A rosszul sikerült 2019-es világbajnokság után menesztették a magyar válogatott szövetségi kapitányát, Kim Rasmussent. Ettől a ponttól indul mai történetünk. 

Fotó: Stanko Gruden / kolektiffimages

Ott állt a kézilabda-válogatott, bő két hónappal a sorsdöntő olimpiai selejtező előtt (akkor még senkben fel se merült, hogy azt ne tartanák meg márciusban), kapitány nélkül. Januárban komoly jelöltet erre a posztra még normál körülmények közt is nehéz találni, hát még ilyen helyzetben: pár napod van felkészülni az olimpiai selejtezőre, és, ha nem sikerül, ki vagy rúgva. Ebben a helyzetben teljesen ésszerűnek tűnt úgymond kihirdetni a szükségállapotot, és felkérni a két legnagyobb klub, a Győri ETO és a Ferencváros edzőit, Danyi Gábort és Elek Gábort, hogy vegyék át a válogatottat átmenetileg. 

Aztán jött a Covid-19, előbb csak a selejtezőt halasztották el, aztán az olimpiát is. Gábor és Gábor ott álltak, jó kilátásokkal, hogy ők legyenek a magyar kézilabda történelmének első szövetségi kapitányai, akik egyetlen lejátszott mérkőzés nélkül búcsúznak. Ezt kellett volna tenni, így kellett volna történnie. 

Ehelyett ismét őket kínálták meg egy új, ezúttal már hosszabb futamidejű szerződéssel. Holott legkésőbb akkor, amikor kiderült, se selejtező, se olimpia nem lesz 2020 tavaszán-nyarán, el kellett volna engedni ezt a rendkívüli állapotot, és hosszú távra tervezni. Kinevezni egy új, igazi szövetségi kapitányt. Így a válogatottnak nem lett igazi vezetője, hiszen egyrészt ketten vannak, akik közt tisztázatlan a viszony (márnint nem emberileg, hanem szervezetileg), másrészt mindenki tudja, hogy nem maradnak hosszabb távon, ezért nem is igazán tervezhetnek úgy. Azt találták ki, Elek lesz a támadásért felelős, Danyi a védekezésért. Ez eleve egy abszurd gondolat, a kilencvenes, vagy még inkább a nyolcvanas évek kézilabdáját idézi, amikor támadásról védekezésre szépen visszakocogtak a játékosok, a fél csapatot le is cserélték. Előrefelé meg a Tempohandball még ismeretlen volt. Látszott is a válogatott játékán, különösen a felkészülési meccseken és az EB elején, hogy a támadás-védekezés közti átmenet, a gyors indulások és a visszarendeződés, nem jók, mert mintha nem lett volna gazadájuk. A hírek szerint végül megegyeztek, hogy itt Elek Gábor lesz a főnök, ami Danyi számára végeredményben egy kellemetlen helyzet lehetett. Hosszú távon azért is káros ez a felállás, mert csak addig működik, amíg a két Gábor edző a két klubnál. Eközben ősszel Danyi alatt rendesen inogni kezdett a kispad, még az is felmerült, év közben elküldik. Akkor aztán végképp annyi lett volna a nagy nemzeti összefogás gondolatának, és végképp nehéz lett volna megindokolni, mit is csinál a válogatottnál Danyi Gábor. 

Fotó: Jozo Cabraja / kolektiffimages

Közel egy éve hivatalban volt a két Gábor, mire egyáltalán mérkőzést játszhatott a válogatott. A csapat "kijutott" a decemberi Európa-bajnokságra (a selejtezőket eltörölték, adminisztratív úton jelölték ki a résztvevőket), előtte pár nappal sikerült lekötni két felkészülési mérkőzést. Néhány nap közös felkészülés jutott. Így kellett volna valami maradandót alkotni. Mindezt valószínűleg minden idők de legalábbis az utolsó harminc év leggyengébb magyar keretével. 

Tessék, hogy Ön úgy emlékszik, tavaly is ezt írtuk? Meg tavalyelőtt is? Hát igen. De az idén a korábbiakat is sikerült alulmúlni. Pedig elvileg egy fiatal keretnek az lehetne a jellemzője, hogy évről évre erősödik. A magyar válogatottnál mégsem ezt látjuk. Itt két fontos tényezőt emelnék ki. Az egyik Háfra Noémi feltűnő formahanyatlása. Háfrát két éve, akkor alig húsz évesen, az EB legjobb balátlövőjének jelölték, most a magyar válogatottból is lefelé lógott ki. Románia ellen egy félidőnyit jól védekezett, és ezzel kb. minden jót el is mondtunk a teljesítményéről. 12 gól és 13 eladott labda, 43%-os lövésmutató, és a látott játék is megfelelt ezeknek az adatoknak. Ezt a válogatott nem nagyon bírja el. A másik a koronavírus. Igen, sokan írják, sok elemzésben, interjúban szerepel, hogy hát abból bizony jutott másoknak is. Nyilván, de közel sem egyforma mértékben. És az EB-n láttuk is, hogy akik, bármely csapatból, ősszel elszenvedték a fertőzést, azok közül kevesen mutattak jó teljesítményt. A magyar válogatottból pedig sok meghatározó játékos átesett a betegségen az EB előtti időszakban. Nem tagadhatjuk le ennek a hatását! Egyeseket emiatt be se lehetett hívni, mert nem voltak olyan állapotban, másokat behívtak, de látszott az EB-n, hogy még nem jöttek teljesen rendbe. 

