Válogatott okosságok

1983. június 8., a hónap második szerdája

Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára fogadta a hazánkban tartózkodó Romes Csandrát, a Béke-világ tanács elnökét

Mint már bizonyára tudják hűséges olvasóink, szeptemberben új regényt jelentet meg Sztancsik Richárd, a Városok,stadionok, kocsmák című könyv szerzője. A könyv címe: Az utolsó szék.

Társszerzőként működik közre a többek között a könyv címét is adó novellát jegyző Virág Gyula.

Mivel pont három éve játszottuk azt az elképesztő, fordulatos, hat találatot hozó csoportmérkőzést Portugáliával, ezért szeretnénk visszaemlékezni a mérkőzés előtt történtekre és kicsit kedvet csinálni az őszi olvasgatáshoz is. 

(részlet a Lyoni hagyma, magyar paprika című fejezetből - kép:Google street view, lyoni lakótelep közepén kis futballpályával).

1983. június 4-5., a hónap első hétvégéje

Fokozódik a helyzet a Közel-Keleten - izraeli harckocsik haladnak a libanoni-szíriai határ felé

A Magyar Kézilabda Szövetség (MKSZ) úgy határozott, 2020. tavaszán a női és a férfi Magyar Kupa négyes döntőjét egyetlen, összevont nagy esemény keretében rendezi meg.

1983. június 1., a nyár első napja

Tanácskoztak a szocialista brigádvezetők

A kézilabda Bajnokok Ligájának nevezési szabályai a 2010-es évek elejéig hasonlóan voltak meghatározva, mint amit például a labdarúgásból is ismerünk. Az egyes országoknak az európai ranglistán elért helyezései alapján szabályozták, ki hány csapatot indíthat, és ez alól nemigen voltak kivételek. 

1983. május 25., a hónap utolsó szerdája

Budapestre érkezett Andreasz Papandreu, a Görög Köztársaság miniszterelnöke

A legtöbb sportághoz hasonlóan a női kézilabdában is a válogatottak, a nemzetközi és a hazai élvonal szereplését övezi a legnagyobb figyelem. De ezzel párhuzamosan zajlanak a különböző korosztályos és alsóbb osztályú bajnokságok is. A hátország szezonját próbáljuk röviden összefoglalni. 

1983. május 21-22., a hónap utolsó előtti hétvégéje

A hazánkban tartózkodó Robert Mugabét, Zimbabwe miniszterelnökét Kádár János üdvözli az MSZMP KB székházában

Ez a cikk eredetileg 2019 áprilisában jelent meg a Handball.hu weboldalon.

Kézilabdameccsen szabaddobást alapvetően két esetben ítélhetnek a játékvezetők:

(Megj.: A cikkben minden esetben A betűvel jelölöm, a labdát birtokló, a szabaddobást elvégző csapatot, és B betűvel a labdát nem birtokló ellenfelet.)

- A labdát nem birtokló B csapat valamely játékosa vagy hivatalos személye szabálytalankodik, de ezzel nem akadályoz meg tiszta gólhelyzetet, előnyszabály pedig nem ítélhető. Ebben az esetben a szabaddobást alapvetően onnét kell elvégezni, ahol a szabálytalanság történt.

- A labda játékban van, az A csapat birtokolja a labdát, és a játékvezetők a játék megszakítását rendelik el. Ennek több oka lehet, pl. sérült játékos ápolása, törlés, időkérés, vagy akár olyan rendkívüli esetek is, mint például áramszünet, vagy nézőtéri rendbontás. Ebben az esetben a szabaddobás elvégzésének helye alapvetően ott van, ahol az A csapat a labdát a játék megállítása előtt utoljára birtokolta.

Mindkét esetre igaz, hogy, ha a játékvezetők az A csapat javára szabaddobást ítélnek, akkor a játéknak ezzel a szabaddobással kell folytatódnia, függetlenül attól, hogy a szabaddobás megítélése és elvégzése közt mi történik. Tehát, ha például a szabaddobás megítélése után, de még annak elvégzése előtt az A csapat valamely játékosa vagy hivatalos személye súlyos sportszerűtlenséget követ el, és ezért kiállítják, a játék akkor is az A csapat szabaddobásával folytatódik. Az egyetlen kivétel az utolsó harminc másodperc: ilyenkor, ha a B csapat a szabaddobás elvégzését akadályozza vagy késlelteti, akkor az A csapat javára büntetőt kell ítélni, és a játék nem a szabaddobással, hanem a megítélt büntető elvégzésével indul újra.

