Női kézilabdázóink azzal a céllal utaztak ki a Japánban rendezett világbajnokságra, hogy ott kivívják az olimpiai selejtezőn való részvétel jogát. Ehhez legrosszabb esetben a 7. helyen lett volna szabad végeznünk, a tényleges helyezési számunk ennek pont a duplája lett. A vigaszágon végül mégis bekerültünk a selejtezőbe, és, mivel ennél komolyabb céljaink nem lehettek, és nem is voltak, így látszólag nincs okunk bosszankodni a rossz eredmény miatt. De ez mégsem törli el a gyenge VB-szereplést, amit, szokásainkat követve, ebben a cikkben igyekszünk áttekinteni.

Fotó: IHF

A magyar válogatott ezen a VB-n hét alkalommal lépett pályára. Ebből négyszer volt európai csapat az ellenfél (időrendben Spanyolország, Montenegró, Románia és Franciaország), a mieink mind a négyszer vesztesen hagyták el a pályát. A 14. helyezéssel csak egy európai csapat végzett mögöttünk, Szlovénia. A magyar volt az egyetlen európai válogatott, amelyik nem tudott európai ellenfél ellen győzni (a szlovének a nyitófordulóban legyőzték a későbbi világbajnok Hollandiát). Ennél hátrébb csak akkor végezhettünk volna, ha kikapunk Szenegáltól vagy Argentínától, ami tényleg olyan eredmény lett volna, ami után a válogatott jobb, ha haza se jön.

A VB előtt a legtöbben, köztük én is, az 5-8. helyekre látták jónak a válogatottat. A VB után, sok meccset látva úgy gondolom, a realitás inkább egy kategóriával lejjebb, a 9-12. helyeknél van. Egy bravúrral és egy kis szerencsével végezhettünk volna az olimpiai selejtezőn való részvételt érő helyeken. A bravúr elmaradt, a szerencse se jött, és igazából a kötelezőt se nagyon hoztuk. Mik lehettek ennek az okai?

A keret

A magyar válogatott kerete utoljára talán valamikor a nyolcvanas években lehetett olyan gyenge, mint mostanában. Ezt már írtam tavaly is, és most is határozottan így látom. Erről már írtunk többször a blogon, lehet, hogy még fogunk is. Az viszont biztos, hogy ezen nem lehet rövid távon segíteni. A mai problémák fő okai a 2000-es, vagy akár az 1990-es években keresendőek, rég elmúlt időkben. Semmiképpen nem a mai kulcsszereplők (akik némelyike akkortájt játékos volt, mások nem is gondolták volna, hogy valaha is Magyarországra veti őket a sors) felelőssége, hogy ma alig vannak válogatott szinten teljesíteni képes, ideális korban (28-31 év) lévő női játékosaink (férfiak se, de az már végképp nem tartozik ide). Jól teljesíteni azok a csapatok szoktak, amelyek húzóemberei ebben a korban járnak. 

Ehhez képest a VB-re kiutaztatott 18 magyar játékosból csak hárman töltötték be a harmincat, és közülük is ketten kapusok. Nem kevesebb, mint hat játékost (Faluvégi Dorottya, Klujber Katrin, Tóvizi Petra, Pásztor Noémi, Háfra Noémi, Márton Gréta) adott viszont a másfél évvel ezelőtt U20-világbajnokságot nyerő csapat, sőt, az idei junior Európa-bajnokok közül is bekerült Vámos Petra. Eközben a mezőnyjátékosok közül a 25-öt is csak Tomori Zsuzsanna, Kovacsics Anikó, Kovács Anna és Schatzl Nadine töltötte be. Elképesztően fiatal csapatról beszélünk tehát. Csakhogy itt szó sincs erőszakos fiatalításról: éppen a tavalyi EB mutatta meg, hogy önmagában az életkor nem érdem. Egyetlen olyan fiatal játékos sincs a keretben, akinél a posztján egy másik, nála idősebb magyar játékos egyértelműen jobb volna. 

