Sok éve ott volt a magyar női kézilbda-utánpótlás mindig a mezőny elején. Döntőt is játszott a csapat, többször is. De nyernünk sosem sikerült. Az utolsó elvesztett döntőről blogunk is beszámolt.

Fotó: Ricsováry Takács László

Dánia, Oroszország, Dél-Korea, Hollandia: néhány ország az utóbbi tíz évből, ahol utánpótlás világversenyt rendeztek, nem is titkon azt remélve, hogy hazai pályán majd a hazai csapat szerzi meg az első helyet. De ez egyiküknek sem sikerült. - kezdte Dán Róbert cikkét az ismert kézilabdás weboldalon, az idei U20-világbajnokság előtt. Tény, tizenöt éve nem nyert a hazai csapat utánpótlás-világversenyen. Bár annyiban ez nem meglepő, hogy sokszor olyan országokban volt EB vagy VB, akiknek nemhogy a végső győzelemre nem volt esélyük, de ki sem jutottak volna, ha nem ők rendezik. 

Mindenesetre, amikor látszott már, hogy az 1998/99-es korosztályban elég sok ügyes lány van, a magyar szövetség rámozdult egyből a csúcs, az U20-világbajnokság megrendezésére. Hátha sikerül egy lépésben két átkot is megtörni, és Magyarország rendezőként lehet világbajnok.

Az előjelek viszont nem voltak kedvezőek. Az U18-ban az elődöntőbe sem jutottunk be, egy évvel később pedig ez ugyan meglett, de a legjobb négy közt a franciák és a dánok is elkenték a szánkat. Mindkétszer úgy tűnt, a fő probléma, hogy van pár ügyes játékos a korosztályban, de mögöttük nagy az űr, és nem lehet hét játékossal végigjátszani egy világversenyt. 

Erős keret

Más oldalról viszont épphogy elég jól nézett ki a helyzet. Az érdemben szóba jöhető játékosok közül kb. húszan szerepeltek a 2017/18-as szezonban rendszeresen az NB I-ben. Néhányan közülük kezdők voltak a klubjukban, a többség inkább csak csereként, de jelentős játékidőt kapott. Mindezt úgy, hogy a magyar a világ legerősebb bajnoksága. Ezek a játékosok itt tudtak beférni a mezőnybe, és nem is égtek le, amivel igazolták a képességeiket. Valamint azzal, hogy a bajnokságban hétről hétre helyt tudtak állni, hozzáedződtek egy olyan szinthez, amit az ellenfelek többsége csak hírből ismer. Hiába játszik a norvégok közül is majdnem mindenki az ottani első osztályban, ott a színvonal érezhetően alacsonyabb, mint az NB I-ben. 

Sőt, többen (a Ferencváros játékosai) már a Bajnokok Ligájában is többször pályára léptek, miért kellene akkor félniük bármely utánpótlás-válogatottól? 

Világosan látszott, hogy a kluboknál most jó munka folyik, akárcsak a Nemzeti Kézilabda Akadémián. Sikeresen foglalkoznak ezekkel a játékosokkal. A legtöbben sokat léptek előre taktikai, technikai ismeretek terén. Modern elképzelések szerint oktatják őket. Míg pár éve itt, ezeken az oldalakon is hiányoltuk a gyors játékra nevelést, mára ez minden nagyobb nevelőegyesületnél teret nyert - ennek eredményét viszontláthattuk a világbajnokságon.

Az is jót tett, hogy ebben a korosztályban alig van győri játékos a legjobbak között. És Lakatos Rita is elég érett volt ahhoz, hogy 18 évesen már úgy döntsön, ő inkább Vácra igazol, mert azzal jobban jár, mintha Győrben a kispadról lenne még egyszer magyar bajnok és BL-győztes. Nem mindenki elég bölcs egy ilyen lépéshez, és akármilyen erős is a győri képzés, a magyar másodosztály és az ifibajnokság nem készít fel egy ilyen megmérettetésre. 

Ezzel a kerettel azért lehettek reményeink egy jó helyezésre. 

Vova for President

Ezt a csapatot Hajdu János vezette három éven át. Idén tavasszal lemondott, és a helyére Golovin Vlagyimirt nevezték ki vezetőedzőnek. A Vova becenévre hallgató szakvezető, egykori játékos, a Szovjetunióban nőtt fel, de már negyedszázada Magyarországon él, magyar állampolgár. Bár jól hallható akcentussal, de folyékonyan beszél magyarul. És, ami a legfontosabb, nagyjából mindent tud erről a játékról. 

Golovin ugyan épített elődjei, ill. a kluboknál dolgozó edzők munkájára, de ezzel együtt a csapatot teljesen átformálta. Jelentős személycserék nélkül, túlnyomórészt ugyanarra a keretre építve dolgozott, de jelentősen átalakította a csapat játékát, védekezésben, támadásban, a kettő közti átmenetben. Ő hozta be, hogy lehetőleg ne cseréljünk támadásról védekezésre. Ezzel a védelem ugyan valamelyest meggyengült, de ezt kompenzálta az a sebesség, amit a csere nélküli játék biztosított. Persze Golovin is csak egy edző, nem pedig egy csodatévő varázsló. Azért tudott ilyen játékot játszatni a csapatával, mert a játékosoknak megvoltak az ehhez szükséges képességei. A teljes mezőnyből csak a norvég lányok labdabiztonsága és döntési sebessége volt jobb a mieinknél - mint kétszer is láthattuk, ők más elemekben elmaradtak a magyar játékosoktól. 