Szabaddobás semmiképpen sem végezhető el az A csapat kapuelőterén (köznapi elnevezéssel: hatosán) belülről. Ha a támadó csapat a kapuelőtéren belül követ el szabálytalanságot, a szabaddobást közvetlenül a kapulőtér előtt kell elvégezni. Itt jegyezném meg, hogy, ha a támadó csapat megsérti a kapuelőteret (belép a hatosra), akkor nem szabaddobást, hanem kidobást kell ítélni. Akik hosszabb ideje néznek kézilabdameccseket, emlékezhetnek rá, hogy régebben ilyenkor szabaddobást ítéltek, a legtöbbször a mezőnyjátékosok indultak előrefelé, és a kapus lépett ki a kapuelőtéren kívülre, hogy elvégezze a szabaddobást. A mai szabályok szerint ilyenkor kidobás következik, azaz a kapus hozhatja játékba a labdát, a kapuelőtéren belülről. Ezért az, hogy szabaddobást ítéljenek a védekező csapat javára, a kapuelőtéren belül elkövetett szabálytalanságért, nagyon ritka.

Szabaddobást az ellenfél kapujától legalább kilenc méteres távolságból kell elvégezni. Éppen ezzel a céllal a pályán a kaputól kilenc méterre egy szaggatott vonalat festenek fel, amit a szabálykönyv hivatalosan szabaddobási vonalnak nevez – a közbeszédben a legtöbbször kilences, vagy szaggatott vonalnak nevezzük. Ha a szabaddobás elvégzésének helye a cikk elején leírtak szerint a B csapat kapujához ennél közelebb volna, akkor azt a szabaddobás-vonalról, mégpedig annak az eredendő helyhez legközelebbi pontjáról kell elvégezni.

Fontos, hogy a játékot ne lassítsuk le felesleges méricskélésekkel. A szabálykönyv ezért megengedi, hogy, minél messzebb vagyunk az ellenfél kapujától, annál toleránsabbak legyenek a játékvezetők a szabaddobás elvégzésének helyét illetően. Az ellenfél kapuja előtt pont onnét kell a szabaddobást elvégezni, ahol a szabálytalanság történt. Távolodva egyre nagyobb a tűréshatár, a saját kapu előtt a szabálytalanság helyéhez képest egy három méteres sugarú körben bárhol, tehát akár három méterrel arrébbról is el szabad végezni. Nincs tolerancia viszont a szabaddobás és a kidobás elvégzése közt: a szabaddobást mindenképpen a kapuelőtéren kívülről, a kidobást pedig azon belülről kell elvégezni.

A szabaddobás elvégzésekor nem csak az azt elvégző játékosnak, de az A csapat valamennyi játékosának az ellenfél kapujától legalább kilenc méterre kell helyezkednie, azaz mindegyiküknek ki kell jönnie a szabaddobási vonalon kívülre – hacsak nem voltak eleve azon kívül. Ez a szabály minden esetben érvényes, bárhonnét is végzik el a szabaddobást. A védekező csapat javára megítélt szabaddobásnál gyakori, hogy a mezőnyjátékosok előreszaladnak és belépnek 6-9 méteres sávba, a szabaddobási vonalon túlra, a szélsők és a beálló fel is veszik a pozíciót, még mielőtt a szabaddobást ténylegesen elvégeznék. Ez szabálytalan, ilyenkor a játékvezetők felhívják az érintett játékosok figyelmét, hogy lépjenek ki a szabaddobási vonalon kívülre. Ez történhet szóban vagy sípjelre, de ha sípoltak, a szabaddobást is sípszóra kell elvégezni. A játékvezetők eltekinthetnek a szabálytalan helyezkedés korrekciójától, ha az érintett játékos helyezkedése nem befolyásolja a játékot. Ha például a pálya bal oldalán végzik el a szabaddobást, és a jobbszélső helyezkedik szabálytalanul, és nem is őt játsszák meg a labdával, akkor nem kell emiatt közbeavatkozni, hiszen ő ugyan szabálytalan, de ennek a játék szempontjából nincs jelentősége. De akár a saját térfélről elvégzett szabaddobást is meg kell ismételtetni, ha azzal egyből a szabálytalanul, az ellenfél kapujától 6-8 méterre helyezkedő játékostársat játsszák meg.

