Válogatott okosságok

Összegyűjtöttük a nemzetközi és a magyar labdarúgó-világ azon szereplőit, akik 2023-ban távoztak az élők sorából. Akik űrt hagytak maguk után, és akikre tisztelettel emlékezünk vissza.

Január

Francis „Frank” McGarvey (1956)

A Celtic mezében

Alex Ferguson szerződtette a St Mirrenhez, 1975-ben debütált és szinte azonnal a csapat alapembere lett, az 1976/77-es szezonban 17 gólt szerzett, ezzel segítve a klubnak megnyerni a skót első osztályt. Formája felkeltette Bob Paisley figyelmét, és 1979 májusában a Liverpoolhoz szerződött 270 000 fontért. A klubnál töltött ideje tíz hónapig tartott. Mivel nem tudott bekerülni az első csapatba, szezon végén kérte, engedjék el. A Liverpool 1980 márciusában elfogadta a Celtic 270 000 fontos ajánlatát, Skócia legdrágább labdarúgója lett. Öt év alatt 245 alkalommal játszott a Celticben, és 113 gólt szerzett. Ez idő alatt két Ligabajnokságot, két Skót Kupát és egy Skót Ligakupát nyert; David Hay, a Celtic menedzsere azonban úgy döntött, hogy nem ajánlja fel szerződésének meghosszabbítását. Utolsó mérkőzésén a Celticben ő szerezte a győztes gólt az 1985-ös Skót Kupa döntőjében. Ezután visszatért a St Mirrenhez, két évvel később a harmadik Skót Kupáját nyerte velük. Összesen 387 alkalommal játszott a St Mirren színeiben, és 125 gólt szerzett. Pályafutása későbbi szakaszában a Dumfries-i Queen of the South klubban játszott (ahol játékos-menedzser volt), immáron 37 évesen másodosztályú bajnoki címet nyert. Ezután szakított a labdarúgással, asztalosként dolgozott Skóciában. 2008-ban írt egy önéletrajzi könyvet, a Totally Frank-ot, amelyben leírta karrierje csúcspontjait és mélypontjait, és feltárta, hogyan győzte le a régóta fennálló szerencsejáték-függőséget. 2022 októberében családja bejelentette, hogy hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak nála. Január 1-jén, hatvanhat évesen halt meg. 

Gianluca Vialli (1964)

Fénykorában, a Sampdoriában

16 évesen a harmadosztályú Cremonese csapatánál kezdte pályafutását, majd négy év múlva 1984-ben került a Sampdoriához, amelyben gyerekkori barátjával - a jelenlegi szövetségi kapitánnyal -, Roberto Mancinival alkotott igencsak hatékony csatárduót. Hamar kiérdemelték a „Gól-ikrek” becenevet, s együtt szerezték a Sampdoria első - s máig egyetlen - bajnoki címét az 1990-91-es kiírásban, Vialli 19 találatával a Serie A gólkirálya lett. Ekkor legnagyobb nemzetközi sikerein már túl volt Vialli, hiszen egy évvel korábban csapatával megnyerte a Kupagyőztesek Európa-kupáját (KEK), s nyáron a hazai rendezésű 1990-es világbajnokságon bronzérmet szerzett a válogatottal. Ráadásul a KEK döntőjében az Anderlecht elleni összecsapás mindkét gólját ő szerezte - a 105. és a 107. percben volt eredményes. A Sampdoriát 1992-ben hagyta el, - akkori világrekordot jelentő - 12.5 millió fontnak megfelelő olasz lírát fizetett érte a Juventus, amelyben aztán négy év alatt UEFA-kupát, Bajnokok Ligáját, a második olasz bajnoki címét és a negyedik Olasz Kupa-győzelmét is begyűjtötte egy olasz Szuperkupa-siker mellett. Pályafutása végén, 32 évesen csapott fel légiósnak, s a londoni Chelsea játékosa lett, amellyel FA-kupa-győzelmet ünnepelhetett első idényében, majd az 1998-ban menesztett Ruud Gullit utódja lett a klubnál játékos-menedzserként. Ilyen minőségében lett aztán másodszor is KEK-győztes, sőt Ligakupát és európai Szuperkupát is nyert a csapattal. 1999 nyarán fejezte be játékoskarrierjét, hogy inkább edzői pályafutására koncentrálhasson. Ezt pedig - még játékos-edzőként - rögtön egy 13 évig fennálló rekorddal kezdte: amikor 1998 májusában KEK-et nyert, ő lett a legfiatalabb edző, aki az UEFA égisze alá tartozó versenysorozatban nemzetközi kupagyőzelmet ünnepelt. A Chelsea-vel bajnoki bronzérmes lett 1999-ben, majd az ötödik helyen zárt a csapattal, s a 2000-2001-es idény elején a Manchester United legyőzésével elhódította a Charity Shieldet, szeptember elején mégis menesztették. A folytatás az idény végén egy osztállyal lejjebb várta: a Championshipben a feljutási álmokat dédelgető Watfordnál azonban nem sok sikerélmény érte, és miután a csapat 2002 nyarán csak a 14. helyen végzett, itt is megköszönték neki a munkát. Klubedzői állást többet nem vállalt, a későbbiekben a Sky Italia szakkommentátora lett, miközben saját sportbefektetésekkel foglalkozó cégének ügyeit intézte. Az olasz válogatottnál 2019 áprilisától volt a szakmai stáb tagja - a hivatalos megfogalmazás szerint mint delegációvezető -, egészen december közepéig. Az olasz válogatottban 59 alkalommal lépett pályára - háromszor viselhette a csapatkapitányi karszalagot, elsőként éppen a magyar válogatott ellen 1989 áprilisában 4:0-ra megnyert meccsen -, s 16 alkalommal volt eredményes a nemzeti csapatban, amellyel 1990-ben harmadik lett a világbajnokságon. A squadra azzurra tagjaként az 1986-os világbajnokságon és az 1988-as Európa-bajnokságon is szerepelt. Január 5-én, ötvenkilenc évesen adta fel a küzdelmet a szervezete a hasnyálmirigyrákkal való küzdelmet.

