Válogatott okosságok

Azt hiszem, sok mindent nem lehet ilyenkor mondani. Mindannyian emlékszünk arra, hogy mi történt 2004 január 25-én este, a Guimaraes-Benfica bajnoki találkozón. Hitetlenkedve fogadtam a mindenhol megjelenő rövidhírthírt és biztos voltam benne, hogy csakis valami múló rosszulét lehet a dolgok hátterében.

Bár már akkortájt is olvashattunk rövidhíreket távoli országokban, alacsonyabb osztályokban történő futbalistahalálokról és megdöbbentünk, amikor Marc-Viven Foé összeesett a 2003-as Konföderációs Kupa Kamerun-Kolumbia mérkőzésén, majd röviddel később meghalt. Csak valami egyszeri, fatális véletlen lehetett! – legalábbis ezzel nyugtattuk magunkat. Ha tudtuk volna, mi fog történni Mikivel, Zavával, Ocskay Gabival és a többiekkel...

„Miki bizonyára egy ütközés után elszédült, a média megint a szokásos gusztustalan módszereivel akar olvasottságot toborozni magának! Ez benne van a sportban!” – legyintett egy haverom a Közgáz kollégiumának dohányzójában, amikor valaki izgatottan hozta a hírt: „Fehér Mikivel történt valami, most írja az összes hírportál!”

Aztán pár perccel később a világhálóra felkerült az a szörnyű videó. Nem tartom magam szentimentális alkatnak, néha talán túlzásba is viszem a cinizmust, de amit akkor ott láttam, az mélyen megrendített. Megmondom őszintén, nem tudnám még egyszer megnézni. Úgyis a szemem előtt van az egész. Akkor már tudtuk, hogy itt valami nagyon nagy baj van.

Emlékezett rá az ország, a magyar szurkolók és az MLSZ egy emlékének szentelt, balul sikerült válogatott meccsen Wales ellen. Portugáliában egy szobor emlékeztet rá minden nap, Győrben az ETO akadémiája vette fel a nevét 2007-ben. Emléktornák, koszorúk, Facebook-megosztások, újságcikkek...és ez így van rendjén. Nem lehet igaz az, ami kedvenc Bikini-számának utolsó sorában áll: „Porból lettem, porrá leszek/Félek, hogy a ködbe veszek”

Soha nem felejtem a Celtic-szurkolók gesztusát, amikor Lisszabonban ötezren énekelték a You’ll never walk alone-t, miközben kihúzták a visszavonultatott 29-es mezt.

Mi a magunk módján a későbbiekben szintén megemlékezünk Fehér Mikiről a mai napon, felidézve a legemlékezetesebb válogatott mérkőzését.

Fehér Miklós, nyugodj békében!

A nyolcvanas évek elején hatalmas port vert fel az úgynevezett Totóbotrány. Akkoriban kis túlzással mindenki erről beszélt, cikkek garmadája jelent meg a témával kapcsolatban, sőt, egész könyvet is szenteltek a botránynak. Még a mai napig is megy a találgatás, hogy kik lehettek benne és kik nem, és vajon melyik meccsek végeredménye dőlt már el a kezdő sípszót megelőzően. 

Becsukódott a mesekönyv. Idén sem tett csodát férfi kézilabda válogatottunk, így a nyolcadik helyen zárt. Félreértés ne essék, folyamatosan a legjobb nyolc közé kerülni egy világbajnokságon nagyon is szép teljesítmény. Ám már a tegnapi közvetítés alatt is pedzegették mind a stúdióbeszélgetésben, mind a közvetítőállásban, hogy az igazán nagy eredményre 1986 óta várunk – természetesen a két olimpiai és egy VB-negyedik helyet nagy becsben tartva. Sajnos a negyedik helyeknek megvan az a pszichés hátránya, hogy két vereséggel zárjuk a sorozatot. Van rá esély a közeljövőben, hogy a dán, horvát, spanyol és francia csapat legyőzéséhez ne csoda kelljen, „csupán” egy jó teljesítmény? Röviden: nincs.

A magyar jégkorong felépítése viszonylag egyszerű. Keress egy várost, állami céget, vagy vállalkozót aki hajlandó pénzt adni és vedd meg azokat a játékosokat akiket meg tudsz fizetni. Igy legtöbb esetben a meccseken forintmilliók játszanak a fillérek ellen és ez legalábbis megnehezíti a fejlődést.

Negyven percen át egy egészen jó mérkőzést játszottunk az aktuális Európa-bajnok ellen. Ennek a nagyszerűen hangzó hírnek az élét az rontja el kissé, hogy amikor ez a negyven perc elkezdődött, akár lényegében már mindegy volt. 

Az első húsz percben tragikusan, mélyen a tudásszintje alatt játszott a magyar válogatott a kézilabda-világbajnokság ma esti meccsén, és ezalatt olyan hátrányt szedett össze, amit már a második félidő szenzációs teljesítményével sem sikerült kiegyenlíteni. 

"Nem éppen szokványos ok miatt halasztották el az Olympique Marseille kupamérkőzését. A gárda a harmadik ligás Rouen otthonában lépett volna pályára, de a városban egy közeli gázszivárgás miatt rettenetesen büdös van."

Kimentem én a mai edzőmeccsre is, mert megérdemlem. Hát meg is érdemlem, ha legközelebb is kimegyek! Bár mondjuk valószínűleg ez így is lesz, miután szombaton abban a faluban játszunk, aminek Kispest a külvárosa. Tudjátok, ahol arról a híres madridi játékosról nevezték el az akadémiát! Szívesen megnézném, hogy amióta nem jártam ott, azóta vajon hány újabb pálya nőtt ki a fűből. Ez az eddigi utolsó ottlétem egyébként tavasszal volt a Puskás Suzuki Kupán, ahol is a döntőben egy szoros 7-0-val tanítottuk őket móresre. Ami azért viszonylag tisztes kis eredmény, főleg annak tudatában, hogy néha nálunk már az is komoly logisztikát igényel, hogy mikor, melyik korosztályunk tud edzeni a kevéske pályánk valamelyikén.

Komoly hagyományai vannak mifelénk annak, hogy ha valaki feltesz egy - nem is feltétlenül csak az ő számára - logikusnak tűnő kérdést, illetve már-már egyértelműnek látszó érvekkel támasztja alá bizonyos gondolatait, akkor nemes egyszerűséggel rásütik a bélyeget: demagóg! Néhányan ráadásul ezt ugyanolyan mélységes megvetéssel képesek kimondani, mintha az adott vélemény gazdája legalábbis rablógyilkos vagy pedofil lenne.

Ebben a bejegyzésben még a látszatát is kerülni akarom annak, hogy demagógnak tűnjek. Így aztán szándékosan nem fogok azon elmélkedni, hogy egy-egy sportlétesítményre, illetve összességében a sportra fordított összegből mennyi inkubátort lehetne venni, hány kórházat lehetne korszerűsíteni, ez az összeg milyen mértékű nyugdíjemelésre lenne elegendő, vagy ennek a pénznek például az oktatás területén hol lenne a legjobb helye.