A szabaddobás rossz helyről való elvégzése, vagy az, ha a csapattársak a szabaddobás elvégzésekor az ellenfél szabaddobási vonalán belül helyezkednek, önmagában nem büntetendő. Ilyenkor a játékvezetőnek a szabaddobást sípszóra meg kell ismételtetnie, szükség esetén a pontos hely meghatározásával, de az A csapat játékosait nem kell büntetni. Ilyet gyakran látunk, különösen, amikor a védekező csapat javára ítélnek szabaddobást, ők egyből indítanának is egy játékost, de a játékvezető a labdát visszarendeli, mivel a szabaddobást nem a megfelelő helyről végezték el. Többször előfordul az is, hogy a támadó csapat a szabaddobási vonalról akarja elvégezni a szabaddobást, holott a védők szabálytalansága a kaputól 1-2-3 méterrel távolabb történt (az ellenfél kapuja előtt a tolerancia csekély) - akár azért, mert rosszul ismerik a szabályokat, akár azért, mert így akarnak nyerni néhány métert. A játékvezetőknek ezt is korrigálnia kell, vagy legalábbis kellene. De egyéb intézkedés ezekben az esetekben nem szükséges.

Emberhátrányban lévő, vagy a mérkőzés utolsó perceiben egy-két gólos előnnyel rendelkező csapatoknál gyakori, hogy feltűnő alapossággal választják ki a szabaddobás elvégzésének pontos helyét, esetleg a játékvezetőtől is megérdeklődik, valóban innét kell-e elvégezni. Ilyenkor a játékvezető esetleg megállíthatja az órát, vagy passzív játékot jelezhet, de a szabaddobás lehetőségét nem veheti el.

A dobás végrehajtásakor a dobó egyik lábának legalább egy ponton folyamatosan érintenie kell a talajt. A másik lábát felemelheti, és akár újra le is rakhatja. A szabaddobást elvileg akár ülve is el szabad végezni, feltéve, hogy a láb érinti a talajt. A dobónak ezt a helyzetet addig fenn kell tartania, amíg a labdát el nem dobja. A dobást akkor tekinthetjük elvégzettnek, ha a labda elhagyja a dobó játékos kezét. Sípjel nélküli szabaddobásnál, ha a dobó játékos a labdát kiejti, még mielőtt a dobást elkezdené, az nem a szabaddobás elvégzése, ilyenkor a dobást sípszóra el kell végezni. Ha a dobó mozdulat közben csúszik ki a kezéből a labda, azzal viszont a szabaddobás elvégzettnek tekintendő. A szabaddobásnál, amint a neve is mutatja, a labdát el kell dobni, azaz tilos azt egy játékostársnak egyszerűen odanyújtani, más játékos a dobás elvégzéséig a labdát nem is érintheti.

A szabaddobást alapesetben sípszó nélkül kell elvégezni. Mindenképpen sípszóra kell elvégezni a szabaddobást, ha előtte bármilyen okból megállították az órát – ilyenkor az óra a sípszóra indul újra. Amikor a szabaddobást sípszó nélkül kell elvégezni, akkor a szabaddobás elvégzése spontán módon alakul: ha az A csapat minden játékosa szabályosan helyezkedik, és a labdát onnét, ahonnét kell, eldobják, az a szabaddobás elvégzése. Előfordul, hogy az A csapat nem kellően figyelmes, és eldobják így a labdát, bár a szabaddobás elvégzése még nem állt szándékukban. Hasonló eset, amikor mindenki a szabaddobási vonalon kívül helyezkedik, és egy játékos, szintén a vonalon kívül, leteszi a labdát a földre, hogy egy játékostársa majd elvégezze a szabaddobást. Ilyen esetekben bizony a szabaddobás elvégzettnek tekintendő, azaz az ellenfél akár meg is szerezheti a labdát. Figyelmetlen játékvezetők ilyen helyzetben hibáznak néha, megismételtetik a szabaddobást, bár erre nincs okuk. A hasonló helyzetek elkerülése érdekében rutinos csapatoknál egy játékos (általában a beállós) odafigyel, hogy ne lépjen ki a szabaddobás-vonalon kívülre.