Modeste M'Bami (1982)

A PSG-vel kupagyőztes is volt

A korábbi 38-szoros kameruni válogatott védekező középpályás profi karrierje során számos csapatban megfordult, három évet töltött a Paris Saint-Germainnél és ugyanennyit a Marseille-nél, végül 2016-ban a Le Havre-től vonult vissza. 2000-ben, Sydneyben olimpiai bajok volt, válogatottjával 2003-ban Konföderációs kupa ezüstérmes lett. Január 7-én szívinfarktus végzett vele negyven éves korában.

Roberto Dinamite (1954)

A Vasco da Gama játékosaként

Carlos Roberto de Oliveira, azaz Roberto Dinamite néhány hónapos barcelonai kitérőt (1979/80), valamint két rövid kölcsönidőszakot (Portuguesa, 1989; Campo Grande, 1991) leszámítva teljes játékoskarrierjét (1971-1993) a Vasco da Gamában töltötte. Mind a tétmérkőzései számát (1110), mind a góljait (708) tekintve ő a riói klub rekordere, 190 góllal a brazil országos bajnokságban, 279-cel a riói állami bajnokságban csúcstartó. A Vasco otthonában, a Sao Januário stadionban is ő szerezte a legtöbb gólt (184), és az ő nevéhez fűződik a sokat látott Maracana Stadion történetének legszebb gólja is. 1975 és 1984 között 38-szor lépett pályára a brazil válogatottban, ezeken a meccseken 20 gólt szerzett. Két világbajnokságon vett részt (1978, 1982), a csapatának bronzérmet hozó argentínai tornán - Dirceuval holtversenyben - a selecao házi gólkirálya volt három góllal. Visszavonulása után politikusi pályára állt, de klubjától sem szakadt el: 2008 és 2014 között a Vasco da Gama elnöke volt. Hatvankilenc évesen rákbetegségben hunyt el január 8-án. Halála továbbsokkolta a brazil futball társadalmat, alig egy héttel Pelé halála után hunyt el.

Mészáros Ferenc (1950)

