az új csapat kialakítását. 

Jubileumi éve volt az UEFA Tornának az 1972-es esztendő. Az 1948-tól kiírt sorozat ebben az évben huszonötödször került megrendezésre, ezúttal Spanyolországban. Az UEFA illetékesei örömmel nyugtázták az addig történteket, hiszen bebizonyosodott, a fiatalok évenkénti seregszemléje nagyszerű hírverése a labdarúgó sportnak és az évek során a nemzedékek fejlődését biztosítja. Külön megemlékezésben méltatták Angliát és Ausztriát, akik eddig minden évben szerepeltek a Tornán. Hogy a fejlődés mennyire igaz, mi sem bizonyítja jobban, hogy amíg az első tornára nyolc ország jelentkezett, addig a mostanira már harminc. Ez eleve rekord volt a sorozat történetében, a selejtezőket is két szakaszban kellett megrendezni a végső, 16-os mezőny kialakulásáig. Az egy éves felkészülés jó szereplést ígért a magyar ifjúsági-válogatottnak, hiszen az 1971 őszén és 1972 tavaszán lejátszott mérkőzéseken, ezúttal már -mint említettük- Sárosi László vezetésével 100%-osan szerepeltek labdarúgóink. Az előkészületi meccseken többek közt az NDK-t (kétszer 2:0, gólok Cserneczki, Balogh, a másikon Somogyi, Ladányi), Lengyelországot (1:0, Szeghalmi), Ausztriát (3:0, Vedrődi, Somogyi, és egy öngól), vagy épp a hazánkban edzőtáborozó Guineát (2:1, Osváth, Horváth) verték.

Az 1972-es ifjúsági-válogatott csatárreménységei, balról: Vedrődi (Vasas), Orsós (Komlói Bányász), Weimper (VM Egyetértés) és Sipőcz (Vasas)

A sorsolás következményeként elég nehéz csoportba kerültünk, együtt Skóciával, a Szovjetunióval és az NSZK-val. A skótok ellen remekül sikerült a rajt. Úgy nyertünk 4:3-ra, hogy az állás volt 0:2, illetve a 49. percben már 1:3 is. Az előkészületek után a következő kezdőcsapatot találta az edző a legjobbnak: Dombai-Erőss, Cserneczki Kanász, Szigeti-Komjáti, Horváth-Vedrődi, Orsós, Weimper és Sipőcz, a góljainkat Sipőcz és Orsós, illetve a két büntetőt is értékesítő Erőss szerezték. Második mérkőzésünket is hoztuk a Szovjetunió ellenében, érdekesség, hogy most is vesztett állásból fordítottuk meg az eredményt. 0:1 után Komjáti András, illetve Horváth László szerezték góljainkat. Nyerő helyzetből vártuk a harmadik kört az NSZK ellenében. Miután 4 pontunk volt, mögöttünk pedig körbeverték egymást az ellenfelek, nekünk már egy döntetlen is elég lett volna a biztos továbbjutáshoz. Sajnos nem így történt. A nyugatnémetektől 1:1-es félidő után 3:2-re kikaptunk (gólok Erőss ismét büntetőből és Weimper), így az a helyzet fordult elő, hogy velük és a skótokkal együtt hármunknak volt 4 pontja. Az NSZK gólkülönbséggel előzött bennünket is és a skótokat is. Végül a döntőig meneteltek, ahol csak az angolok állították meg őket.

Az akkori korosztályt végignézve elég szembetűnő, hogy annak ellenére, mennyire tehetséges generációnak tartották a csapatot, annyira kevesen tudtak az NB I-ben gyökeret verni később. Ebben az évben, illetve a spanyolországi tornán a leggyakoribb alapösszeállítás a következő volt: Dombai (Tatabánya)-Erőss (FTC), Cserneczky (Pécs),  Kanász (MTK), Szigeti (VM Egyetértés)-Komjáti (Vasas), Horváth L. (Rába ETO)-Vedrődi (Vasas), Orsós (Komló), Weimper (VM Egyetértés), Sipőcz (Vasas). Közülük, illetve az egész keretből csak Dombai, Kanász, Horváth L., Komjáti és Weimper tudtak tartósan gyökeret verni az első osztályban...

