A magyar férfi kézilabda-válogatott EB-selejtező mérkőzésen Veszprémben 20-18 arányban diadalmaskodott Horvátország ellen.

A mérkőzésnek igazából nem volt vérre menő tétje. A négycsapatos csoportból két válogatott jut ki a jövő évi Európa-bajnokságra (kézilabdában az igazi outsider csapatokat előselejtezőkkel kiszórják így a csoportkörre kevesebben maradnak), és az már a sorsoláskor is sejthető volt, hogy a magyar és a horvát csapat jobb, mint a szlovák és a lett, akkor pedig elég lehet hozni a kötelezőket, és második helyen ki lehet jutni az EB-re. Az első két fordulóban ez meg is történt (Szlovákiát 28-24-re, Lettországot 32-25-re vertük, a szlovákokat ráadásul idegenben), így a legjobb úton haladtunk a kijutás felé.

De ebből persze nem következik, hogy feltartott kézzel kellene pályára lépnünk Horvátország ellen, és ténylegesen nem is tettünk így.

Császár Gábor a mieink egyik legjobbja volt (Fotó: Orosz Péter, veol.hu)

A játékunk kulcsa a januári mérkőzéshez képest sokkal aktívabb védekezés, és mögötte Mikler Roland klasszisteljesítménye volt. A horvátok is ragyogóan védekeztek, de tőlük ez azért annyira nem volt meglepő. A mi védekezésünk intenzitása majdnem végig rendben volt (a második félidőben volt pár rosszabb perc), de több volt benne a hiba, ezeket viszont Mikler bravúrjai korrigálták. Ennek köszönhetően úgy tartottuk 18 gólon a horvátokat, hogy a második félidő elején pillanatok alatt kaptunk hármat (3,5 perc alatt, miközben a meccs maradék részén átlag 11 percenként kaptunk három gólt), ami mindenképpen ragyogó teljesítmény. Ráadásul a védekezésből szerzett labdák egy részével indulni is tudtunk, és ugyan nem mindig sikerült végigérni a labdával, de így is tudtunk szerezni néhány indításgólt, ami a horváthoz hasonló szilárdsággal védekező csapat ellen aranyat ér. Ráadásul elég bölcsek voltunk ahhoz, hogy, ha nem tudtuk végigvinni a lerohanást, akkor megálltunk - a horvátok vesztét többek közt pont az ilyen hibák okozták: túlságosan féltek a védelmünk áthatolhatatlanságától, ezért a lerohanásokból mindig kapura lőttek, akkor is, amikor nem tudtak igazán helyzetet kialakítani, ezeket pedig Mikler könnyűszerrel hárította. Persze ehhez eleve kellett az, hogy ne tudjanak helyzetet kialakítani, azaz jól (ne csak gyorsan, hanem okosan is) zárjunk vissza - ez is nagyon hiányzott a spanyolországi meccsen.

A horvátok a védekezés súlypontját a jobbátlövőre és a beállóra tették, mivel pedig a meccs nagy részében pont csak annyian voltak, mint mi, ez azt jelentette, hogy az irányítótól a balszélsőig terjedő részen számbeli fölénybe tudtunk kerülni. Ez látszik a statisztikán is: a 20 gólunkból 16 a pálya ezen részéről származott. Sikerünk másik kulcsa, a jó védekezés mellett, az volt, hogy ezt ki is tudtuk használni, Mocsai Lajos mindig úgy forgatta a csapatát, hogy az a leghatékonyabb legyen. Nagyon fontos volt a második félidő elején, hogy támadásban levette Nagy Lászlót a pályáról a kapitány. Nagyot láthatóan frusztrálta, hogy nem tud gólt szerezni, ezért gyors egymásutánban többször is helyzet nélkül próbálkozott lövéssel - természetesen eredménytelenül. Abban, hogy a szünet utáni négy percet 0-3-ra elveszítettük, szerepe volt Nagy László öncélú játékának is. Védekezésben továbbra is szerepet kapott Mocsaitól, és élt is vele, hasznos tagja volt a válogatottnak.

Döntő jelentőségű volt Nagy Kornél beállítása a végjátékra. Viszonylag rövid idő alatt szerzett 6 lövésből 5 gólt, közte a csapat utolsó két találatát, mindkettő igen emlékezetes. Előbb egészen hihetetlen testhelyzetből küldött egy labdát kapura - Alilović valószínűleg nem hitte el, hogy onnét jöhet még labda, mert amúgy nem lett volna egy védhetetlen lövés. Az utolsó gólunk pedig egészen parádés volt. Nem is elsősorban technikailag (ezen a szinten azért ezt már illik tudni megcsinálni), hanem az, hogy eszünkbe jutott, és meg is csináltuk, úgy, hogy a horvátok nem vették észre; és senkinek nem remegett meg a keze (ha elrontjuk, a horvátok valószínűleg csinálnak még egy gyors támadást, és akkor könnyen döntetlen lehetett volna), ez fantasztikus volt.

És megvertük vele a horvátokat. Pedig ők nem sokszor kapnak ki, csak a világ legjobb válogatottjai szokták legyőzni őket. Ezt tessék még egyszer elolvasni, ízlelgetni.