A szabaddobást a lehető leghamarabb kell elvégezni, de erre konkrét időt a szabálykönyv nem határoz meg. Ha a játékvezető úgy ítéli meg, hogy gyorsabban kellene elvégezni, sípszóval jelt adhat a szabaddobás elvégzésére. Ilyenkor, valamint minden más olyan esetben, amikor a szabaddobást sípjelre végzik el, azt a jelzés után három másodpercen belül el kell végezni. Ha ezt a három másodperces határt az A csapat túllépi, vagy a szabaddobást szabálytalanul, például felugorva végzik el, ezzel szabálytalanságot követnek el, és ilyenkor a B csapat javára kell szabaddobást ítélni. Mivel a három másodpercet nem mérik külön, a játékvezetők a gyakorlatban elég toleránsak, mivel szeretnék elkerülni, hogy mérés nélkül, érzésre, túl hamar fújják le az esetet. Ha a szabaddobást azért nem végzik el időben, mert az ellenfél azt akadályozza vagy késlelteti, akkor az ellenfél játékosát kell büntetni, és a szabaddobást újra el kell végeztetni.

Az ellenfél játékosainak a szabaddobásnál legalább három méterre kell helyezkedniük. Ha ezt szándékosan megszegik, progresszív módon büntethetőek. Gyakori, hogy a szabaddobást megítélő sípszó pillanatában a B csapat egy-két játékosa túl közel tartózkodik a szabaddobás helyéhez, a sípszó után szabályosan hátrébb lépnek, ám a szabaddobást elvégzik, mielőtt ők elérnék az előírt három méteres távolságot. Ilyen esetben, ha a B csapat játékosa az eldobott labdát szándékosan sáncolja, progresszíven (az utolsó harminc másodpercben pedig egyből piros lappal) büntetendő, ha viszont nem szándékos, hanem egyszerűen egy ügyetlenül eldobott labdával őt találják el, az nem szabálytalan: senki nem köteles sípszóra az emberi teljesítőképesség határait átlépő sebességgel felvenni az előírt pozíciót.

A szabaddobást bármely irányba el szabad végezni: előre, hátra, jobbra, balra, fel, le. Azonban az eldobott labdához a szabaddobást elvégző játékos csak akkor érhet hozzá legközelebb, ha közben egy másik játékos is hozzáért. Ha valaki ezt megsérti, és saját magához passzol, vagy például lepattintja a labdát, és újra ő ér hozzá, az szabálytalan, ilyenkor a B csapat javára kell szabaddobást ítélni.

Előfordul, hogy a játékvezetők szabaddobást ítélnek, de lejár a játékidő, mielőtt azt elvégeznék. Ilyenkor úgynevezett időntúli szabaddobás következik. Erre vonatkozik néhány különleges szabály. Az A csapat játékosainak a dobótól legalább három méterre kell helyezkedniük. A játékidő letelte és a szabaddobás elvégzése közt az A csapat egy játékost cserélhet. A B csapat csak akkor cserélhet, ha a játékidő lejártakor nincs kapusa a pályán, ilyenkor egy mezőnyjátékos helyett bejöhet egy kapus. Ha az időntúli szabaddobást végzik el szabálytalanul (pl. felugorva), azért már nem kaphat az ellenfél szabaddobást.

A szabaddobásra vonatkozó szabályok alapvetően nem bonyolultak. A legtöbbször nem is azért sértik meg őket, mert ne ismernék az előírásokat, hanem, mert időt akarnak nyerni ezzel – vagy éppen ellenkezőleg, lassítani akarják a játékot. A játékvezetők sokszor nagyon rövid idő alatt kényszerülnek eldönteni, hogy beavatkozzanak, vagy sem, ez részükről nem csak felkészültséget, de gyors döntéshozatali képességet is igényel. A szurkolók, úgymond, ráérnek, akár másodpercekkel később is kritizálhatják a játékvezetőt, aki abban a pillanatban talán rossz döntést hozott, vagy esetleg csak a szabályokat felületesen ismerő néző nem érti, hogy miért is ez volt a jó döntés. Talán a cikk segítségével többen látni fogják, miért is úgy végzik és végeztetik el a szabaddobásokat, ahogy.