Az 1982-es VB-n Varga József gólját ünnepli Belgium ellen

Bubu tizenkét éves korában lett Soroksáron a VM Egyetértés igazolt labdarúgója. 1968-ban került a Vasashoz. Eleinte tartalékbajnokikon védett, de egy éven belül a felnőtt kerethez került. Érkezését követően igazolt a Vasashoz a Diósgyőri VTK válogatott kapusa, Tamás Gyula, így Bubunak igencsak fel kellett kötnie a kesztyűt. Az 1970/71-es szezonban például Tamás védett mind a 30 bajnokin, Mészárosnak egy percet sem adott Machos Ferenc, a piros-kékek akkori vezetőedzője. Aztán Bubu szép lassan az ellenkezőjére fordított mindent, nagyon hamar ő lett a csapat első számú kapusa. Az 1972/73-as szezonban Tamás javára már csak 18-12 a lejátszott mérkőzések száma, az 1976/77-es idényben, mikor a Vasas történelmének eddigi utolsó bajnoki címét szerezte, már Mészáros védett több meccsen. 32 találkozó volt Bubué, Tamásnak csak 3 lehetőség jutott (addigra felemelték az NB I létszámát 16-ról 18 csapatosra, így már 34 forduló volt 30 helyett, egyszer pedig volt egy kapuscsere). Tizenegy szezont védtek párban a Vasasban, ez idő alatt, az összes bajnoki mérkőzések számát figyelembe véve, Mészáros több mint kétharmaddal több mérkőzésen védett, mint kollégája. Tizenhárom szezont húzott le Angyalföldön, 252 bajnoki találkozón védett, dicsőséglistája impozáns. Egy-egy bajnoki cím, bajnoki-, és kupa ezüstérem, Közép-európai Kupa (KK) győzelem, két Magyar Kupa (MNK) győzelem és négy bajnoki bronzérem. 1981-ben igazolt Portugáliába, a Sporting Lisszabonhoz. Az egyik legnagyobb hagyományú portugál csapattal tovább öregbítette mind a klub, mind saját maga hírnevét. Két idényen keresztül szinte minden mérkőzésen ő védett a zöld-fehér csapatban. Egy-egy portugál bajnoki cím, kupagyőzelem és bajnoki bronzérem került vitrinjébe, az 1982/83-as BEK (Bajnokcsapatok Európa Kupája, a BL elődje) sorozatban a negyeddöntőig jutottak. Következő idényét szintén Portugáliában, a Sporting Farense csapatában töltötte. 1984 nyarán visszatért Magyarországra, ezúttal már a Rába ETO-hoz. Két szezont védett a csapat első számú kapusaként. Összesen 45 bajnoki találkozóig jutott. Ha kap még 3 meccset, meglett volna a 300. magyar bajnokija... Az ETO-ban egy-egy bajnoki ezüst-, és bronzérmet szerzett. 1986-ban visszatért Portugáliába, ezúttal a Vitoria Setubal csapatához. Három idényen át volt a csapat kapusa. 1989-ben, harminckilenc évesen fejezte be aktív pályafutását.

Bubu (is) az a jelenség volt, akiért tömegek mentek meccsekre, nem lehetett rá nem odafigyelni. Már képessége, magabiztossága, minden mozdulata önmagában emlékezetes volt. De volt benne nem is kis csipetnyi showman is, a mozdulatai élményszámba mentek. Fenékkel levett labda (aki focizott, biztos ismeri a mozdulatot, mikor az ember a felpattanó labdára "ráül"), kidobás előtt test körül többször körbedobált labda, egykezes beadáslehúzások, csatárok elől fejjel megszelídített labdák, és ehhez hasonlók. Egy olyan mozdulat, ami örökre megmaradt bennem: egy lövést úgy védett, hogy elengedte a labdát a lábai közt, majd hátrafelé vetődve elkapta a gólvonal előtt. Legendás volt láncdohányzásáról is. Volt, hogy a kapuja mögötti fotósoktól kunyizott egy slukkot, de előfordult, hogy a jó öreg Karossa Laci bácsi - a sportfotósok doyenje volt - tárolta a meccseken Bubu cigijét. Volt olyan, amíg a Vasas támadott, elszívott egy cigit. Ezt Portugáliában is el akarta játszani, az akkor edzője azt mondta neki, szeretne vele beszélni valamiről, üljön le. Bubu kihúzta a széket és egy doboz Pall Mall volt rajta. Vette az adást..., egy darabig.

Tagja volt 1974-ben az utánpótlás Európa-bajnokságot megnyerő magyar labdarúgó-válogatottnak. 1973 és 1988 között 29 alkalommal szerepelt a magyar labdarúgó-válogatottban. 1973. szeptember 23-án Belgrádban Jugoszlávia ellen (1:1) mutatkozott be a címeres mezben.

A Népsport korabeli értékelése szerint újonc létére meglepően higgadtan, nagy nyugalommal és jól védett. Igaz, hogy nem volt túlságosan nehéz dolga, de minden mozdulatán látszott a magabiztosság.