Sokat számított az is, ahogy a játékosokat kezelte a vezetőedző. Mindig meg merte lépni a cserét, ha valahol hibát látott, és ez majdnem mindig be is jött neki. Amikor lehetett, pihentetett is, bár pont az egyik leginkább meghatározó játékos, Klujber Katrin pihentetése nem volt megoldott: az ő tehermentesítésére szánt Afentaler Sára a felkészülés közben megsérült. Az első osztályú kluboknál folytatott erőnléti munka mellett (érdemes némelyik játékos alkatát összevetni a pár, vagy akár egyetlen évvel ezelőttivel...) Golovin bátrabb meccselése is hozzájárult ahhoz, hogy különösebb nehézség nélkül játszotta le a csapat a nyolc mérkőzését.

A magyar csapat játéka a VB-n meccsről meccsre javult. Ez így jó, így kell lennie egy csapatnál, amelyik világbajnokságot szeretne nyerni. A dánok tudnának erről mesélni. A csoportkör elején ők voltak a legjobbak, aztán lépésről lépésre egyre gyengébbek lettek. Nem is értek oda. 

Golovin ezzel a sikerrel egy csapással a figyelem középpontjába került, két hét alatt mindenki megismerte a nevét. Méltán, hiszen jelentős része volt a sikerben. 

Az ellenfelek

Ezeken a versenyeken a házigazdát nem sorsolják, hanem szabadon dönthet arról, melyik csoportba szeretne kerülni. Ebben egyrészt jól választottunk, másrészt szerencsénk is volt. Erről is a dánok tudnának mesélni, akik a nyolcaddöntőben összekerültek a csoportkört elbénázó Németországgal. Vért izzadva továbbjutottak, de az a meccs meg is állította a lendületüket. 

A csoportunkban nem volt Norvégián kívül nehéz ellenfél (miközben a másik ágon kemény meccseket láthattunk), a tizenhat közt a nálunk sokkal gyengébb Szlovénia, míg a nyolc közt a jelentős problémákkal küzdő román válogatott ellen léphettünk pályára, mondhatni, elénk terítették a vörös szőnyeget. Ráadásul azt a három csapatot, akik általában jól elvertek minket az előző versenyeken, Franciaországot, Dániát és Oroszországot eltakarították az utunkból, ellenük nem kellett ezen a világbajnokságon játszanunk. Pedig az EB-knél lényegesen hosszabb egyenes kieséses szakasz miatt itt óriási a tét: ha egyszer hibázol, nem lehetsz világbajnok. 

Fotó: Ricsováry Takács László

A győztes típus

Láttunk már a történelemben csapatokat, amelyek jól játszottak, de sosem tudtak nyerni. Ez egy külön tudomány. Persze, ha két kategóriával jobb vagy az ellenfélnél, akkor legfeljebb szándékosan tudsz kikapni, de azért egy VB-döntőn ez nem tipikus. Nem csak a magyar csapatok, de ők különösen küzdöttek ezzel. Most itt a VB-n a német válogatott veszített el három mérkőzést egy góllal, az elmúlt bajnoki szezon folyamán a Ferencváros bukott el mindig a saját árnyékában. De emlékezhetünk a zágrábi VB-döntőre is. Amikor öt évvel ezelőtt arról a meccsről írtam itt a blogon, és azt "kudarc"-nak neveztem, többen jelezték, hogy ezzel nem értenek egyet, egy VB-ezüst az igenis siker. Nos, az a csapat, amelyik egy elveszített döntőt sikernek értékel, nem is fogja tudni megnyerni, de önmagában ennek leküzdése nem elég, egy külön kihívás fejben elviselni a siker terhét, nem megijedni az előttünk álló lehetőségtől. 

Németül ezt röviden úgy hívják, hogy Sieger-Gen, azaz győztes gén. A mostani magyar U20-csapatban ez megvolt. És miután minden más is stimmelt, és még szerencsénk is volt, nem tudom, minek kellett volna történnie, hogy ne mi nyerjünk meg. 

Hogyan tovább?

Egy utánpótlás világbajnoki címnek önmagában nincs értéke. 

Ami miatt mégis fontos, az egyrészről a marketing. Ezeket a mérkőzéseket adta a tévé, beszámolt róluk az újság, a világbajnoki címről szóló hírt félóránként beolvasták a kereskedelmi rádiókban. A meccseket a tévében számszerűleg többen nézték, mint decemberben Németországban a felnőtt VB mérkőzéseit, pedig az egy a magyarnál majd' kilencszer népesebb ország. Ez a győzelem egészen elképesztő médiajelenlétet biztosított a sportágnak, aminek a hasznát fel sem lehet mérni. 

