Válogatott okosságok

A magyar kormányzat már évek óta jelentős összegekkel támogatja a klubokat az öt, úgynevezett "látványsportágban" (labdarúgás, kosárlabda, vízilabda, kézilabda, jégkorong). Az összeg nominálisan a futballban a legmagasabb, az adott sportág nemzetközi viszonyaihoz mérten relatíve a legtöbbet pedig a kézilabdában és a vízilabdában ér.

A miniszterelnök meccset néz (Fotó: MTI)

A támogatás formái a Fidesz (újbóli) kormányra kerülése óta folyamatosan bővültek, és ezzel párhuzamosan növekedtek az összegek is. Míg egy kézilabdás szakember 2012-ben még arról beszélt, hogy a TAO megmentette a magyar kézilabdát, mára női vonalon a világ leggazdagabb bajnokságává vált a magyar NB I, ehhez hasonló folyamatokat figyelhettünk meg a vízilabdázóknál is. A kosárlabda és a jégkorong erőviszonyaiba én, bevallom, nem igazán látok bele, de külső szemlélő számára ezekben a sportágakban mintha semmi nem változott volna. 

A labdarúgóknál némely klubnak látványosan jobban megy, mint pár éve, de a többieknél is megszűntek a sorozatos csődök, nagy összegű tartozások. 

A kézilabdázóknál néhány év alatt megduplázódott az utánpótlásban foglalkoztatott gyerekek száma a TAO és egyéb támogatások segítségével, ez mindenképpen örvendetes (ennyivel több jó edzőt nem lehetett hirtelen leakasztani a fáról, úgyhogy a képzés színvonala a szakértők szerint annak ellenére is csökkent, hogy sok korábban részmunkaidős, vagy szabadidős tevékenységként dolgozó szakember ma főállásban foglalkozik a gyerekekkel - de ez egy másik történet). 

A 2016-os, magyar szempontból a nyolcaddöntőben elszenvedett súlyos vereség ellenére is sikeresnek tekinthető labdarúgó Európa-bajnokság után Orbán Viktor miniszterelnök utalt arra, itt az ideje, hogy most már a klubok is mutassanak valamit. Azt már nem tette hozzá, de a körülmények ismeretében sejthetjük: végülis leginkább ezért kapják a milliárdokat közpénzből (a TAO immár jogerősen is az). 

Ha az állam az adófizetők pénzéből támogatja a sportot, így növeli az utánpótlásképzés mennyiségét és minőségét, javítja a feltételeket, pl. lehetővé teszi, hogy a sportolók meleg vízben zuhanyozhassanak edzés után, és svájcifrank-hitel nélkül is legyen megfelelő sportfelszerelésük, az, véleményem szerint, fenntartás nélkül támogatható. A magyar élsportnak juttatott állami finanszírozás azonban ennél sokkal tovább ment. Vízilabda- és kézilabda-csapataink külföldi sztárokat tudtak igazolni, a női kézilabdában a középmezőny is jegyzett külföldi játékosokkal van tele. A labdarúgóknál, ahol a nemzetközi mezőnyben eszement pénzek forognak, ilyesmit a magyar állam nem tud megfizetni. Neymar játékjogáért a Paris Saint-Germain (lényegében a katari emír) átszámítva kb. 70 milliárd forintot fizetett ki, ez az egy tétel túlnyomórészt elvitte volna a 2016-os TAO-keretet, a játékos fizetését is hozzáadva a fennmaradó pénz már legfeljebb labdára és mezre lett volna elég öt sportág valamennyi klubjának. Itt azt figyelhettük meg, hogy a magyar élklubok hazaigazoltak külföldről olyan magyar játékosokat, akik ott viszonylag jól szerepeltek, és olyan béreket kínált nekik az állami támogatás segítségével, amit más bajnokságokban nem kaphattak volna meg. 

És mi lett mindennek az eredménye?

Labdarúgócsapataink a nemzetközi kupák idei küzdelmeiben ugyanúgy leszerepeltek, mint évek óta mindig. Csak hát, míg egy-két éve még arról írhattunk, nincs ebben semmi meglepő, az ellenfeleink gazdagabbak, addig mára a finanszírozásban erősen felzárkóztunk, az eredmény meg ugyanaz. Akkor még azt vártuk, a növekvő finanszírozás sikeres pályára állíthatja a klubokat - és ebben bizony tévedtünk. 

Ezzel párhuzamosan a magyar labdarúgó-válogatott szinte pillanatok alatt összeomlott, még akit amúgy nem érdekel a foci, az is tudja, hogy egy éven belül kikaptunk Andorrától és Luxemburgtól is. Az Andorra elleni selejtező előtt még felülről egyértelmű volt az iránymutatás: hagyjuk ki a válogatottból a nemzetközi kupákban érdekelt csapatok játékosait, hadd készüljenek a klubjaik meccseire. Bizonyára jól felkészültek, júliusban jól ki is estek mindenhonnét, a Videoton húzta a legtovább, ők augusztus végén kaptak a Partizantól egy sima négyest hazai pályán. És még Andorrától is kikaptunk. Ennél sokkal rosszabbul ebből a történetből direkt se lehetett volna kijönni. 