Részt vett az 1978-as és az 1982-es labdarúgó VB-ken, összesen 4 találkozón védett. Azon mindössze négy magyar kapus (Szabó Antal, Grosics Gyula és Ilku István társaságában) egyike, aki legalább két labdarúgó-világbajnokságon is kerettag volt. Utolsó és utolsó előtti válogatottsága között alig pár héttel kevesebb, mint hat esztendő telt el. Nála idősebb korában csak Király Gábor őrizte a nemzeti tizenegy hálóját. 1989-ben, mikor hazatért Portugáliából, a Vasasnál lett kapusedző, az idény közben pedig vezetőedzővé avanzsált és a következő szezon első feléig az is maradt. Őnála szerepelt először a felnőttek között Szilveszter Ferenc. A Vasas után visszatért Portugáliába, éveken át volt a Sporting kapusedzője. Később a politikusi pályával is próbálkozott, 1990-ben Soroksáron polgármester jelölt volt, 1998-ban pedig országgyűlési képviselőként próbálkozott, sikertelenül. Mészáros Ferenc ezután teljesen szem elől veszett.

Buburól elég ijesztő pletykák kerültek felszínre látványosan megromlott egészségi állapotával kapcsolatban. Lehetett "ilyen" és lehetett "olyan" találgatásokat hallani. Az tény, hogy volt egy nagyon súlyos autóbalesete, ami még rátett mindenre egy lapáttal. Hosszú évekig semmit nem lehetett róla hallani. Utolsó „nyilvános szereplése” Várady Béla temetése volt, talán hosszú idő után mutatkozott először nyilvánosság előtt. Botra támaszkodva, elég nehézkesen mozgott. Mondták is a szurkolók és az egykori játékostársak: Bubu, bármi is a baj, kitartást!

72 éves korában, hosszantartó, súlyos betegség után, január 9-én hunyt el.

Földesi Károly (1952)

A DVTK játékosaként

Az Ózdhoz közeli Somsálybányai Bányászban mutatkozott be a harmadosztályban. 1970-ben érkezett Diósgyőrbe, március 29-én debütált az élvonalban, és hat perccel később megszerezte az első gólját. 76 élvonalbeli és 16 NB I/B-s mérkőzésen erősítette a Diósgyőrt, közel hat idény alatt 8 gólt szerzett. 1976-ban igazolt Kaposvárra, egy szezon alatt 22 találkozón egy gólt lőtt. Később játszott Kisvárdán, Balassagyarmaton és Szolnokon is, pályafutását pedig az osztrák harmadosztályban fejezte be. Edzői karrierje során irányította az MVSC, a Putnok, a Mád, a Szerencs, a Felsőzsolca, az Arnót, a Tolcsva, a Mezőcsát, a Jászberény és a Balatonfüred csapatait is, de a női futballban is kipróbálta magát, dolgozott többek között az U17-es leányválogatottnál, a Budapest Honvédnál, a Vasasnál, az Airnergy FC-nél és a Soroksárnál is. 1998-tól 14 éven keresztül a cigány-, majd kisebbségi válogatott szövetségi kapitánya volt. Az 1996/97-es, a 2006/07-es és a 2009/10-es idényben is másodedzőként dolgozott a DVTK-nál Tornyi Barnabás, Csank János és Aczél Zoltán mellett is. Életének 70. esztendejében türelemmel viselt hosszú betegség után elhunyt el január 17-én.

Február

José del Castillo Burga (1943)

A perui válogatott mezében 1970-ben

Peruban a klubhűség szobra volt. Egész életében csak a Sporting Cristal csapatát szolgálta, mind játékosként, mint edzőként és sportvezetőként. Tizennégy szezonon keresztül viselte klubja világoskék mezét, négyszer lett hazája bajnoka. Tizenháromszoros válogatott volt, egy gólt szerzett a nemzeti csapatban. Tagja volt az 1970-es mexikói labdarúgó-világbajnokságon szerepelt csapatnak. Február 4-én, hetvenkilenc éves korában hunyt el.

William „Billy” Marshall Thomson (1958)

A skót válogatott kapusaként

1975 és 1978 között nevelőegyesülete, a Partick Thistle, 1978 és 1984 között a St. Mirren labdarúgója volt. 1984 és 1991 között a Dundee United csapatában védett, közben 1990-ben kölcsönben a Clydebank együttesében szerepelt. 1991 és 1994 között a Motherwell, 1994 és 1996 között a Rangers játékosa volt. 1996/97-ben a Dundee United csapatában fejezte be az aktív játékot. Az 1986/87-es idényben tagja volt a Dundee United UEFA-kupadöntős együttesének. A Rangers csapatával két skót bajnoki címet és egy kupagyőzelmet ért el. Összesen 457 skót bajnoki találkozón szerepelt. 1980 és 1983 között hétszer szerepelt a skót válogatottban. Visszavonulása után csatlakozott a Dundee edzői stábjához, majd 2001 májusában visszatért a Rangershez kapusedzőként, ott maradt egészen a 2007 augusztusában bekövetkezett távozásáig. 2021-ig kapusedzőként dolgozott több csapatnál is. Február 6-án hunyt el, hatvannégy éves korában.

