Előrebocsájtom, nem vagyok Kispest-drukker. Egészen kicsi gyerekként volt egy csapatképem róluk, amit az emeletes ágyamra ragasztottam, és nagyjából ennyivel ki is fújt a honvédosságom. Úgyhogy elvileg meglenne a szükséges távolságom ahhoz, hogy iróniával és szarkazmussal kommentáljam a mai eseményeket.
De nem megy, úgy érzem magam, mint az egyszeri szövetségi kapitány, akinek egy hétgólos vereség után az orra alá tolják a mikrofont.
Mert azon még lehet gúnyolódni, hogy egy nevenincs falusi kiscsapat hogyan guberál össze magának egy sosemvolt múltat és hagyományt, hogyan pózol a Real Madriddal, mintha bármi is összekötné őket azon felül, hogy egykoron ők is voltak egy rezsim kiszolgálói. Mint a kisgyerek, aki megkaparintja anyu sminkkészletét és kifesti magát, vagy mint a Robek és Adios cuccokban feszítő HVCS a vidéki diszkóban.
Tavaly még lehetett...