A gyenge szereplés okait nem kereshetjük a rosszul összeállított keretben, ugyanakkor az is világos, hogy ezzel a játékosállománnyal igazán nagyra törő céljaink nem lehettek, nem lehetnek. A VB-t követő értékelések, akárcsak a Ferencváros gyenge őszi szereplését elemző vélemények is rámutattak a fiatal játékosokra, mondván, ők a hibásak. Holott az életkorukról, tapasztalatlanságukból ezek a játékosok nem tehetnek. Tóvizi Petra (20) ma a legjobb magyar beállós, Háfra Noémi (21) a legjobb balátlövő, Márton Grétánál (20) csak csapattársa, a szintén válogatott Schatzl Nadine jobb, Klujber Katrinnál (20) csak a szintén válogatott Kovács Anna, esetleg, talán Kiss Nikolett, aki szintén szerepelt a világbajnokságon. Fiatalságuk az élsportban, így a VB-n is, egyértelmű hátrány, de komoly tévedés rájuk tolni a felelősséget: nem ők tehetnek róla, hogy 20-21 évesen is kihagyhatatlanok a válogatottból, mert nincs náluk jobb. 

Tóvizi Petra. Fotó: MKSZ, Kovács Anikó

A válogatás

A válogatott problémáinak egyik fő okát mégis a keretnél látom. Ugyan erről nyíltan senki, soha, sehol nem beszélt, de elég sok jel utal arra. hogy Kim Rasmussen, a magyar csapat dán szövetségi kapitánya, alapvetően nem ebben a 18 játékosban gondolkodott volna. Különösen a Debrecen játékosa, Kovács Anna esetében legalábbis nagyon valószínű, hogy őt Rasmussen kihagyta volna, majd külső ráhatásra válogatta mégis be. Egyes összeesküvés-elméletek szerint a fél válogatottat mások kényszerítették Rasmussenre, én ugyan ilyen messzire nem mennék, de Kovácson kívül is van még egy-két olyan játékos, ahol legalábbis felmerül a gyanú, hogy a kapitány nem teljesen önként hívta be őket. 

Normális körülmények közt ilyen helyzetben egy edző vagy lemond, vagy nem törődik az ilyen elvárásokkal, és vállalja, hogy emiatt esetleg kirúgják. Csakhogy a magyar válogatott szövetségi kapitányának lenni egy (állami pénzből) kirívóan jól fizető edzői állás, Rasmussen soha életében máshol nem fog tudni ennyi pénzt keresni, így aztán belemegy akár elvtelen kompromisszumokba is, ha ezzel megőrizheti az állását. 

De arra nem lehet senkit kényszeríteni, hogy egy játékosban meg is bízzon. És akkor van a keretben valaki, akiről mindenki, ő maga is tudja, hogy kacifántos úton került oda,  nem azért, mert a kapitány őt szerette volna. Ez pedig megmérgezi a viszonyokat. A játékos vagy elbizonytalanodik, vagy extrém módon bizonyítani akar. Az egész kihat a teljes csapatra, a játékostársak is látják, hogy ez így nem kerek, ők is megzavarodnak. Véleményem szerint ez egy fontos, ha nem a legfontosabb faktor volt az idei világbajnokságon. 

Az viszont már nem vélemény, hanem tény, hogy azokban az elemekben, amik főként fejben dőlnek el, nagyon gyengén teljesítettünk. Nem csak az ellenfelekhez, de saját magunkhoz képest is. A magyar válogatott ezen a VB-n 67%-kal lőtte a büntetőket (18/27), ami nagyon alacsony érték. A németek pont ugyanennyiszer állhattak a vonalra, de csak 3-at hibáztak, a szerbek 30-ból 22-szer találtak be, a világbajnok holland csapat 40 hetesből (ők tíz meccset játszottak, nem csak hetet, mint mi) 35 gólt értek el, és még folytathatnánk. Kapusaink ellenben alig védtek büntetőket: 32-ből összesen 4-et. Az egy éve még hetesölőnek számító Kiss Éva mutatója 1/19. Ha mondjuk Románia ellen kivédünk egy hetest, meg Montenegró ellen a két kihagyott büntetőből egy bemegy, máris, minden más probléma dacára, egészen másként alakul a VB. Ezen kívül más, kevésbé számszerűsíthető okok is arra mutatnak: a csapat fejben megközelítőleg sem volt olyan állapotban, ahogy lennie kellett volna. 