Ez a cikk eredetileg 2013 áprilisában jelent meg a Handball.hu weboldalon

Az „előny” (angolul „advantage”) a szabálykönyv gyakrabban előforduló szavai közé tartozik. Szinte minden szabálypontban ott van, hogy „ha ezzel előnyt szerez”, vagy valamely hasonló, ezzel egyenértékű kifejezés, sok esetben pedig még egyszerűbben, a 13:2 szabályra hivatkoznak, amely konkrétan az előnyszabályt írja le. 

A szabály kifejti, hogy a játékvezetőnek lehetőség szerint tovább kell engednie a játékot, és nem szabad szabaddobást ítélnie, ha:
- a védekező csapat azonnal megszerzi a labdát a támadó játékos szabálytalanságát követően
- a támadó csapat a védők szabálytalansága után a labdát nem veszíti el, és szabályosan folytatni tudja a támadást.

A játékvezetőnek minden esetben ki kell várnia, hogy mi történik, és csak akkor fújhatja le a védekező játékos szabálytalanságát, ha már meggyőződött arról, hogy a támadó csapat a labdát elveszítette,vagy a támadó - a védő szabálytalansága után - maga is szabálytalanul jutott esetleg előnyhöz, illetve a támadást folytatni nem tudja. Az alapelv röviden megfogalmazva: a vétlen csapat nem kerülhet az ítélet nyomán hátrányosabb helyzetbe, mint amiben a játékvezetői beavatkozás előtt volt.

A szabály helyes alkalmazása komoly bölcsességet, önfegyelmet, empatikus képességet és gyakorlatot igényel a játékvezetők részéről. Ha ugyanis lát egy komolyabb szabálytalanságot, akkor szinte automatikusan fújna bele a sípjába – de nem teheti, meg kell várnia, hogy mi a szabálytalanság következménye, nem lehet-e előnyszabályt alkalmazni. A 13:2 szabálypont alapján ugyanis, ha előnyszabályt lehet alkalmazni, akkor kell is. Valószínűleg nem véletlen, hogy az előnyszabály nem alkalmazása a leggyakoribb hiba, ami miatt rendszeresen láthatunk játékvezetőket a sértett csapat játékosaitól vagy edzőjétől elnézést kérni. Pontosan hogyan kell értelmeznünk ezt az előnyt, és mikor beszélhetünk arról, hogy a vétlen csapat elveszíti a labdát? 

A legegyszerűbb eset, amikor a támadó játékos kezéből kiesik a labda, és azt az ellene szabálytalankodó ellenfél megszerzi. Ennél csak egy fokkal bonyolultabb, ha a vétlen játékos egy őt ért szabálytalanság hatására kidobja a labdát a pályáról. 

A következő fokozat, amikor nem a labdás játékossal szemben szabálytalankodnak, hanem egy csapattársával, aki a szabálytalanság következtében a feléje dobott labdát nem tudja elkapni. Ennek tipikus esete, amikor a védők megfogják a beállós kezét, vagy arrébb lökik, és emiatt a bejátszást nem tudja összeszedni. 

S akkor jöjjön az az eset, ami a leghevesebb nézőtéri reakciókat szokta kiváltani. Ennek megalapozására egy kis kitérőt teszünk. A kézilabdának vannak bizonyos alapszabályai, amit mindenki ismer, aki meccsre jár: labdával a kézben legfeljebb hármat szabad lépni, legfeljebb három másodpercig szabad egy helyben állni, a kapuelőtérbe szándékos előnyszerzés céljából pedig nem szabad belépni.

Ezek a szabályok olyan értelemben objektív érvényűek, hogy akkor sem szabad az ezek valamelyikét elkövető játékost továbbengedni, ha a fenti előírásokat egy előzőleg őt ért szabálytalanság hatására sérti meg. Négy lépésből, vagy a kapuelőtéren (köznapi elnevezéssel: hatoson) belül állva szabályos gólt szerezni, illetve a labdát szabályosan továbbpasszolni nem lehet. Akkor sem, ha a labdás játékos azért veszíti el a teste feletti uralmat, és lép négyet, vagy lép be a kapuelőtérbe, mert meglökték, vagy más módon szabálytalankodtak vele szemben. Ha tehát a védők szabálytalansága után a támadó játékos a labdát megtartja ugyan, de túl sokat lép, vagy belép a kapuelőtérbe, esetleg egyszerűen három másodpercig állva marad, akkor a 13:2-es szabály, azaz az előnyszabály nem érvényesíthető. Ennek megfelelően a korábbi szabálytalanságot le kell fújni, és a vétlen (jelen esetben a támadó) csapat javára szabaddobást ítélni. 