Christian Atsu (1992)

A Newcastle United játékosaként

A 65-szörös ghánai válogatott első európai klubja az FC Porto volt, ahonnan egy Rio Ave-nál eltöltött kölcsönidőszak után átigazolta a Chelsea. A londoni klub - sok más akkori labdarúgóhoz hasonlóan - több ízben is kölcsönadta őt, így Atsu játszott a Vitesse-ben, az Evertonban, az AFC Bournemouthban, a Málagában és a Newcastle Unitedben is - ez utóbbi klub 2017-ben véglegesen is szerződtette őt. A „szarkáktól” 2021-ben távozott, ezután a szaúdi Al-Raed következett, végül 2022 szeptemberében írt alá utolsó klubjához, a török Hataysporhoz, ahol többek között a magyar válogatott Varga Kevin csapattársa volt. Harmincegy éves volt, mikor február 18-án, több napos kutatás után megtalálták a holttestét a törökországi földrengés okozta romok között. A halotti vizsgálat után február 6-ra tették hivatalosan a halála dátumát. Atsu egyébként órákkal a rengések előtt elhagyta volna a térséget, hogy a családjához utazzon Franciaországba (a kevés játéklehetőség miatt engedélyt kért a távozásra, amit a klub meg is adott neki), de miután február 5-én győztes gólt szerzett (mint utólag kiderült, ez volt az utolsó...), mégis a maradás mellett döntött.

Olekszandr Radcsenko (1976)

Az ukrán válogatott mezében

Még a Szovjetunióban, Zsdanovban, a mai ukrajnai Mariupolban születt, ott is kezdte pályafutását a helyi Metalurg csapatában. Tizenhét évesen mutatkozott be a felnőttek között, majd két év után. 1997-től 2003-ig a Dinamo Kijevben játszott, utána a Dnyipropetrovszk következett négy szezon erejéig. Pályafutását a Krivij Rih (Krivoj Rog) csapatában fejezte be 2009-ben. A baloldali védő 319 ukrán bajnoki találkozón tíz gólt szerzett. Többszörös utánpótlás válogatott volt, 2002 és 2005 között 17-szer szerepelt az ukrán válogatottban. Február 7-én halt meg, negyvenhat évesen.

Miroslav "Ciro" Blazevic (1935)

Ő és a francia csendőrkalap. Az 1998-as VB egyik ikonikus momentuma volt, hogy a csapata mellett szolgálatot teljesítő egyik védember kabala gyanánt neki adta a sapkáját és az vele volt minden meccsen a kispadon

A horvátok legendává vált edzője hosszú ideje vívta már harcát a prosztatarákkal, ugyanakkor decemberben még megérhette, hogy a horvátok Katarban ismét a vb harmadik helyééig meneteltek azt követően, hogy - szintén Zlatko Dalic szövetségi kapitány irányításával - 2018-ban, Oroszországból a világbajnokság második helyezettjeként térhettek haza. Gazdag és eredményes edzői pályáját gazdagította például a zágrábi Dinamóval 1982-ben - 25 évvel a legutóbbi után - megszerzett jugoszláv bajnoki cím, s a jelenlegi szövetségi kapitány, Dalic többször is hangsúlyozta, futballszakmai mentorának tekinti a '98-ben vb-bronzérmes szakembert. Horvátország mellett eredményes volt edzőként Svájcban, munkaadó klubjai voltak Franciaországban, Görögországban, Szlovéniában, Kínában, valamint szövetségi kapitányként hazája válogatottja mellett Svájcban, Iránban és Bosznia-Hercegovinában dolgozott. Utolsó nyilvános szereplése pár héttel halála előtt volt, amikor Zágrábban megkapta a Vlagyimir Beara-díjat a sportkultúra és a társadalmi tolerancia fejlesztéséhez való hozzájárulásáért. Nyolcvannyolcadik életévének betöltése előtt két nappal, február 8-án hunyt el a Horvátországban a múlt évszázad trénerének is megválasztott, egyébként csak az „edzők edzőjének” hívott legenda.

