A 2010-ben hatalomra került Orbán-kormány a nemzeti politika jegyében célként tűzte ki magyar sportsikerek elérését is. Mivel a hazai bajnokságokban nyilván mindig magyar csapatok győznek, egyfajta nemzeti sikerként felfogható sporteredményt értelemszerűen a nemzetközi versenyeken lehet elérni. 

A veszprémi Andreas Nilsson a 2016-os BL-döntőn (Fotó: Sascha Schuermann / AFP)

Vajon milyen nemzetközi eredmény az, aminek az elérése egyfelől néhány éves távlatban reális, másfelől igazán magyar sikerként értékelhető? Tavaly nyáron meg is tapasztalhattuk, hogy a labdarúgó-válogatott kijutása az EB-re kb. olyan társadalmi eufóriát okozott, mintha az összes többi sportágban megnyertük volna az EB-t, a VB-t és az olimpiát egyszerre, de erre az egy, kifejezetten nagy kockázatot hordozó (Ön fogadott volna a kijutásra miután látta Pintér Attila csapatát '14 nyarán Kazahsztán ellen?) tételre rárakni mindent, ez veszélybe sodorhatta volna a tervet, így más lehetőségeket is figyelembe kellett venni. 

Ha a Ferencváros leigazolná Messit a Videoton pedig Ronaldót, esetleg, ha őket nem is, de 10-12, nemzetközileg is magasan jegyzett labdarúgót, akkor egy stabil BL-részvételt el lehetne érni, ami egy igen értékes siker volna. Azonban Magyarország ugyan jobban teljesít, de egyelőre azért nem annyival, hogy ez egy reálisan megvalósítható forgatókönyv legyen. A futballszerető közvélemény alighanem azt is kissé nehezen fogadná el, hogy az állami pénzekkel felpumpált két klub a bajnokikon rendszeresen berámoljon egy tízest a hozzájuk képest aprópénzből gazdálkodó ellenfelek hálójába. 

Ha kajak-kenuban megnyerünk mindent, amit lehet, az jó, de nagyjából szerdára lecseng a híre. Ráadásul nem is nagyon hozna újdonságot: Kovács Katalin például, most tessék megkapaszkodni: 31-szeres világ- és 29-szeres Európa-bajnok, emellé három egymást követő olimpián szerzett bajnoki címet (igaz, ezek egyikét sem egyéniben). A 2006-os szegedi VB-n a kilenc női versenyszámból kilencet (gyengébbek kedvéért: mindet) magyar hajó nyerte, az ugyanabban az évben rendezett EB-n nyolc magyar siker született. Szegény Paksy Tímea a 200 egyesben elért ezüstérmével a szezon legrosszabb magyar női eredményét érte el. És ugyan véletlenül sem szeretném az akkori sikerek sportértékét kétségbe vonni, de lássuk be, egy hónapal később már nem emlékezett rájuk senki. 

Minden szempontot kombinálva ideálisan kínálja magát a klubszintű kézilabda. Nemzetgazdasági szinthez képest kevés pénz kell bele: a fentebb említett Messi vagy Ronaldo külön-külön is képesek volnának az adózott (khm...) jövedelmükből eltartani a női kézilabda Bajnokok Ligájában részt vevő 16 csapatot kompletten, és még maradna is. A férfaknál nagyjából háromszor nagyobb összegek forognak, de még így is a vizes VB megnyitóünnepségének költségével összevethető éves költségvetésből ki lehet hozni egy, a BL megnyerésére is esélyes csapatot. Viszont a sportág Magyarországon népszerű, így egyrészt megvoltak az alapok, amire építkezni lehetett, másrészt egy szép nemzetközi sikernek van társadalmi értéke is. 

2011-től a társaságiadó-kedvezmény (TAO) jegyében elkezdett ömleni a kézilabdacsapatokba a pénz. Néhány évvel később ehhez még hozzácsapták a Szerencsejáték Zrt. szponzorációját. Mindezt kiegészíti néhány olyan vállalkozás támogatása, akik, fogalmazzunk így, úgy érzik, segítségükre lehet egyes közbeszerzések elbírálásánál, ha első osztályú kézilabdacsapatok mellett szerepelnek szponzorként. 