Míg Kovács még a saját posztjára került be, addig a 19 éves Vámos Petra esetében ráadásul még arról is beszélhetünk, hogy bekerült a keretbe, de ott igazából nem volt helye. Így Rasmussen alig játszatta, és amikor mégis, akkor is olyan poszton (Háfra cseréjeként balátlövőben), amit felnőtt szinten nem tudott megoldani. Az, hogy az U19-ben mit láttunk tőle, irreleváns, a felnőtt VB egy egészen más kávéház, ahogy mondani szokás, a színvonal, az ellenfelek védelmének ereje, össze sem vethető az U19-cel. Így itt ráadásul a poszt sem volt igazán betöltve, és még ráadásul Vámos se mutathatta meg igazán a tudását, hiszen, legalábbis támadásban, a saját posztján alig kapott lehetőséget. 

Téves helyzetértékelés

Az első mecsen rommá vertük Kazahsztánt, aztán jöttek a spanyolok. A meccs előtt volt, aki nem is érette, miért is izgulunk, mondván, egyértelműen mi vagyunk az esélyesek. Csúnyán tévedett, de nem ő volt az egyetlen, aki rosszul mérte fel az erőviszonyokat. Spanyolország ezüstérmes lett a VB-n, a döntő végén támadt is a győztes gólért. Aztán jött két buta megoldás egymás után, és kikaptak. De ami ebből ránk vonatkozik: a magyar-spanyol meccs előtt senki nem várta őket a döntőbe. Az első napon nagyon megverték Romániát, de ennek okait mindenki a brassói Corona doppingbotránya miatt nagyon meggyengült román csapatnál kereste, és nem Carlos Viver csapatánál. Aztán ezen a meccsen esélyünk se volt. Emiatt megroggyant a csapat önbizalma. Ez vélhetően normál esetben is így lett volna, de ezúttal súlyosbította is a helyzetet Kovács Anna szerepe. Kovács a többieknél is gyengébben játszott a meccsen, kulcsszerepe volt a vereségben, ezt elemeztük már közvetlenül a meccs után is. Rasmussen mégsem cserélte le. Talán azért, mert így akart üzenni: tessék, rámtukmáltátok ezt a játékost és lám, ennyit tud? Tizenakárhányezer kilométer távolságból is egyértelmű, hogy itt végképp szétesett valami a csapat körül. 

Klujber Katrin, Kovács poszttársa jobbátlövőben, a VB 7 magyar mérkőzésén összesen 7 akciógólt lőtt. azokat is gyengébb csapatok elleni mérkőzéseken. A Montenegró elleni meccsen (a spanyol vereség utáni mérkőzés) sok szerepet kapott, ehhez képest összesen 2 kapuralövése volt mezőnyből, egyikből sem lett gól. Kovács nem állt be. Egy ilyen szituációt a válogatotton belül egy rutinos profi is nehezen dolgoz fel, nemhogy egy élete első felnőtt világversenyén járó húszéves játékos, egy olyan csapatban, amelyik testületileg is rossz pszichés állapotban van. 

Rasmussen nem volt alkalmas arra, hogy felrázza a csapatot, helyretegye az önbizalmukat. Személyiségében ez akkor se lett volna benne, ha amúgy tudna magyarul, de nem is tud. Másban pedig nem bízott meg, így a problémák feldolgozatlanok maradtak. 

Románia

Bár szinte minden, ami elromolhat, el is romlott, Romániát ezzel a játékosállománnyal, ebben a széthullott állapotban is verni kellett volna. Az első félidő ennek megfelelően is alakult, simán vezettünk. Aztán a románok svéd edzője taktikailag leiskolázta Rasmussent. A románok kapus nélkül, hét mezőnyjátékossal támadtak, és nekünk erre nem volt válaszunk. Siti Beáta másodedző a VB után azt nyilatkozta, a románok ezzel megleptek minket. Hogy konkrétan a román csapattól lehetett-e, kellett-e erre számítani, ne tudom megítélni. De azt tudom, hogy már öt évvel korábban, amikor a dánok játszottak ellenünk így (még megkülönböztető mezben), már akkor is kínos volt, ahogy az akkori szövetségi kapitány, Németh András, erre nem tudott reagálni. Azóta eltelt öt év, eléggé elterjedt a kézilabdában ez a taktikai elem, Rasmussen ráadásul egy generációval fiatalabb is Németh Andrásnál (kevésbé udvariasan fogalmazva: rá aztán végképp nem mondhatjuk, hogy "vén hülye"). 

