Ebben a szezonban bizony kerülni fogom a Mennyei Bajnokság mérkőzéseit. A válogatottban még nem vagyok biztos, de ott is valószínűsítem a távolmaradásomat.
„– Hányszor szidtad a csapatot, mert nem hajtottak?
– Meg sem tudnám számolni. Ezért is maradoztam el.
– Ugye-ugye! Nekik az a dolguk, hogy fussanak, passzoljanak, gólt lőjenek. Mi pedig szurkolók vagyunk. Az a dolgunk, hogy elmenjünk a meccseikre, emlékezzünk a hagyományainkra és szurkoljunk. Emellett dolgozzunk és családot alapítsunk. Ez az élet rendje!”
Ez a párbeszéd tavaly megjelent regényemben hangzott el – a fejezet végén egyébiránt pozitív kicsengéssel. Mi volt az a roppant esemény, aminek hatására most mégis megváltoztattam a véleményemet és a távolmaradásra bíztatok mindenkit?
Egyrészt semmi különös nem történt, másfelől azt is megértem, aki továbbra is jegyet vesz (előtte regisztrál, tenyérszkennel stb.). Senkit sem buzdítok arra, hogy kövesse a példámat. Azt sem mondom, hogy most már örökre kizárom életemből a „magyarfocit” – sőt, az alacsonyabb osztályokkal kárpótolom magam. De ettől függetlenül még soha nem volt ilyen csömöröm és undorom a magyar labdarúgástól. Lehet, hogy volt már rosszabb is, de ennyire csekély esély még nem volt arra, hogy egyszer majd jobb lesz. Az ok pont, hogy nem egy-két nagy horderejű esemény volt, hanem épp ellenkezőleg: csak a szokásos. Az viszont elapadhatatlanul és minden eddiginél nagyobb mennyiségben.
Ez sem rosszabb és kevésbé stresszes
Howard Webb a helyes flakonkezelés technikáját demonstrálja, bár egyes magyar edzők szerint a kompozíció csak félig kész.