Válogatott okosságok

A tudományban ismert jelenség, amikor önmagában azáltal, hogy mérünk valamit, már beavatkozunk a folyamatokba, esetleg túlságosan is megváltoztatva azok lefolyását. Természetesen ez alapvetően nemkívánatos, de sok esetben elkerülhetetlen. 

Ha nem is méréshez kapcsolódva, de hasonló folyamatot figyelhetünk meg a labdarúgásban is a videóbíró bevezetése kapcsán. 

A videóbíróval eredendően nem akarták megváltoztatni a futballt, eltekintve a játékvezetői tévedések valószínűségének, és ezáltal a súlyos tévedések számának csökkentésétől. Azonban már rögtön az elején látszott, hogy változik maga a játék is, és, ugyan lassabban, de előfordulhat, hogy a játékvezetés megváltozását is láthatjuk - amitől aztán megint csak változni fog a játék is. 

Miről is van szó? A 2018-as világbajnokságon feltűnt, hogy a korábbiakhoz képest jelentősen megnőtt a rögzített helyzetből elért találatok száma. Ennek taktikai okai is lehetnek, azonban a legfőbb tényező alighanem az, hogy a védők tudták: a videóbíró segítségével a korábban rendszerint megtorlatlanul maradó szabálytalanságokat a beadásoknál szinte biztosan észreveszik, és arra büntetőt fújnak. Megpróbáltak tehát a korábbiakhoz képest kevesebbet szabálytalankodni. Csakhogy ez egyrészt nyilván kevésbé hatékony, mint ellökni vagy lefogni a támadó játékost, másrészt a védők egy jelentős részének nem is volt rutinja a tiszta védekezésben, kissé leegyszerűsítve: nem is tudták, hogy kell. 

Ez persze elsősorban azoknál a védőknél jelent meg, akik a bajnoki mérkőzéseken nem szokhattak hozzá a videóbíróhoz - de a bajnokságok többségében ezt még ma sem vezették be, a tavalyi, a világbajnokságot megelőző szezonban pedig még annál is kevesebb helyen alkalmazták. A hatás pedig, ugyan sokkal kifinomultabban, de ott is megjelenik, ahol már a napi felkészülés folyamán is figyelembe veszik a videózás lehetőségét, és ezáltal megváltozik a védekezés, megváltozik a játék. 

Egy ismert magyar sportújságíró szokta mondani, hogy, ha egy szögletnél a játékvezető megállna a felezővonalon, az érintett kapunak háttal, és két másodperccel a beadás után a sípjába fújna, majd tizenegyest ítélne, a legtöbbször ez az ítélet jogos lenne. A tévében megtalálnák, mire fújta be, és a nézők nagy része úgy gondolná, legalábbis adható volt. "Adható", na erre még visszatérünk. Valóban, egy beadásnál elég ritka az olyan játékos a kapu előtt, aki ne volna szabálytalan, egyszerűen az évtizedek alatt kialakult, hogy ott mindenki gyűr mindenkit. Nem utolsósorban ennek hatására változott meg a régi "a szöglet fél gól" igazsága, és csökkent jelentősen a szögletek, ill. azokhoz hasonlítható szabadrúgások hatékonysága. Mondhatni, a videóbíró hatására a futball tesz egy lépést visszafelé, a status quo ante helyreállítására. 

Van azonban itt egy másik tényező is. Aki követi a nemzetközi labdarúgást, az tudhatja, nem ugyanolyan stílusban vezetik a meccseket az angol bírók, mint a spanyolok, vagy éppen az olaszok. A dél-európaiak sokkal könnyebben nyúlnak a zsebükhöz, míg a szigetországban egy-egy keményebb faultot talán le se fújnak, vagy éppen csak azt.