Csabai József (1932)

A Zaragoza játékosaként Puskással

Szülővárosában, Sátoraljaújhelyen kezdte a labdarúgást, ahol az NB II-es csapata játékosa volt. 1950-ben érettségizett, majd Budapesten a Testnevelési Főiskola hallgatója lett, ahol 1955-ben diplomázott. 1956-ban a Bp. Kinizsi labdarúgó volt, ahol öt élvonalbeli mérkőzésen szerepelt és két gólt szerzett. Tagja volt a B-válogatottnak, amely a melbourne-i olimpiára készült, de a címvédő magyar válogatottat politikai döntésre visszaléptették. A forradalom leverése után Henni Gézával és öccsével Miklóssal elhagyta az országot és Bécs érintésével az Egyesült Államokba, New York-ba mentek. Itt az emigránsokból álló New York Hungaria csapatában kezdett eljátszani. Innen került kapcsolatok révén Spanyolországba. 1957-ben az Atlético Madrid szerződtette, de mivel korlátozva volt az idegenlégiósok száma és az Atléticóban már két argentin játszott így nem tudott pályára lépni a madridi csapatban, ezért kölcsönben a másodosztályú Huelva játékosa lett az 1957/58-as idényben. A következő idényben az Atlético mégsem tartott igényt a játékára ezért Real Zaragoza csapatához szerződött. 1960 tavaszának elején egy edzőmérkőzésen bokatörést szenvedett. Ekkor már tervben volt, hogy a következő idényben a Real Madridhoz szerződik, de a serülés miatt ebből nem lett semmi. Még az 1960/61-es idényben is a zaragozai csapat igazolt játékosa volt, de pályára már nem léphetett. 1961-ben visszavonult a profi labdarúgástól és New Yorkba költözött, ahol régi vágya szerint elkezdte orvosegyetemi tanulmányait. Közben amatőrként újra New York Hungaria csapatában játszott 1966-ig. 1967-ben megszerezte orvosi diplomáját, szakterülete az ortopédia lett. 1967/68-ban Puskás Ferenc másodedzője lett a kanadai Vancouver Royals csapatánál. A klub csak egy évig működött. Puskás visszatért Spanyolországba, Csabai viszont megnősült, és orvosként praxist indított a kanadai városban. 1971 és 1974 között a Vancouver Whitecaps vezetőedzőjeként tevékenykedett. 1974 és 1979 között Olaszországban, egy római sportklinikán dolgozott. 1986-ban az AC Milanhoz szerződő Daniele Massaro térdének terápiájával bízták meg. Ennek sikere után az AC Milan több kiválóságának, Marco van Bastennek, Ruud Gullitnak és Franco Baresinek a személyi orvosa lett. Nyugdíjas éveiben tagja lett a felcsúti Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia szakmai irányító testületének és a Puskás Nemzetközi Futball Alapítvány kuratóriumának. Február 9-én, életének kilencvenegyedik évében hunyt el Vancouverben, Kanadában.

Marcos Alonso Peña (1959)

A Barcelona támadójaként

Játékos korában egyszerűen Marcosként ismerték, összesen 302 mérkőzésen játszott és 46 gólt szerzett a La Ligában 13 szezon alatt, ebből ötöt az Atlético Madridban, ötöt pedig a Barcelonában töltött. Pályafutását a Racing Santanderben kezdte és a Logroñesben zárta. A bajnokság legdrágább játékosa lett, mikor az Atleticóból a Barcába igazolt 150 millió pezetáért. Ő volt az egyik Barcelona játékos, akinek a büntetőjét Helmut Duckadam kivédte a Steaua elleni BEK-döntőn. Játékos-pályafutása után edző lett, irányította a Rayo Vallecanót, a Santandert, az Atletico Madridot, a Malagát és az FC Sevillát is. Többszörös ifjúsági-, utánpótlás- és B-válogatott is volt, a nagyválogatottban 22-szer szerepelt, tagja volt az 1984-ben EB-ezüstérmet szerzett spanyol csapatnak. Édesapja, Marcos Alonso Imaz ötszörös BEK-győztes volt a Real Madriddal, fia, Marcos Alonso szintén játszott a Realban majd angliai (Bolton, Sunderland, Chelsea) és olasz (Fiorentina) kitérő után 2022 óta a Barcelona játékosa. Apukája és a fia is voltak spanyol válogatottak… Február 9-én rákban hunyt el hatvanhárom évesen.