Ez azért okoz gyakran feszültséget, mivel ekkor – a helyzet jellegéből fakadóan – akár több másodperc is eltelik, több esemény is történik, míg végül olyan helyzet alakul ki, hogy a korábban elkövetett szabálytalanságot - amin esetleg már mindenki túllépett - kell lefújni. Felületes megfigyelő úgy érezheti, hogy a védő szabálytalanságát a játékvezető nem látta, vagy nem akarta lefújni, aztán, amikor a támadó mégis gólt lőtt, akkor visszafújta. Holott csak annyi történik, hogy a játékvezető (helyesen) megvárja, hogy alkalmazható-e az előnyszabály. Ha a labdás játékos nem tud szabályos gólt szerezni (mert például túl sokat lép, vagy belép a kapuelőtérbe), akkor a gól semmiképpen sem adható meg. Erre analóg eset, csak kevésbé látványos, amikor a védő lefogja a támadót, ő pedig megáll, kezében a labdával. Ha eltelik három másodperc, akkor kell lefújni a védő szabálytalanságát, mivel ekkor kerül a támadó olyan helyzetbe, hogy már nem tudja szabályosan továbbvezetni a támadást.

A szabálykönyv külön kiemeli, hogy az előnyszabályt akkor is alkalmazni kell, ha az elkövetett szabálytalanság személyi büntetést (sárga lap, kiállítás, piros lap) von maga után. Ez esetben a játékot tovább kell engedni, majd az első adandó alkalommal megejteni a személyes büntetést. Ez lehet az első játékmegszakítás (például gól vagy szabaddobás miatt), de ha a támadás lendülete megtörik, a támadó csapat feláll egy figurához, azaz olyan helyzet alakul ki, ahol a játék megállítása nem hozza a labdás csapatot hátrányba, akkor a játékvezető már megszakíthatja a játékot, és kioszthatja a megérdemelt büntetést. Ilyen esetben persze a játékvezető egy többletfeladattal szembesül: amíg a játékot továbbengedi, meg kell jegyeznie, hogy melyik játékos volt szabálytalan, hogy később valóban őt tudja kiállítani, és ne valaki mást, akinek esetleg annyi az összes bűne, hogy a közelben volt. 

A helyesen alkalmazott előnyszabály sokszor félreértés forrása: sok néző azt gondolja, hogy a be nem fújt szabálytalanságot a játékvezető nem is vette észre. Ilyenkor a játékvezetőnek szilárdan ki kell tartania a saját ítélete (pontosabban az ítélet hiánya) mellett, és az esetleges heves reklamálás ellenére sem szabad elbizonytalanodnia. 

Sok azonban az olyan eset is, ahol valóban vitatható, hogy helyes-e az előnyszabály alkalmazása. Minden mérkőzésen több olyan esetet is látunk, ahol a labdás játékossal szemben kis mértékben szabálytalankodnak, ő azonban tovább tud menni, saját maga nem ejt hibát, kapura lő, de a lövését hárítja a kapus, vagy az el sem találja a kaput. Ilyenkor a játékvezetőnek el kell döntenie, hogy a hibás lövés a korábbi szabálytalanság következménye-e, vagy egyszerűen hibázott a támadó játékos (hiszen korántsem ritka az sem, hogy akár a legtisztább helyzetet is kihagyja egy játékos, anélkül, hogy bárki szabálytalankodna vele szemben). Ezekben az esetekben eltérő játékvezetői gyakorlatokkal találkozunk. Van, aki könnyebb szívvel fújja le a szabálytalanságot, mások inkább úgy ítélik meg, a támadó kapura tudott lőni, tehát alkalmazható az előnyszabály. 

Általában a szélsőséges, mindent visszafújó, vagy, épp ellenkezőleg, mindent továbbengedő gyakorlat nem helyes, sok olyan esetet láthatunk ugyanakkor, ahol nem egyértelmű, hogy a szabálytalanság következménye-e a labdás játékos hibája, és ilyenkor több tere van a játékvezetőnek, amin belül némely párosok így, mások inkább amúgy ítélkeznek. Ha valaki megfelelően sok mérkőzést tekint meg, pontos képet fog kapni arról, hogy mely játékvezetők mely gyakorlatot követik. Ezekben az esetekben külső szemlélő számára nagyon nehéz megítélni, hogy mi volna a helyes ítélet, ám ha a játékvezető következetes, és mindkét oldalon azonos módon ítéli meg a helyzeteket, akkor azt el kell fogadnunk. 