Sőt, a tavalyi szezonban, mindennek megkoronázásaként azt láthattuk, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének fogaskerekei még a hazai körülmények közt is csikorognak: a kormány két kedvenc futballcsapata elől elvitte a bajnoki címet a Honvéd. 

A Szolnok tavaly (azaz 2017 tavaszán, alig fél éve) megnyerte a vízilabda Bajnokok Ligáját. És erre a mondatra most blogunk, amúgy az átlagembernél a sport iránt sokkal nagyobb érdeklődést mutató olvasóinak fele is felkapta a fejét: hogy kicsoda nyert meg micsodát? Szolnokon van vízilabdacsapat? Vízilabdában is van BL? Tudják, hol volt a döntő? Budapesten. Szóval, itt ugyan elmondhatjuk, hogy a támogatások célhoz értek, a leginkább -icsre végződő nevű játékosokból álló magyar klub feljutott a csúcsra, és véletlenül sem szeretnénk a sikerbe fektetett munkát megkérdőjelezni, de mondjuk nemzeti ügy ebből a győzelemből nem lett. 

És a kézilabda? Az élcsapatok jól szerepelnek. És ez akkor is igaz marad, ha a Veszprém 2016-ban kilencgólos előnyről elveszített BL-döntőjét nehéz megemészteni. A nőknél a Győr az utolsó öt BL-kiírásból hármat megnyert (ők az aktuális címvédők is), a negyediket büntetőkkel veszítette el. A mögöttük következők helyzete már kicsit neccesebb. A Ferencvárosnak szüksége volt néhány évre, mire az évtized elején a KEK-ben elért sikerek utáni belső nehézségeket ledolgozták, de mára alapvetően úgy működnek, ahogy egy profi klubnak kell. A financiális lehetőségeik alapján a Vardarral, a Győrrel és a bukaresti CSM-vel nem kelhetnek versenyre, de a pályán ellenük sem esélytelenek (a Győrt legutóbb meg is verték), róluk elmondhatjuk, amire a pénzük elég, azt el is érik. A szegedi férficsapat szereplésének megítélése vitathatóbb, és bár éppen néhány napja megverték a Barcelonát, összességében azért lehet az embernek hiányérzete a Tisza partján. 

A mögöttük jövőknél viszont óriási problémákat látunk. Az EHF-kupában a nőknél az idén már biztosan nem lesz a csoportkörben magyar csapat, a férfiaknál még elvben ennek megvan a lehetősége, de igazság szerint az ott szereplő három magyar klub egyikének sem áll jól a szénája. Az, hogy a nőknél az Érd tíz, a férfiaknál a Csurgó kilencgólos hazai győzelem után esett ki a visszavágón, már csak a hab a tortán. Már tavaly, amikor a Fehérvár és az Érd bekerült a csoportkörbe, de onnét egyikük sem jutott tovább, csalódottak voltunk, az idén ezt a szintet sem sikerült megugrani. Telenyomják a klubokat állami pénzből kiemelkedően jól fizetett külföldi játékosokkal, akik aztán nem hoznak semmit. Kiesni lehetne ám magyar játékosokkal is. 

Eközben női válogatottunk huzamosan gyengén szerepel a világversenyeken. Bő egy hét múlva, a németországi világbajnokságon (amit a Sport 1 televízió közvetít majd, és mi is értékelni fogjuk a mérkőzéseket) talán kiköszörülhetik a csorbát, de túl optimisták nem vagyunk. 

És mellékszálként jegyezzük már meg: női röplabdában, amely sport csak néhány hónappal ezelőtt került be a TAO-körbe, a válogatott és a klubszíntéren is előrébb léptünk. 

Ha a pénzek nem a teljesítményhez vannak kötve, ha felsőbb utasításra kap kiemelt jövedelmet egyik-másik labdarúgó, anélkül, hogy ehhez a létezésen kívül bármit tennie kellene. Ha a kormányülésen vesznek össze miniszterek, hogy melyikük kedvenc klubja mennyi állami forráshoz jusson. Ha a nemzetközi kupában való részvétel privilégiumokat és többletfinanszírozást biztosít az ottani szerepléstől függetlenül (azaz minden klubnak az a fontos, hogy a bajnokságban jó helyezést érjen el, és nem az, hogy utána nemzetköziben bárhová is eljusson). Ha egyes kluboknál a szerződés alapvetően aszerint dől el, hogy a fizetésből a játékos mennyit juttat vissza a menedzsernek. Ha az edzők kiválasztásánál a szakmai szempontok ritkán kerülnek előtérbe. Ha. Ha. Ha.

Akkor ne csodálkozzunk semmin. Akkor kitermeltünk egy végtelenül rossz hatékonysággal működő élsportot, ami a jelentős állami plusz forrás ellenére nemzetközi összevetésben nemhogy nem javít, hanem még vissza is esik. 

És majd valahol eljön az a pont, talán már nincs is messze, amikor az egyszeri sportrajongó elgondolkodik azon, egyáltalán jófelé megyünk-e az úton.