Én azt gondolom, a kormány a TAO által eleve az élsportot, a profi csapatokat kívánta támogatni, hogy versenyképesek legyenek a nemzetközi színtéren, akár a legjobbakkal szemben is. Mivel az EU ezt nem hagyta jóvá ebben a formában, ezért jött a változtatás, hogy akkor csak utánpótlásra és létesítményre lehet költeni - legalábbis elvileg. Gyakorlatilag meg úgy csinálunk, mintha nem vennénk észre, hogy ilyen-olyan kerülőúton azért mégiscsak a kormány eredeti céljának megfelelően kerül felhasználásra a pénz. De a kormány levonta a szükséges tapasztalatokat is, ezért folytatta a következő körökben már más módon, pl. állami cégek irányított szponzorációjával a kézilabdacsapatok támogatását.

És mindez úgy, hogy ezzel a folyamattal párhuzamosan, a gazdasági válság hatására, több más országban is lejtőre került a sportág finanszírozása. Az eredmény a férfi mezőnyben is látványos, a nőknél viszont egyenesen drámai. Még a legtöbb szurkoló sem fogta fel, hogy most a kiesőjelöltek rendelkeznek olyan költségvetéssel a női NB I-ben, ami öt-hat éve a dobogó eléréséhez elég volt, a magyar középcsapatok pedig gazdagabbak mint Dániában vagy Németországban bárki, és versenyképesek a francia élcsapatokkal. 

A magyar csapatok mögött, költségvetést tekintve, a franciák következnek a második helyen. A gallok lemaradása nem is olyan jelentős, legalábbis első ránézésre. Ugyanis a költségvetéseik mértéke megközelíti a magyar klubokat, de a kiadásaik sokkal magasabbak. 

Előszöris abban a nagy országban sokkal többet kell utazásra költeni, gyakran kell bajnoki meccsre is TGV-vel vagy akár repülővel menni a nagy távolságok miatt, ami többe kerül, mint Vácról elbuszozni Székesfehérvárra. Jóval több adót is kell fizetniük, mint a magyaroknak. Ráadásul sújtja őket a szabályozás is: egy bizonyos számban kötelesek francia kézilabdázókat foglalkoztatni. Ők viszont gyakran visszaélnek ezzel a helyzettel, és tudván, hogy őket nem lehet kirúgni, mert előírás a szerepeltetésük, igen magas fizetési igényekkel jelentkeznek. Előfordul, hogy a padon ücsörgő francia játékos többet keres, mint a pályán 50 percen át a csapat szekerét húzó meghatározó külföldi játékosok. 

Manapság a nőknél a közvetlen világelitet leszámítva (akinek a Vardar vagy a bukaresti CSM is kiváló ajánlatot tud adni) minden játékos Magyarországon szeretne játszani, minden edző Magyarországon szeretne dolgozni. Kijelenthetjük, hogy az állam által a magyar női kézilabdába betett pénzek (a TAO-ról nem csak mi állítjuk, hogy az közpénz, de a közelmúltban a bíróság is ugyanerre a következtetésre jutott) nem egyszerűen megerősítették a magyar klubok helyzetét, de teljesen eltorzították a nemzetközi mezőnyt is. Női kézilabdában a TAO az egész mai európai rendszer ősoka, belőle származik minden. 

Az ETO legújabb világklasszis igazolása, Stine Oftedal (Fotó: Győri ETO KC)

A Győri ETO sorra tudja leigazolni a világ legjobb játékosait, az FTC olyan játékosokat szerződtet, akiknek a neve pár éve itt fel se merülhetett volna, és Vácra, Székesfehérvárra érkeznek a nemzetközi mezőnyben is magasan jegyzett játékosok. És nekik ezek a csapatok, az állam jóvoltából, olyan fizetéseket kínálnak, amit másutt megközelíteni sem tudnának, reálértékben semmiképpen sem. Kiesés elől menekülő csapat jóindulattal is középszerűnek minősíthető játékosa keres annyi pénzt, amennyit Franciaországban csak a legjobbak kaphatnának meg, Németországban pedig ők sem. A jegyzettebb magyar játékosok fizetési igénye pedig olyan szinten ugrott meg, hogy még ezekkel az abszurd bérekkel is jobban megérheti külföldieket foglalkoztatni. 