1972 ősze már ismét az új keret kialakításáról szólt, hiszen egyrészt a tavalyi csapatból sokan kiöregedtek, másrészt egy új, tehetséges ifi I-es (mai szakkifejezéssel U19 - a szerkesztő megjegyzése) generáció bontogatta szárnyait az ország különböző öltözőiben.

Az 1972 őszi ifjúsági-válogatott keret. Állnak balról: Kovács Béla, ?. Nagy Péter, Varga József, Nagy Mihály, Végh Tibor, Ádám László, Forintos József, Lakatos Károly, Rabcsák János. Guggolnak: Szabó Ottó, Nyilasi Tibor, Magyar István, Szabó Ferenc, Jankovics Sándor és Kuti László.

A kérdőjel miatt némi magyarázattal tartozunk a T. Olvasóknak. Nem szeretünk igénytelen módon hiányos, vagy saját hibánkból téves neveket, adatokat és információkat kiadni kezünkből. Ez esetben megállt a tudományunk. Próbáltunk több helyről segítséget kérni, akár közvetve olyantól is, aki szerepel a képen, de nem jutottunk nyomára a keresett játékos nevének. Ezúton is kérünk mindenkit, ha valakinek bármilyen információja lenne, ossza meg velünk, hadd egészítsük ki az amúgy patinás névsort.
Köszönettel:

A Válogatott.Blog Szerkesztősége

Olyan tehetségek kerültek előtérbe, mint például a fehérvári Jankovics, Végh és Kuti, az egri Lakatos, a szombathelyi és győri két Szabó, a kispesti Varga, a ferencvárosi Forintos, Nyilasi, Takács vagy éppen Magyar. Arról nem beszélve, hogy rebesgetnek valami Törőcsik nevűt, aki a BVSC-nél bontogatja szárnyait, állítólag a labdával sem bánik rosszul...

1973-at a magyar ifjúsági-válogatott szempontjából a gyász évének tekintette a szakma. Amilyen aranygenerációt lehetett sejteni 1958-ban, és az a tény, hogy akkor nem nyerték meg a tornát, ugyanakkora döbbenetet és értetlenséget váltott ki, mint hogy ennek a korosztálynak a képviselői a soron következő, olaszországi tornára sem jutottak ki. Nem vigasz számunkra, hogy nem mi voltunk az egyetlen egykori címvédők, akik nem képviseltették magukat a soros kontinensviadalon, hiszen hozzánk hasonlóan a selejtezőben elvéreztek már a franciák, a jugoszlávok, a portugálok és a spanyolok is.

Az 1973-as ifjúsági-válogatott. Állnak, balról: Pajer, Pálinkás, Kőhalmi, Varga J., B. Kovács, Orosz, Takács, Sárosi László edző, Erdei Pál, az MLSZ munkatársa. Elöl: Szabó F., Nyilasi, Pogány, Törőcsik, Lazsányi

Mielőtt pálcát törnénk a korosztály sikertelensége felett, a védelmükben soroljunk fel pár tényt és későbbi címet. Most tekintsünk el olyan triviális dolgoktól, mint hogy hányezer bajnoki meccset játszottak, hányszáz gólt rúgtak az NB I-ben, hány bajnoki címet és kupagyőzelmet szereztek összesen. Ezek olyan számok lennének, ha az akkori szomáliai, vagy tanganyikai ifjúsági válogatottat venném, akár ők is összehozhatták volna. A mai olvasók közt szép számmal lehetnek olyanok is, akik hallottak egy bizonyos Nyilasiról, vagy Törőcsikről, de a szerző 1983-ban még arra is képes volt, hogy hétköznap kilátogasson Csepelre egy edzésre, hogy Lazsányit láthassa varázsolni.
De a képen 1978 és 1986 között szerepel három világbajnoki részvétel. Szerepelnek világbajnokságokon rúgott gólok, szerepel egy KEK-döntő, és egy KEK-negyeddöntő, szerepel európai Ezüstcipő, szerepelnek Aranylabda-helyezések, külföldi klubcsapatban pedig UEFA Kupa negyeddöntő...