Fogarasi Gergely (1978)

A Videoton mezében

1998-ban az Újpest ellen mutatkozott be az NB I-ben, ugyanebben a szezonban a junior bajnokság gólkirálya volt 21 találattal. Még ebben az évben télen Pécsre szerződött, ahol többek között Gera Zoltán is a csapattársa volt. Egy szezonnal később visszatért a Vidihez, tagja volt a másodosztály 101 ponttal megnyerő csapatnak. Kölcsönben szerepelt Celldömölkön és Siófokon is, utóbbi együttessel szintén megnyerte az NB II-t. Légiósként is kipróbálta magát, Ausztriában a Rotenturm játékosként rúgta a bőrt, melynek csapatában gólkirály is lett. Később Szigetszentmiklóson, Százhalombattán, végül Felcsúton is megfordult, utóbbinál zárta le karrierjét. Szurkolóként visszavonulása után gyakran a helyszínen szurkolt a Vidinek. Hosszantartó, súlyos betegség után hunyt el február 18-án, negyvennégy éves korában.

Amancio Amaro (1939)

Megannyi kupával

1962-ben érkezett a Deportivo La Corunától a Real Madridhoz, amelyet játékoskarrierje végéig, 1976-ig szolgált. Kilenc bajnoki címet és három Király-kupát nyert a madridi csapattal, tagja volt a Bajnokcsapatok Európa-kupáját (BEK) 1966-ban hatodszor elhódító Realnak - a Partizan ellen 2:1-re megnyert brüsszeli fináléban ő szerezte az egyenlítő gólt. 471 mérkőzésen 155 gólt ért el a Realban, míg a spanyol válogatottban - amellyel 1964-ben Európa-bajnok lett, a mieink elleni elődöntőben a kapuba találva - 42 mérkőzésen 11 gól fűződik a nevéhez. Madridi pályafutása első éveiben volt alkalma együtt futballozni Puskás Ferenccel, akit olyannyira tisztelt, hogy minden alkalommal, amikor egy társaságban a magyar világklasszis neve szóba került, ő felállt, mert szerinte csak állva lehet beszélni róla, „olyan nagy játékos és ember volt”. Utolsó két madridid szezonjában csapatkapitány volt. Visszavonulása után rövid ideig edzőként dolgozott: először a Real ifjúsági csapatánál, évekkel később visszatérve a fiókcsapatnál, a Castillánál, amellyel 1984-ben bajnoki címet szerzett a másodosztályban. Abban az időben ott bontogatta szárnyait a híres Quinta del Buitre, vagyis a Butragueno, Míchel, Sanchis, Martín Vázquez és Pardeza alkotta nagy ötösfogat. Az 1984/85-ös idényben az első csapat vezetőedzője volt, de nem jöttek a várt eredmények (a Real az ötödik helyen végzett a bajnokságban), 1985 áprilisában távoznia kellett, és a Videoton elleni UEFA-kupa döntőben már nem ő, hanem Luis Molowny ült a kispadon. 2014-ben jelen volt a felcsúti Pancho Aréna avatásán is, ő volt a Real Madrid egyik hivatalos delegáltja, és ő képviselte a királyi klubot a Világ Sportlegendái-díj monte-carlói 2019-es átadásán, amelyen Puskás posztumusz életműdíjat kapott. 2022 őszén, Paco Gento halála után megválasztották a Real Madrid tiszteletbeli elnökének. Nyolcvanhárom esztendős korában hunyt el, február 21-én.

Lendvai Miklós (1975)