Csakhogy a miniszterelnök és csapata kicsit elszámította magát. A várva várt siker ugyan hajszálnyira volt, de mégsem jött össze: a Veszprém és a Győr is hétméteresekkel veszítette el a Bajnokok Ligájának döntőjét 2016-ban. A Dunaújváros behúzta az EHF-kupát, és egy ilyen tripla siker, ha összejött volna, kiváló alkalom lett volna a támogatási rendszer újraértelmezésére. 

Merthogy erre igény bizony volna. A magyar szurkolói közeg nacionalistább annál, mint ahogy azt a kormány felbecsülhette, és egyre többen tartják úgy: Nycke Groot, Momir Ilić, Aron Pálmarsson vagy éppen Nora Mørk esetleges BL-győzelme nem igazán magyar siker (az említett urak a Veszprém, a hölgyek a Győr külföldi játékosai). Míg pár éve alapvető volt, hogy a magyar szurkolók szorítottak egymás csapataiért a nemzetközi küzdelmekben, ma ez lassacskán az ellentétére fordul. És már a régi igazság sem áll meg, miszerint a szomszéd külföldije mindig rosszabb, egyre több drukker látna a saját klubjában is szívesebben kevesebb külföldit, akár az eredmények leromlásának árán is. Ha kézilabdabarátok összeverődnek, egyre ritkábban téma a taktika, az eredmények, de még a játékosok feneke is ritkábban kerül szóba, minden társalgást, légyen az személyes vagy virtuális, a külföldi játékosok témája ural. 

Az érzelmi vonalon túl hosszú távon a magyar válogatott számára is hátrányos a mostani helyzet. Márpedig nem csak blogunk szerkesztősége, de az átlagos magyar sportbarát is ezen keresztül méri le a magyar kézilabdasport sikerességét - amit a külföldiek nyomasztó túlsúlya az élcsapatokban ráadásul még is erősít. Ha a fiatal magyar játékosok, bármilyen tehetségesek is, jegyzett, pályájuk legjobb szakaszában lévő külföldiekkel versenyeznek a játékidőért az első osztályban, akkor szinte biztosan alulmaradnak. Eleve a fejlődésük ezen fázisában nem is tudnak a legjobbakkal versenyezni, de a menedzserek sem azért hozzák a külföldieket, hogy ők aztán a padot melegítsék a meccseken, a külföldinek játszania kell, akkor is, ha nála jobb magyar ül a padon (tudunk ilyenre is példát, nem egyet, nem kettőt). Ha pedig a fiatal nem játszik, vagy csak alig, már eldőlt mérkőzéseken, teher nélkül, akkor törvényszerűen elakad a fejlődése, és sosem fog beérni egy, a világelithez tartozni kívánó válogatottba. 

És bizony teljes joggal merül fel az a kérdés is, miért is finanszírozzuk az adófizetők pénzéből külföldi játékosok kiemelten magas jövedelmét, ill. miért biztosítunk a magyar válogatott konkurrensei számára kiemelkedő körülményeket, kiváló felkészülési lehetőséget? 

Gyakran vetődik fel: a német vagy a francia bajnokságban jóval több a külföldi játékos, mint Magyarországon, ez ott miért nem probléma? Miért nem zavarja ez a szurkolókat, és hogyan lehetséges, hogy mindkét ország válogatottja rendszeresen a mieink előtt végez a világversenyeken? (A németek mostanában kb. ugyanúgy szoktak szerepelni, mint mi, a franciák viszont sokkal előrébb).

A kérdésre adható válasz többrétegű:

- Ezekben az országokban a szurkolói közeg lényegesen kevésbé nacionalista, mint Magyarországon. Ez nem egy politikai-ideológiai írás, ezért egyáltalán nem szeretnék azzal foglalkozni, hogy ez miért alakult így, jó-e így, vagy nem jó; csak megállapítanám, mint tényt, aminek az ismerete segít megérteni bizonyos különbségeket. A szurkolók úgy vannak vele: ha egy játékos a mi csapatunkért játszik, annak örülünk, mindegy, honnét jött.

- Ugyan sok a külföldi játékos, de ezek tipikusan jóval gyengébb képességűek, mint a magyar bajnokságban szereplők, ezért egy tehetséges hazai fiatal viszonylag könnyen ki tudja őket szorítani.