A selejtezők lebonyolítása annyiban jelentett újat, hogy az oda-visszavágós ki-ki meccsek helyett először került sor csoportbeosztásokra, mi a szovjetekkel és a törökökkel kerültünk össze. Már az indulás sem sejtetett jót, az egyeztetésnél mi mindenképp szerettük volna elkerülni, hogy az első két meccsünket idegenben játsszuk, lélektanilag már pontokkal a zsebünkben akartunk menni akármelyik ellenfelünkhöz. Sárosi László előzetesen úgy kalkulált, szerencsés esetben öt, vagy hat pont elég lehet a továbbjutáshoz...

Pogány László a Leninvárosi Olefin SK balszélsője végig egyenletes teljesítményt nyújtott a selejtezőkön (pályafutását röviden itt méltattuk korábban)

Ehhez képest következhetett két idegenbeli meccs kezdetnek az év márciusában. Kedvező előjelnek számított, hogy előkészületi meccsen az első selejtező meccs előtt két héttel 2:1-re vertük Szegeden az amúgy jó erőkből álló lengyel válogatottat. Az már más kérdés, hogy később a lengyelek is elbukták a selejtezőket a nyugatnémetek és a hollandok ellenében. Csapatunk a Rabcsák-Végh, Varga, Lakatos, B. Kovács-Lazsányi, Töröcsik, Ádám-Szabó F., Nyilasi, Pogány összeállításban kezdett, csereként Jankovics, Szeghalmi és Takács lépett még pályára. Góljainkat a szombathelyi Szabó Ferenc és a székesfehérvári Jankovics Sándor szerezték. Lehetett sejteni, a selejtezőkre sem sok változás fog bekövetkezni az alapösszeállítást illetően. Sárosi a Népsportnak kifejtette akkoriban, a középpálya és a csatársor végleg összeállt, csupán a védelem baloldalán és a kapus poszton vannak kérdések. A szélső védők közül az ifik edzője nem tudta eldönteni, hogy B. Kovács, vagy Takács a jobb megoldás, a kapusoknál igen kellemes gondot okozott, hogy az egyformán jó képességű miskolci Rabcsák, a ferencvárosi Pálinkás, vagy a kispesti Pajer kezdjen. Az akkori csapat külön érdekessége, hogy a későbbi sokszoros válogatott Varga Kacsa még egyértelműen belső védőt játszott, Törőcsik a középpálya közepéről irányított, míg Nyilasi befejező centerként léphetett rendszeresen pályára.

Baljós jelek csak közvetlen a selejtező előtt jelentkeztek. Csapatunk egy bukaresti átszállással tervezett elutazni Kutahyába, de a szokatlan márciusi havazás miatt közel 48 órás várakozásra kényszerült a bukaresti repülőtéren, így szó szerint, gyakorlatilag a mérkőzés kezdetére estünk be. Ehhez képest a törökországi 1:1 Nyilasi góljával elfogadható eredmény volt, Sárosi László a szombathelyi Szabó Ferencen kívül a két fehérvárival, Jankovics Sándorral és Végh Tiborral volt különösen elégedett. Két héttel később a grúziai Goriban már homokszem került a gépezetbe, sima 2:0-ás vereséget szenvedtünk a szovjet fiataloktól. A helyzet tulajdonképpen nem volt reménytelen a továbbjutást illetően a mérkőzés után, a fő gond az volt, sorsunk már nem csak a saját kezünkben volt. Április közepén a Szovjetuniót úgy fogadtuk, hogy ők addigra már minden további meccsüket lejátszották. Ha nyerünk, utána már csak a gólkülönbségre kell fókuszálnunk az utolsó, törökök elleni meccsen. A szovjeteket Zalaegerszegen, közel telt ház előtt fogadtuk. És mivel 2:1-s vendéggyőzelem született (a gólunkat Pogány László szerezte), az utolsó meccstől függetlenül eldőlt, hogy nem mi leszünk a továbbjutók. Ennek fényében a törökök elleni mérkőzést gyér érdeklődés övezte már a ZTE pályáján. Annak ellenére nyertünk, hogy a már említett Szabó Ferencet, illetve az egri Lakatos Károlyt klubjaik már el sem engedték. A 2:1 Nyilasi Tibor és Törőcsik András góljaival már csak szépségtapasz volt számunkra...