A VB erőfelmérő leginkább, és ezúttal volt mit felmérni. Mindenki láthatta, hogy nekünk vannak a legjobb játékosaink. Olyan játékosaink vannak, akikre lehet építeni a magyar kézilabda jövőjét. De ahhoz, hogy világbajnokok legyünk, több olyan tényező is kellett, aminek már egy-két héttel a döntő után sincs értéke, hosszú távon meg végképp nem lesz. Ha például Golovin nem találja meg a koreai védelem elleni játék megoldását és kiesünk az elődöntőben, attól a játékosaink egy hajszállal se volnának rosszabbak, mint így. A jó csapategység a siker egyik alapja volt, de semmi jelentősége nincs a jövőre nézve. Volt a tornán három kapusunk, akikből valamelyik mindig elkapta a fonalat - mindig másik. Ez egy VB-n jó így, a jövő válogatottját nézve jobb lenne egy, stabil kapus. 

És nem, nincs 16 potenciális világklasszisunk. Ennek a keretnek a fele jó eséllyel sosem lesz felnőtt válogatott, helyettük az előző, ill. következő korosztályok játékosait fogjuk látni. Bár Norvégia, hat 1990/91-es születésű játékossal a válogatott kezdősorában, bemutatja, hogy akár egyetlen jó korosztállyal nagyon szép eredményeket lehet elérni, de ez azért elég ritka, és egy tényleg extrém képességű korosztály kell hozzá. Az ellentétes példa Hollandia, akik sosem nyertek utánpótlás-világversenyt, még a legjobb korosztályuk is elvesztette a döntőt hazai pályán, de amúgy inkább az 5-8. helyek környékén látni őket. Felnőtt szinten meg ott vannak az elitben. Minden évfolyamból van 2-3-4 jó játékosuk, akik ahhoz kevesek, hogy megnyerjenek egy U19, vagy U20-versenyt, de egy igen jó felnőtt válogatottat lehet felépíteni ebből a felhozatalból. 

Az igazi feladat most jön: átvezetni legalábbis a perspektivikusabb játékosokat a felnőtt mezőnybe. Ez korántsem magától értetődő feladat. Nem csak Magyarországon probléma ez. A két VB-t megnyerő svéd 1992/93-asokról már írtunk a blogon is. Dánia hosszú ideje mindig ott van az utánpótlás-világelitben. Egy rakás versenyt nyertek meg, a többin is ott voltak az elejefelé. Mit profitált ebből a válogatottjuk? Alig valamit. Sőt, volt nekik egy egészen kiemelkedő korosztályuk. Az 1988/89-es csapatukat évekig nem verte meg senki, Dániában már utánpótlás-korukban komoly kultuszuk volt. Az edzőjük ugyanaz a Heine Eriksen volt, aki most is vezette a dán csapatot. Ki lett világklasszis abból a keretből? Senki. Még Sandra Toft és Kristina Kristiansen futottak be értékelhető pályát, ill. az utolsó versenyükről sérülés miatt hányzó Line Jørgensen. De egy erős dán válogatott nem lett belőlük. 

Ahogy a Szkopjei VB-döntőben őket egy góllal verő németekből se (itt a tíz évvel ezelőtti döntő jegyzőkönyve, érdekes). Julia Wenzl, Camilla Dalby, Lærke Møller, Susann Müller, mind egy-egy külön történet. Valahol mind fájdalmas, de semmi nem garantálja, hogy ne kerüljön majd egy-egy magyar név is erre a listára. 

De nem is predesztinálja őket erre semmi. A lehetőség most még mindenki előtt ott áll. Van hat-nyolc játékos, akik már duplán bizonyítottak: egy-két szezonon át az NB I-ben, majd most az U20-ban. Látjuk róluk, hogy nagyon tehetségesek, látjuk, hogy képzettek, látjuk, hogy gyorsan játszanak és gyorsan gondolkodnak. Aki hajlandó közülük beállni a melóba, és világbajnokként is keményen dolgozni (valamelyest ismerve a lányokat, egyelőre erősen bízom abban, hogy mind) az előtt nyitott a világ. Rajtuk múlik, az edzőiken múlik, a magyar kézilabdás társadalmon múlik. Sok akadály lesz még előttük. Most úgy kell belőlük kész játékost nevelni, hogy tudjuk, a teljesítményük csúcsát tíz év múlva érhetik el. Úgy, hogy játékosokat kezelünk és képzünk, ezt az 1998/99-es válogatottat, mint csapatot, most elengedjük. Ez a történet végetért. És már meg is kezdődött a következő. 

(A világbajnok csapat névsora: Pásztor Noémi, Szabó Kitti, Márton Gréta, Tóvizi Petra, Giricz Laura, Hlogyik Petra, Hornyák Bernadett, Suba Sára, Lakatos Rita, Klujber Katrin, Fodor Csenge, Kuti Bettina, Binó Boglárka, Kácsor Gréta, Háfra Noémi, Faluvégi Dorottya. Edző: Golovin Vlagyimir, másodedző: Pigniczki Krisztina, kapusedző: Bartalos Béla, orvos: Kisegyházi Attila, gyúró: Cseh Ferenc)