Persze, ha már előzetesen nem gyakoroltuk be a megoldást, akkor mindegy is, hogy Rasmussennek lett volna-e válasza: mivel négy év után sem tanult meg magyarul, alapszinten se, az ötleteit úgyse tudta volna az időkéréseknél elmondani a játékosoknak. Az meg már egy, ezen a világbajnokságon jóval túlmutató kérdés, hogy érdemes-e sztárfizetésért foglalkoztatni egy olyan edzőt, aki több év után sem tudja a legegyszerűbb feladatokat se elmondani a játékosainak, mert nem csak a nyelvüket nem beszéli, de nem is képes olyan leegyszerűsített módon fogalmazni, hogy mégis megértsék, vagy a másodedző segítségét igénybe venni, mint néhány kollégája. 

Több más ponton is elrontottuk a taktikát, lövettünk az ellenféllel kilenc büntetőt, holott ezt a lövést lőtték a legbiztosabban (Neagu mezőnyből 1/10, hetesből 9/9). Egyszerűen hagyni kellett volna a belső embereiket lőni, garantáltan elrontottak volna legalább egy helyzetet ebből a kilencből. Neagu az egész VB-n is csak egy hetest hibázott el (25/26), szóval nem lepődhettünk meg azon, hogy kitűnően lövi. De ezen túlmenően is voltak komoly hibáink, Bíró Blanka tíz szélsőlövésből kilenc gólt kapott, pedig (ellentétben Neaguval) a román szélsők korántsem klasszisok, nagyjából kétfajta lövést tudtak. Kim Rasmussen nagyon későn cserélt kapust, és ráadásul ez sem segített sokat.

Ezt a meccset is elveszítettük, ezzel irány az Elnöki Kupa. Ami ott zajlott, az már igazából mindegy is volt. Ott végül is már papírforma-eredmények jöttek, megvertük Argentínát és kikaptunk Franciaországtól, ezeket bármikor újrajátsszuk, ugyanígy lesz, se jelentőségük nincs, se sok elemeznivaló nincs rajtuk. 

Összefoglaló

Nagy reményeink nem is lehettek, de még a minimumot is sikerült alulmúlni. Az MKSZ illetékes alelnöke, Pálinger Katalin, utólag azt mondta, az 1-7. helyezés nem volt reális (akkor miért ezt tűzték ki célul?). Én, szintén utólag, azt mondom, mint célkitűzés igenis reális volt, nem lett volna elérhetetlen a 7. helyezés, bár ahhoz kissé felül kellett volna teljesíteni, ahogy az elején is írtam. A magyar csapat a VB-n viszont egyértelműen alul teljesített. Nézhetjük posztonként, nézhetjük csapatszinten, bukás az egész. 

És ez a szereplés mintha bele lett volna kódolva a rendszerbe. Egy edzővel, aki nem tud a játékosaival kommunikálni, aki taktikailag képes meglepődni egészen alapvető lépéseken, és aki kritikus szituációkban nem tud uralkodni magán. Ki sugározzon magabiztosságot, ha nem az edző? Ha ő veszíti el legelőször a fejét, az átragad az egész csapatra. 

A férfi válogatottnál gyakrabban váltogatjuk a szövetségi kapitányokat, mint más válogatottak a cipőt. A nőknél négy évet kapott Rasmussen, és nem tudott élni a bizalommal. Nem az ő hibája, hogy nem jutottunk elődöntőbe, hogy nem játszunk előkelő helyezésekért. Nem ő tehet arról, hogy nincsenek éles meccseket eldönteni képes kulcsembereink, és nincsenek igazi vezéregyéniségeink se. Ezek a problémák behatárolták a lehetőségeinket, és nagyjából megadták, hogy hol a helyünk, hogy egy 7. helyezés lehet az optimista célkitűzés. Az viszont igenis az ő hibája, hogy ennek sem jutottunk a közelébe se.

Van egy külföldi szövetségi kapitányunk, aki négy világversenyen vezethette a válogatottat egymás után, ebből három egyértelmű bukás. Már a második után itt a blogon is írtunk róla, nem biztos, hogy ez ez egy jó irány. Most már ez nem is volna szabad, hogy kérdés legyen. Egy magyar edző már rég lemondott volna, de ha nem, kirúgják. Rasmussen egyelőre pozícióban van. Pedig az olimpiai részvétel lehetősége még nyitott, egyetlen meccset kell hozzá megnyerni, hazai közönség előtt. Szerbia ugyan egyértelműen erősebb nálunk, de nem verhetetlen. 

De, ha úgy megyünk neki a selejtezőnek, ahogy ennek a VB-nek, akkor sok esélyünk nem lesz.