Hogy a fenti eredménysor mennyire kisiklás volt, és az 1973-as csapatunk mennyire jó erőkből állt, mi sem bizonyítja jobban, hogy mindössze hat nappal a selejtezők lezárulta után az UEFA Tornára simán kijutó osztrákokat a Népstadionban helyenként gálázva, Nyilasi két és Pogány egy góljával 3:0-ra vertük meg...

Az osztrákok elleni kezdőcsapat a közönséget üdvözli. Balról:  Varga J., Pálinkás, Orosz, Pogány, Takács L., B.Kovács, Törőcsik, Szabó F., Nyilasi, Kőhalmi és Lazsányi. (Forrás: FociRetro KZ)

Hogy magáról, az Olaszországban rendezett tornáról is ejtsünk egy szót, a döntőben Anglia hosszabbítás után verte az NDK-t, ezzel hatodszorra szerezve meg a serleget.

1974-ben fiataljainknak egy újabb negatív rekordot sikerült felállítani, hiszen nem volt ezidáig két egymást követő év, mikor már a selejtezőt is elbuktuk. A tavalyi sikertelenség után Sárosi távozni kényszerült, helyét Moór Ede vette át (groteszk helyzet volt, hogy a leváltott Sárosi felfelé bukott, hiszen az utánpótlás-válogatott kapitányává léptették elő, míg az őt váltó Moór gyakorlatilag szintén megbukott, mint az ifjúsági válogatott edzője, belőle még ebben az évben az A-válogatott szövetségi kapitánya lett - a szerkesztő megjegyzése). Ezúttal Jugoszlávia volt a soros ellenfelünk a selejtezőkben. Már az előjelek sem voltak túl biztatóak, hiszen az első mérkőzésre csapatunk jó egy héttel korábban leutazott Miskolcra, hogy együtt készüljenek. A mérkőzés előtt az MVSC-től 4:1-es vereséget szenvedett ifjúsági válogatottunk. Aztán élesben ugyanott folytatták fiaink a jugók ellen. 10 ezer néző (!!!) előtt a védelem hamar összehozott egy szerencsétlen gólt, a plávik végig irányították a mérkőzést, tulajdonképpen az történt a pályán, amit ők akartak. Csapatunk a Pajer-Kőhalmi, Végh, Nagy, Paróczai — Tóth, Kiss, László — Kelemen, Izsó, Magyar összeállításban kezdett, csereként még pályára lépett Rab Tibor és Szabó Ottó is.

A mérkőzés megítélésében két pártra szakadt a szakma. Az edzői stáb és a játékosok fogadkoztak, hogy majd Ljubljanában bármi megtörténhet, töretlen hittel hitték, hogy még nincs lefutva semmi. A szaksajtó ennél kritikusabb hangot ütött meg. A játék képe alapján kételkedtek abban, hogy egy hét alatt egyik csapat játéka is annyit változna valamelyik irányba, hogy lenne reális keresnivalónk a visszavágón. A különbség érzékeltetésére egy-egy momentumot ragadtak ki mindkét oldalról. A jugoszlávokéról azt a jelenetet, amikor egy légüres térbe, céltalanul előrevágott magyar labdával a középhátvédjük, Duplancsics azt csinálhatott volna, amit csak akar, tere és ideje bőven lett volna. De ő azt a megoldást választotta, hogy spiccel (!!) habozás nélkül kibikázta a játékszert a stadionból. Hosszú percek teltek el, mire egyáltalán megtalálták a labdát. Nem a legszebb jelenet volt, de abban a pillanatban a leghasznosabb. A magyarok játékáról a legbeszédesebb jelenet meg maga a bekapott gól volt. Egy hasonló szituációban Kőhalmi nem előrevágta a labdát, hanem egy látványosabb megoldást választott. A térfél közepéről haza akart ívelni Pajernak, erre csapott le az ellenfél csatára. Kikaptunk...