Szerkezetileg sem sikerült jól összeállítani a keretet. Behívták Kácsor Grétát, de igazából nem volt neki helye ebben a csapatban. Ennél is feltűnőbb volt Csiszár-Szekeres Klára szerepe, ill. annak hiánya. Az eredeti terv talán az lehetett, hogy Tomori Zsuzsanna támadásban is játszani fog, és a meccsek egyes szakaszaiban Csiszár-Szekeres áll be helyette védekezni, pihentetésként. Ehelyett Tomori védőspecialistaként játszotta végig az Európa-bajnokságot, így Csiszár-Szekeresnek nem jutott feladat. Elég luxus egy ilyen keretben két, voltaképpen nem használt játékost szerepeltetni. 

Fontos tényező még, hogy a magyar bajnokság október elején lényegében leállt. Voltak olyan klubok, mint pl. a Fehérvár vagy a Debrecen, akik hónapokon át nem játszottak mérkőzéseket, így a szövetségi kaitányoknak semmi visszajelzésük nem lehetett arról, milyen formában vannak a játékosaik. Ilyen játékost behívni lutri. Kényszerből megteszi az ember, a magyar kapitányok is behívták Tóvizi Petrát - nem vált be. Kovács Annáról úgy gondolták, meg van oldva a poszt nélküle is. Az EB után nehéz volna ezzel egyetérteni, de azt nem tudhatja egyikünk se, hogyan szerepelt volna Kovács, ha behívják. Ahogy a mondás tartja: mindig az a legjobb, aki nincs ott. 

Fotó: Stanko Gruden / kolektiffimages

A két edzőnek lett volna tíz hónapja, hogy összeállítsák a taktikát. Legalább ennyi előnye lett volna a hosszú kihagyásnak. A játékosokat jól ismerik, mindenki az NB I-ben játszik, a keret nagy része ráadásul a Győrben és a Fradiban, azaz a két szövetségi kapitány klubjaiban. Ennek ellenére időnként egészen érthetetlen taktikai elemeket húztak elő. Nehéz megérteni, miért hanyagoltuk a torna elején a szélsőjátékot, miközben határozottan a széleken vannak a legjobb játékosaink, ráadásul Lukács Viktória és Schatzl Nadine is átlag feletti fizikális formában érkezett. Majd, amikor végül a két Gábornak is leesett, hogy ez így nem jó, megpróbálták jobban a szélsők megjátszására helyezni a hangsúlyt, de nem sikerült megtalálni az ideális arányt, tiszta gólhelyzetből is elkezdtek szélre passzolni a játékosok. Milyen hangulat uralkodhatott a válogatottnál, ha ilyen egyszerű dolgokat nem sikerül megvalósítani?

A támadójátékban rendszeres volt, hogy a játékosok nem értették meg egymást. Rengeteg eladott labdánk volt, a csapatból a már említett Háfrán (12 gól, 13 eladott labda) kívül Kovacsics Anikó (18/20) is több labdát adott el, mint ahány gólt szerzett, Lakatos Rita pedig feltűnően rövid játékidő, szűk másfél óra alatt szórt el hét labdát (és lőtt pont ugyanennyi gólt). Összességében az EB-mezőnyből a meccsenként 13 eladott labdával nem lógtunk ki, de látványos, hogy kevés játékosnál látunk sok rossz passzt (és viszonylag kevés technikai hibát), ami egyértelműen annak a jele, hogy nem működött a csapatjáték.

Statisztikailag az is eladott labda, ha a szélső ziccerben a vonalra lép, meg az is, ha az irányító kidobja a labdát az oldalvonalon. És valójában is mindkettőn elmegy egy támadás. De egészen más problémákra utalnak. 

Pedig nem is biztos, hogy az összeszokottságon olyan sok múlik. A magyar csapatból a legtöbb mezőnygólt, 27-et, Szöllősi-Zácsik Szandra szerezte (Klujber Katrin 30 gólt szerzett, a felét büntetőből. Természetesen ezek is nagyon fontosak, de a csapatjátékról nem árulnak el semmit). Ezen kívül Zácsik kiemelkedően sok gólpassz adott, 16-ot, majdnem annyit, mint az irányító Kovacsics, és a sokat pályán lévő belső emberek közül ő adta el a legkevesebb labdát: hatot. Pedig ő évek óta egyetlen válogatott játékossal sem játszik azonos klubban, és évek óta nem volt válogatott kerettag se. 