Sok ország megirigyelné az angol klubok szereplését a Bajnokok Ligájában, jelen cikk írásakor négy képviselőjük van a nyolcaddöntőben, ugyanakkor az is látványos, hogy a kétezres évekhez képest, amikor tipikus volt három angol csapat az elődöntőkben, jelentősen visszaestek. Szakértői vélemények szerint ennek több oka van, az egyik éppen a játékvezetésben rejlik: ha úgy védekeznek, ahogy a bajnokságban szokták, a meccs végére két védőjüket is kiállítják. Arra viszont nincsenek felkészülve, hogy legyen kétféle, a hazai ill. a nemzetközi játékvezetéshez idomuló játékuk. 

Pár évvel ezelőtt, amikor Kassai Viktor még nem a sorozatban elkövetett szarvashibákról volt ismert, tudható volt róla, hogy ő szereti kevés lappal, vagy akár lap nélkül levezetni a mérkőzéseket, míg más kollégái rendszeresen szabályos kártyapartit rendeznek. Pedig a szabályok ugyanazok, bárki is a játékvezető, bármely országban járjunk is. 

SounderBruce [CC BY-SA 4.0], via Wikimedia Commons

És nem is csak eltérő stílusokról van szó. A labdarúgásban, ahol gyakori, hogy egyetlen gól sem esik egy mérkőzésen, egy befújt kiállítás (pláne a mérkőzés elején) vagy tizenegyes eldöntheti a találkozót. Sok esetben a játékvezető úgy érzi, nem akarja ő eldönteni a meccset, és nem vállalja be az ítéletet. Különösen, ha már a második súlyos ítélettel sújtaná ugyanazt a csapatot, vagy akkor, ha az elkövetett szabálytalanság afféle határeset.

Határeset? Van egyáltalán ilyen? A szabálykönyv megfogalmazása szerint, ha egy játékos a saját büntetőterületén belül olyan szabálytalanságot követ el, amiért amúgy szabadrúgást kellene ítélni, akkor büntetőt kell adni. A gyakorlat viszont ettől eltérő: a játékvezetők könnyebb szívvel adnak szabadrúgást a felezővonal környékén, mint ítélnek tizenegyest, pláne a mérkőzést hajrájában. Hányszor hallottuk már sportriporterektől, hogy ugyan történt szabálytalanság, de erre "nem szokás" tizenegyest adni. Itt utalnék vissza a néhány héttel ezelőtti cikkünkre: a holland példánál megítélt tizenegyesre vajon hányan mondanák azt, hogy "erre tizenegyest, na ne már!", miközben alig vitatható, hogy szabálytalanság történt a büntetőterületen belül. 

Az eddig is ismert jelenségeket még inkább rivaldafénybe helyezi a videóbíró, pláne, amikor a játékvezető és a videóasszisztens nem azonos labdarúgó-kultúrából érkezik, de legalábbis nem egyformán szereti kezelni a felmerülő szituációkat. Már csak azért is, mert egyértelműen meggyőződhetünk róla: a játékvezető nem azért adott, vagy éppen nem adott büntetőt, mert nem látta, mi történt, hanem látta, többször is megnézte, mégis másként ítélt, mint amit mi helyesnek tartanánk. 

Először is: erre van módja. Erről már többször írtunk. Először olyan sportágakban vezették be a videóbírót, ahol az ítéletek egyértelműek, ha jól láttuk, mi történt, egyszerűen nincs mód eltérő ítéletre. A legtöbb esetben a videózáshoz a játékvezető nem is kell, egy asszisztens megnézi a felvételt, és valamilyen módon jelzi a játékvezetőnek, mi a helyes ítélet, amit ő fenntartás nélkül elfogad. Sőt, a teniszben például teljesen automatizált az egész. Éppen ezért ezekben a sportágakban be is lehetett vezetni a challenge-lehetőséget. 

Ezekben a sportágakban az edzők vagy a sportolók kérhetik, hogy videó segítségével bírálják felül a játékvezető, általuk tévesnek tartott ítéletét. Ezt nevezik, amerikai eredetű kifejezéssel, challenge-nek. Erre azért van mód, mert a videó segítségével az ítélet egyértelmű lesz, a játékvezető esetleges tévedése vita nélkül korrigálható.