A visszavágó még simább volt. Moór Ede talán kissé kapkodva, de szinte a fél csapatot felforgatta. A Pajer-Paróczai, Kőhalmi, Tóth, Rab I.-Végh, Rab T., Kiss-Kelemen, Izsó, Szlivka kezdő mellett Májer Lajos és Szabó Ottó is lehetőséget kapott. A házigazdák magabiztos 3:0-ás győzelmet arattak, így ők utazhattak a svédországi kontinensviadalra. És ha már kiutaztak, egészen a döntőig meneteltek déli szomszédaink, ahol csak a bolgárok tudták megállítani őket. Vészterhes idők előszele sejlett fel, hiszen utánpótlás szinten sem és az A-válogatott szintjén sem az történt, amit a közvélemény elvárt volna. 1974 volt az az év, amikor zsinórban másodszor nem tudtunk labdarúgó VB-re kijutni. Rövid egy éven belül a szövetségi kapitányi poszton három szakvezető (Illovszky Rudolf, Bozsik József és Moór Ede) váltotta egymást. Csak két évvel vagyunk túl egy olimpiai ezüstérmen és egy EB-negyedik helyezésen. Egyik eredményt sem sikerült a helyén kezelni...

Ne legyünk teljesen igazságtalanok a hellyel és idővel, sőt, Sárosi László bukott edzőként minősítésével sem. Hogy a kor így alakult, abban nagy szerepe volt Kutas Istvánnak, aki az év elején Terpitkó Andrást váltotta az MLSZ elnöki székében. Pártpolitikai vonalról érkezett, hogy úgy fogalmazzunk, munkásságát a teljhatalmú, egyszemélyes kézivezérlés jellemezte, mintsem a szakmaiság. Többnyire az értelmetlen és átgondolatlan szövetségi kapitány-váltások, a játékosok Ügetőn történő futóversenyeztetése, játékosok egész sorának eltiltása a címeres meztől jellemezték őt. Mert vastagon benne volt a keze, hogy a fénykorát élő Ebedli jó ideig, Kocsis Lajos pedig soha többé nem lehetett válogatott. Kutasnak felróható az 1978-as VB után Nyilasi és Törőcsik száműzetése, illetve Gyimesi mellőzése is valószínűsíthetően nem csak a Honvéd tábornokainak köszönhető. Kutas megérdemelne egy külön cikket, de sok jót nem tudnánk leírni róla.

Sárosi László neve mellé pedig 1974-re mindenképp be kell rajzolnunk egy piros pontot. Vezetésével utánpótlás (U23) Európa-bajnokságot nyertünk!

A döntő visszavágóján szerepelt magyar csapat a Himnuszt hallgatja. Balról: Fekete László, Várady Béla, Nagy László, Kántor Mihály, Dunai III. Ede, Török Péter, Tóth András, Harsányi László, Kiss Tibor, Mészáros Ferenc és a csapatkapitány Horváth József.