Vegyünk néhány példát, amelyeken keresztül pontosabban megismerhetjük az előnyszabály alkalmazását!

- A labdát birtokló támadó játékossal szemben enyhén szabálytalankodnak, ő elejti a labdát, de egy csapattársa felveszi azt, és tovább folyik a támadás. A helyes ítélet: semmi, a 13:2 szabály alapján a játékot nem szabad megszakítani, mivel a támadó csapat a labdát megtartotta. 

- A labdát birtokló játékossal szemben durván szabálytalankodnak, ő a labdát elejti. Egy csapattársa felveszi azt, egy harmadik csapattárshoz passzol, aki gólhelyzetbe kerül, de a játékvezető lefújja a szabálytalanságot. A helyes ítélet az előnyszabály lenne. Ebben az esetben a játékvezető hibázott, de ezt a hibát visszafordítani már nem lehet. Az elvesztett gólhelyzetre hétméterest adni nem szabad. A szabályok szerint büntetődobást akkor kell ítélni, ha tiszta gólhelyzetet akadályoz meg az ellenfél játékosa, hivatalos személye, vagy egy illetéktelen külső szereplő (például néző), illetve hatás (például áramszünet), a játékvezető pedig egyik kategóriába sem sorolható be ezek közül. Ha már a játékvezető lefújta a szabálytalanságot, akkor ossza ki a megfelelő egyéni büntetést (például sárga lap, kiállítás), majd a szabálytalanság helyéről, szabaddobással folytatódhat a játék. 

- Az előző eset, de a játékvezető nem sípol, és a gólhelyzetben lévő csapattárs elhibázza a helyzetet. A helyes ítélet: szükség szerint a játék megállítása, egyértelmű jelzés, hogy milyen dobás fog következni (általában kidobás, ha a labda a kapu mellé ment, vagy a kapus kivédte), majd a szabálytalan játékos megbüntetése, és ezután a játék folytatása. Azt, hogy a játék hogyan fog folytatódni, a játékvezető saját belátása szerint jelezheti egyből a játékmegszakítás után, még a büntetés kiosztása előtt, vagy közvetlenül a játék újraindítása előtt, mindkettő helyes. 

- A labdát birtokló, de tiszta gólhelyzetben nem lévő támadó játékost a védők meglökik, ő a lökés ellenére gólhelyzetbe kerül, de a lökés hatására nem tudja már megállítani a mozgását, négyet lép, majd a kapuba lövi a labdát. A helyes ítélet: szabaddobás a támadó csapat javára. Hétméteres nem ítélhető, mivel a szabálytalanság előtt nem volt gólhelyzet (és szigorúan nézve utána sem, mivel gólhelyzetben lévőnek csak a mozgását uralni képes játékos tekinthető). A gólt megadni nem szabad, négy lépésből szabályos gól nem szerezhető. 

- A védekező csapat megszerzi a labdát. Az egyik meginduló játékost a labdát elvesztő korábbi támadó csapat játékosa hátulról durván visszarántja, de a labdát az indításban lévő csapat megtartja, és tovább folytatja a lerohanást. A helyes ítélet: megvárni a lerohanás végét, utána a játékot megállítani, a vétkes játékost büntetni (például kiállítás), majd a játékot a játékhelyzetnek megfelelően folytatni (ha gól esett, akkor középkezdés, ha hibás lövés történt, akkor kidobás). 

Az előnyszabály helyes alkalmazása egy nehéz, és sok vitát, valamint félreértést kiváltó feladat a játékvezetők számára. Remélhetőleg cikkünk is hozzájárul, hogy a szurkolók jobban megértsék, miért is enged tovább, majd fúj esetleg másodpercekkel később le egy szabálytalanságot a játékvezető; ezáltal a mérkőzéseket nyugodtabb hangulatban tekinthetik meg, a játékvezetőt pedig csak akkor hibáztatják, ha tényleg hibázik, mert, valljuk be, van olyan is.