A labdarúgásban is van hasonló: a les. Ott nincs vita. A videóbíró eddigi alkalmazása során meg is győződhettünk erről, a vitás leshelyzetek gyakorlatilag eltűntek. Nézeteltérés legfeljebb a nagyon éles helyzetekben lehet, amikor a videó-felvételről sem lehet eldönteni, melyik játékos volt éppen három és fél centivel előrébb vagy hátrébb. A vita lehetőségét azonban itt is a technika korlátai teremtik meg. De mi a helyzet a piros lapoknál, a tizenegyeseknél?

Emlékeztetnék a videóbíró legelső hivatalos alkalmazására a 2017-es Konföderációs Kupán, amikor a döntőben nagyjából mindenki szerint piros lapot kellett volna adni egy játékosnak, és ezt mindössze egy ember látta másként, a játékvezető. Pedig a videó segítségével pont ugyanazt látta, mint mi, amire még az angol szakkomentátor is azt mondta, "nem is piros, hanem lila", azaz még a pirosnál is pirosabb lapot érdemelt volna. 

A videóbíró lebuktatja, még jobban elénk tárja a szabálykönyv egyértelműségei ellenére is jelentősen eltérő játékvezetői gyakorlatot. A német első osztályban, ahol már másfél éve minden meccsen van videóbíró, sorozatban láthatjuk a vitás eseteket. Rendszeresen előfordul, hogy a videóasszisztens jelez, majd a játékvezető megnézi az esetet, és fenntartja az eredeti ítéletét, nyilvánvalóan az asszisztens véleményével szembehelyezkedve. Miközben mindketten Bundesliga-játékvezetők és mindketten egészen pontosan ugyanazt látják. Sőt, olyan is előfordult már, hogy a játékvezető megbízott kollégájában, a javaslatnak megfelelően megváltoztatta az ítéletet anélkül, hogy ő megnézte volna, majd utólag visszanézve az esetet arra a következtetésre jutott, hogy mégis az eredeti ítélete volt a helyes. És akkor még nem is beszéltünk arról, amikor a spanyol játékvezető büntetőt fúj, miközben az angol asszisztens szerint nem történt semmi - vagy éppen fordított szereposztással. És emiatt nem működhet a challenge sem: simán előfordulhat, hogy a játékvezető megnézi az esetet, majd fenntartja az eredeti ítéletet. Akár azért, mert úgy tartja jónak, vagy akár azért, mert a büszkesége nem engedi, hogy elismerje a tévedését. Ez utóbbi ugyan nem túl dicséretes, de vitathatatlan szabályozás hiányában nem akadályozható meg. És ilyenkor a challenge-elő edző úgy állna ott, mint egy hülye, sőt, a sportágfüggő szabályozásnak megfelelően akár még retorziók is érhetnék. 

Véleményem szerint ezek a látványos, és a videózás elterjedésével egyre gyakoribbá, egyre több országban rendszeressé váló esetek a következő években ki fogják kényszeríteni a játékvezetés egységesebbé válását, és a szokásjogtól az írott szabályok felé való elmozdulását. Az egyre jobban kommercializálódó és ezzel párhuzamosan globalizálódó labdarúgás nem engedheti meg magának, hogy gyakorlatilag egyforma eseteket különbözőképpen ítéljenek meg, attól függően, hogy mit tart helyesnek, neveltetése, személyisége, bátorsága, származási országa szerint az adott játékvezető. 

Ezzel párhuzamosan egyrészt az alakuló ítélkezéshez fog idomulni a játék, másrészt a FIFA szabályalkotó testülete, az International Board (IFAB), valószínűleg korrigálni, pontosítani, egyértelműsíteni fogja a szabálykönyvet. Így a videóbíró alkalmazása vissza fog hatni a játékvezetésre, a játékra, sőt, akár magukra a szabályokra is. Nem ma, nem is holnap, de talán holnapután.