Pedig ez a történet sem indult olyan egyszerűen. A selejtezőkben Jugoszlávián és Görögországon sikerült túlverekedni magunkat, úgy, hogy Belgrádban 4:0-ás vereséggel kezdtünk. Szerencsére a görögök ugyanazt a szívességet megtették nekünk, mint 1977-ben a VB-selejtező csoportkörében. A mérleg nyelveként most a jugóktól, akkor pedig a szovjetektől több pontot vettek el, mint mi. A  legjobb nyolc között a tornát elég sajátosan, nem egy adott országban rendezték, hanem oda-visszavágó alapon játszottak egymással a csapatok. A negyeddöntőben Hollandia ellen 3:1 és 1:2 volt, az elődöntőben a szovjetek ellen 2:0 és 0:2 született. Mivel a hosszabbítás sem hozott eredményt, a büntetőpárbajt mi nyertük 4:3-ra. És következhetett a döntőben az NDK elleni párharc. Az első meccsen 3:2-es vereséget szenvedtünk, a visszavágón parádés játékkal 4:0-ás győzelmet arattunk, kivívva a kontinens legjobbja címet.

És hogy a fenti sorokba tegyünk még egy csavart, a történet úgy pontos és úgy kerek, Sárosi László nem vehetett át végül aranyérmet. A budapesti visszavágóra, csak arra az egy szem meccsre, Kutas hatalmi szóval Illovszky Rudolfot, a nagyválogatott akkori szövetségi kapitányát ültette Sárosi helyére a kispadra...

1975-re sok minden alapvető dolog megváltozott. Moór Edét a játékos pályafutása befejezése óta a Ferencváros utánpótlásában dolgozó Rákosi Gyula váltotta az edzői poszton, a gárda pedig szinte teljesen kicserélődött. Teljes generációváltás zajlott le, új tehetségek kerültek előtérbe, élt a remény, hogy talán ebben az évben túllépünk a selejtezőn, és ha már kijutottunk, pár sikertelen év után talán sikerül valami eredményt is felmutatni.

Az akkori ifjúsági válogatott első közös csapatképe. Állnak balról: Gellért Sándor (KSI), Hámori György (Pécsi MSC), Kiss Sándor (Komlói Bányász), Giron Zsolt (FTC), Pajer József (Bp. Honvéd), Kiss Imre (Tatabánya), Hegedűs Béla (Tuzsér), Szűcs János (DVTK), Kiss György (Haladás), Rákosi Gyula. Guggolnak: Gyimesi László (Bp. Honvéd), Molnárfi Sándor (KSI), Kelemen Gusztáv (FTC), Tóth Ernő (Bp. Honvéd), Májer Lajos (Videoton) és Becsei Péter (Vasas)

Rákosi hitt a kemény munkában, sikerült a maga köré gyűjtött fiatalokba is átplántálni a labdarúgásról alkotott ars poeticáját. Ritkán látottan sokszor hívta össze a keretet összetartásokra, ezen felül törekedett arra is, minél több éles meccset játszhasson a csapat a bolgárok elleni márciusi selejtezők előtt. Ennek fényében február elején két nap alatt két mérkőzést játszottunk vendégként az NDK ellen. Két bizalomkeltő 0:0-ás mérkőzést, Rákosi utána nagyon elégedetten nyilatkozott a mutatott játékról. Hogy nekünk is legyen valami viszonyítási alapunk, a keletnémetek egy hónappal később sima kettős győzelemmel ütötték el a számunkra mumussá vált jugoszlávokat attól a lehetőségtől, hogy ott lehessenek Svájcban a 28. UEFA Ifjúsági Tornán. A schönefeldi repülőtérről Teheránba vezetett a csapat útja, ahová egy nemzetközi tornára volt meghívásunk. Derekasan helytálltunk, hiszen Pakisztánt 11:0-ra vertük, a házigazda irániakkal 1:1-es döntetlen értünk el, legvégül Dél-Koreától kaptunk ki 1:0-ra. Az összképet még tovább javítja az a tény, hogy ez nem kimondottan ifjúsági torna volt, ellenfeleink közül mindegyik csapatban több utánpótlás-válogatott játékos is szerepelt. Következhettek a selejtezők, a fiatalok hatalmas önbizalommal vetették magukat a küzdelembe. Blagoevgrádban a Pajer-Hámori Gy. Giron, Hegedűs, Kiss Gy.-Bodonyi, Kiss S., Szijjártó-Májer, Kelemen, Becsei összeállításban Szíjjártó góljával 1:0-ra nyertünk! Tíz nap múlva az Üllői úti visszavágón kissé nehezítette a dolgunkat, hogy a bulgáriai gólszerzőnk sérülés miatt nem játszhatott, helyét Tóth Ernő foglalhatta el. Akadt másik góllövőnk a ferencvárosi Kelemen Gusztáv személyében. 