Rossz választás volt a rohanós taktika is. Ha valaki, Elek Gábor, aki egyrészt ugyanezt játssza a Fradival is, másrészt mindenki másnál jobban ismerhette a játékosok erőállapotát, felmérhette volna, hogy ezt nem fogjuk bírni. Mégis ezt erőltettük, nem is bírtuk, ami vereségekhez vezetett. 

Feltűnő volt, a két kapitány mennyire nem tud reagálni a mérkőzések eseményeire. Az időkéréseket a szurkolók általában túlértékelik, mert az edző munkájából ezt a meccsenként három percet látják közvetlenül (és a legtöbben ennél többet nem is értenek belőle). De az egész EB-n, hat meccsen, alig láttunk olyat, akár az időkéréseknél, akár azokon túl, hogy a válogatott érdemben reagálni tudott volna az ellenfél váltásaira, vagy arra, ha valami a játékban nagyon nem működött. Pedig ez egy ilyen tornán alapvető lenne. 

A védelemben láthatóan a tiszta védekezésre mentünk rá, tehát megpróbáltuk az ellenfelet faultok nélkül hibára kényszeríteni. Ez alapvetően nem rossz gondolat, de a magyarnál jóval stabilabb és összeszokottabb védekezés kell hozzá, különben előbb-utóbb támad valahol egy lyuk a védőfalban, és a maximum, amit elérünk, a fair play lista megnyerése (amit ugye szép statisztikai adatlapokon kívül nem jegyeznek sehol). Összesen 13 kiállításunk volt, ennél kevesebb csak a csoportkör után kieső csapatoknak. A legtöbb kiállítást a védekezésért legjobban dicsért két csapat, Franciaország és Horvátország gyűjtötte be. Túl kevés megállító faultot láttunk a magyar csapat védekezésében, ezzel tényleg csak akkor lehet sikert elérni, ha az ellenfelet belekényszerítjük meccsenként 10-15 lépéshibába, 8-10 belemenésbe. Ezt nem sűrűn sikerült elérnünk. 

Ha már Horvátország. Velük kezdtünk. Már az EB előtt megjött a hír, hogy sok meghatározó játékosuk kiesett Covid-19 miatt, egy, a nemzetközileg jegyzetlen Lokomotiva Zagrebre épülő, B-válogatottal fognak jönni. Azt elfelejtették az elemzések megírni, hogy a horvát csapat meghatározó játékosainak többsége külföldön játszik, és ők (Mičijevć, Krsnik, Debelić, Pijević, Ježić, Blažević) mind rendelkezésre is állnak, a meghatározó játékosok közül csak Larissa Kalaus és Stela Posavec játszanak ténylegesen a zágrábi klubnál. 

Feltehetőleg a magyar válogatott se vette igazán komolyan Horvátországot, ami súlyos hibának bizonyult. A nyitómeccsen elszenvedett vereség után egy újságíró azt írta, legutóbb hasonló vereséggel 2016-ban kezdtünk, Csehország ellen, de ez a horvát csapat sokkal gyengébb, mint az a cseh. Nos, a helyzet az, hogy az a cseh válogatott rajtunk kívül mindenkitől kikapott, míg Horvátország most egészen a bronzéremig menetelt, csak a két döntőstől szenvedtek vereséget (igaz, tőlük nagyon simán). És mi tulajdonképpen elég sokáig harcban voltunk velük a két pontért, talán tényleg csak az a kevés hiányzott, hogy vegyük igazán komolyan őket. Lehet, hogy akkor az egész EB másképp alakul - nekik is, nekünk is. A bronzérmestől kikapni, a magyar válogatott jelenlegi helyzetében, nem ciki. Csak hát az elején még józan ember nem gondolt arra, hogy Horvátország bronzérmes lesz, és a vereség rendesen ráütötte a bélyegét a csapat hangulatára. Igazából ezt a pofont pszichésen az EB végéig nem sikerült kiheverni. Ez pedig egyértelműen a stáb hibája. Ha erre a meccsre jobban készülünk, talán megnyerjük, Akkor eleve plusz két pont, jobb hangulat, nagyobb önbizalom, ki tudja, hová jutottunk volna? 

Ehelyett egy rossz hangulatú EB után járunk, januárban. Két hónappal a sorsdöntő olimpiai selejtező előtt. Nemhivatalosan már tudni véljük, hogy a két kapitány egyike nem marad a klubjánál (Danyi Gábor a szezon végén alighanem távozik Győrből). A helyzet semmivel nem vidámabb, mint egy éve, de már a nagy összefogás kártyája sincs a kezünkben. Ki fogja vállalni ezért a felelősséget?