- Elenyésző mértékben van jelen közpénz a sportágban. Ha pedig kisebb-nagyobb szponzorok, helyi vállalkozások támogatnak egy kézilabdacsapatot, ők sokkal kevésbé tűrnék el, hogy az állam szabályozni akarja a játékoskeretet, és esetleg kivonulnának.

A kézilabda-szövetség is érzi ezeket a veszélyeket, és visszaszorítaná a külföldieket. De eddig csak látszatintézkedésekre futotta: a nőknél hosszú távon sem tervezik semmilyen formában korlátozni a külföldi játékosok számát. Jelenleg, ha egy csapatban 5, vagy több külföldi lány játszik, akkor az ötödiktől felfelé mindegyik után évente 3 millió forintot kell befizetni a szövetségnek. Többszázmilliós állami pénzekkel megtámogatott klubok számára ez aprópénz. Hároméves távlatban is csak 10 millió lenne az összeg, és már a negyedik játékos után is. Azaz 6 külföldi például évente 30 millió. Miközben ennek a többszörösét vágja hozzájuk a kormány ilyen-olyan formában. Minimális visszatartó erőt képvisel az intézkedés - lásd korábbi bejegyzésünket a témáról itt.

Ráadásul eközben ott van a nemzetközi sikerekre vonatkozó igény is. Ennek jegyében a BL-résztvevő csapatokat ezen összegek befizetése alól is mentesítik. Bár ennél a nagyságrendnél ez szinte lényegtelen, de egy szigorúbb szabályozás már teljesen felborítaná az amúgy is már itt-ott csorbát szenvedett esélyegyenlőséget. Még az is előfordulhatna, hogy a magyar játékosok fontosságát évek óta hangoztató Ferencvárosnak több külföldi játékosa lenne, mint az üldözőknek. Egy ilyen szabályozással a magyar női kézilabda gyakorlatilag a tervgazdaságra emlékeztető helyzetbe kerülne: a Győr és a Ferencváros feladata, hogy jól szerepeljenek a BL-ben, a többieké pedig, hogy kitermeljék a válogatott utánpótlását, és eközben szíveskedjenek lemondani arról a  célkitűzésről, hogy esetleg utolérjék a Fradit. Ez volna az a pont, ahol a magyar bajnokságot végképp tisztességtelennek kellene minősítenünk. 

És, ha közben a klubok finanszírozása nem csökken, még jobban eltorzulna a jövedelmi rendszer. A középszert éppencsak megütő magyar játékosok kereshetnének annyi pénzt, amiről Franciaországban vagy Dániában a klasszisok is csak álmodhatnak. Beláthatatlan, hogy egy ilyen rendszer milyen következményekkel járna. 

Ha a bajnoki helyezések egy részét voltaképpen előre kiosztjuk, a játékosok számára pedig irreálisan magas fizetéseket biztosítunk, az alapvetően változtatja meg a sportág környezetét. A feltételrendszer ilyen jelentős mértékű mesterséges eltorzítása soha, sehol nem szokott egészséges reakciókat szülni. Ilyen környezetben szinte természetes módon alakul ki a korrupció, és más, ahhoz hasonló jelenségek. Már a mai helyzetben is látjuk itt-ott a klubelnök vagy a vezetőedző családtagjait olyan, igen jól fizetett pozíciókban, amire a rokonsági fokon kívül semmi nem teszi őket alkalmassá; játékosokat, akik ki tudja mivel szolgáltak rá a hétszámjegyű havi fizetésre - a teljesítményükkel biztosan nem. A szabályozási környezet további eltorzítása minden bizonnyal csak megerősítené ezeket a folyamatokat. 

Járhatóbb út volna a finanszírozás csökkentése, és ezáltal az erőegyensúly helyreállítása. Ma a magyar női kézilabda egyértelműen túlfinanszírozott. De a TAO-ra épp a napokban adott további hat évre engedélyt EU illetékes szerve. A taoizmus alighanem még hosszú évekig meg fogja határozni a kontinens kézilabdáját. Így aztán marad a külföldi játékosokról szóló végtelen vita. Ha Lao-Ce tudta volna, hogy egyszer a TAO fogja a világ egyensúlyát felborítani...