A bolgárok elleni továbbjutást kivívó csapat. Állnak balról: Gellért, Bodonyi, Hegedűs, Giron, Kiss I., Hámori Gy., Gyimesi, Kiss Gy., Szűcs. Guggolnak: a sérült Szíjjártó civilben, Tóth E., Májer, Pajer, Molnárffy, Becsei, Kelemen és Kiss S.

Az 1:1-es döntetlen, amit elértünk, azt jelentette, két év szünet után újra bekerültünk az európai elitbe! A továbbjutás értékét emelte az a tény is, hogy olyan csapatok véreztek el a selejtezőkön, mint Spanyolország, Belgium, az NDK kapcsán fentebb már említett Jugoszlávia, Csehszlovákia, Románia, vagy akár Hollandia. A torna pedig mennyire rosszul indult Bellinzona városában! A nyitó meccsünkön egy kiegyenlített mérkőzésen, a lengyelek szempontjából szerencsés góllal 1:0-ra kikaptunk. Nem volt mese, a két hátralévő meccset mindenképp hoznunk kellett ahhoz, hogy minimális esélyünk legyen továbbjutni a csoportból. Még a feltételezett négy pont sem volt biztos, hogy elég lesz. Fiaink úgy gondolták, rajtuk ne múljon, igazi gálamérkőzésen Wales fiataljait lépték le 4:0-ra, úgy, hogy már a félidőben három góllal vezettünk. A gólszerzőink közül a debreceni Bodonyi Béla duplázott, Májer Lajos és Kiss György egyszer voltak eredményesek. Az utolsó kört úgy vártuk, hogy tudtuk, az addig három pontos olaszokat mindenképp vernünk kell, de kell az is, hogy a lengyelek ne verjék meg a walesieket. Valljuk be, utóbbira volt a kevesebb esély, de nem hittünk a szemünknek, mikor Wales hasonló fölényes játékkal 3:0-ra verte a lengyeleket, mint mi őket. Nekünk nem maradt más dolgunk, mint a Pajer-Hámori Gy., Giron, Hegedűs, Kiss Gy.-Kiss S., Kelemen, Szíjjártó-Májer, Bodonyi, Becsei összeállítású csapatunkkal nyerni. És minden várakozást felülmúlva, Kelemen góljával és egy olasz öngóllal 2:0 arányban ez sikerült is. Csoportgyőztesként kerültünk az elődöntőbe, ahol az addigra hatszoros tornagyőztes Anglia volt az ellenfelünk. Úgy kaptunk ki 3:1-re (gólunkat Bodonyi szerezte), hogy végig mi birtokoltuk többet a labdát, a gólokat mégis ellenfelünk szerezte. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy szakemberek véleménye szerint a mezőfölényünk és a mutatott játékunk ellenére sem volt ifjúsági válogatottunknak valós esélye, mivel az ellenfél sokkal szervezettebben és céltudatosabban játszott. Nem követtek el mezőnyben olyan gyermeteg hibákat, mint mi, a góloknál pedig a védelem valósággal felkínálta a kapunkat az angoloknak. Azoknak az angoloknak, akiknek csapatában többek között olyan későbbi nagy nevek voltak megtalálhatóak, mint Ray Wilkins, Bryan Robson, Glenn Hoddle, vagy éppenséggel John Barnes. Fiataljaink így a bronzéremért játszhattak, önmagában óriási siker volt ez. Miután a másik ágon az addig is meglepetést meglepetésre halmozó finnek 1:0-ra legyőzték a törököket, így velük mérkőzhettünk az utolsó meccsünkön. És micsoda