Az örök zalaegerszegi

Pályafutását az NB I-es ZTE-ben kezdte, bemutatkozására 1992 márciusában az MTK ellen 1:0-ra elveszített mérkőzésen került sor. Második és harmadik mérkőzését aztán egyaránt a Ferencváros ellen játszotta a fiatal védekező középpályás: az Üllői úton egy 7:0-ra elvesztett bajnoki 1992 tavaszán, s négy hónap múlva az 1992/93-as idény első fordulójában először kezdőként pályára lépve, 3:1-re kapott ki a ZTE-vel későbbi csapatától. Játékára felfigyelt a francia Girondins de Bordeaux, amely szerződtette. Nem tudott meghatározó játékossá válni, így rövid idő múlva a svájci Luganóhoz szerződött. Ezután hazatért Magyarországra és a Fradi játékosa lett. 1999 és 2004 közt újra külföldön játszott Belgiumban és Cipruson. Ezt követően Győrben és Zalaegerszegen volt elsőosztályú labdarúgó. Edzője nem tartott igényt a játékára így 2007 tavaszán szerződést bontott vele a ZTE. Ezután az NB III. Bakony-csoportjában szereplő Soproni VSE együttesénél vállalt először szakvezetői feladatokat játékosedzőként, majd hasonló szerepkört töltött be Andráshidán a 2007/08-as szezonban. Visszavonulását 2008 januárjában jelentette be egészségügyi és családi okokra hivatkozva. Fölhagyott a sporttal és az üzleti életben próbált érvényesülni. Hamar lett tagja a korosztályos válogatottnak. Az 1996-os atlantai olimpiára kijutó válogatottban is szerepelt, s az olimpiai keretbe már mint A-válogatott labdarúgó került be, s játszott mindhárom csoportmeccsen. A magyar A-válogatottban összesen 23 alkalommal jutott szóhoz 1996 és 2004 között. Legutóbb 2016-ban a Zala megyei I. osztályban szereplő Hévíz FC edzője volt, az ezt követő években viszont eltávolodott a labdarúgástól, s a apósa az építőiparban érintett vállalkozásában találta meg a számítását. Február 20-án tragikus hirtelenséggel hunyt el negyvenhét évesen.

Március

Bárfy Antal (1930)

A Vasas játékosaként a BEK-ben a Real Madrid ellen

Kispesten született, ott nevelkedett, s ott is kezdett el futballozni. Kilenc éven át volt a Kispest, majd a Budapesti Honvéd játékosa. 1954-ben a Bp. Vasas Izzó, 1955-ben a Szolnoki Légierő, 1956 és 1962 között a Vasas SC labdarúgója volt. A Vasassal újra bajnok lett, az 1957/58-as idényben tagja volt a BEK-elődöntős csapatnak. Volt utánpótlás-, és B-válogatott is. Pályafutása után Utánpótlás csapatokat edzett. 1965-től a Vasas, 1980-tól 1982-ig a Bp. Honvéd, majd rövid ideig ismét a Vasas edzője volt. Utolsó kispesti szereplése 2021-ben, a Bozsik Aréna avatásán volt, amikor Bozsik Péterrel és a klub tulajdonosával, Mendelényi Dániellel közösen vágták át a nemzeti színű szalagot. Az első kispesti aranycsapat utolsó élő tagja kilencvenkét évesen március 1-én hunyt el.

Just Fontaine (1933)

13 gólt szerzett az 1958-as vb-n - ebből négyet az NSZK ellen 6:3-ra megnyert bronzmeccsen

Édesanyja spanyol volt, a szülőhelye Marrakes, az éppen Francia-Marokkóhoz (1912 és 1956 között állt fenn a mai Marokkó nagy részén a franciák által megszállt és igazgatott protektorátus) tartozó nagyváros - francia színekben rúgta góljait. Az egykori támadó - aki az USM Casablancában, a Nice-ben és a Reimsben játszott - 1953 és 1960 között 21 alkalommal lépett pályára a válogatottban, melyben 30-szor volt eredményes. Sérülései miatt fiatalon, 28 évesen vonult vissza. A két francia csapattal összesen négy bajnoki címet szerzett, 1959-ben a BEK sorozat gólkirálya volt 10 góllal. az 1958-as világbajnokságon hat mérkőzésen 13 góllal lett gólkirály, ezzel máig ő szerezte a legtöbb találatot egy VB-n, egyben megdöntötte a négy évvel korábban 11 gólig jutó Kocsis Sándor rekordját is. Az uruguayi-olasz Alcides Ghiggia után ő volt az első labdarúgó, aki egy világbajnoki tornán válogatottja minden mérkőzésén gólt szerzett. A tornán bronzérmet nyert a franciákkal, az az évi Aranylabda-szavazáson pedig ugyancsak harmadikként zárt. Később, 1967-ben két felkészülési mérkőzés erejéig volt a franciák szövetségi kapitánya, majd a Luchon, a Paris Saint-Germain és a Toulouse csapatait edzette, 1979 és 1981 között pedig a marokkói nemzeti csapatot irányította. 2003 novemberében a Francia Labdarúgó Szövetség (FFF) az elmúlt 50 év legjobb francia játékosának választotta. 2004 márciusában Pelé a 125 legnagyszerűbb élő labdarúgó közé sorolta. Nyolcvankilenc éves korában, március 1-én hunyt el.

Dimitriosz Papaioannu (1942)

Az egyik athéni trófeájával

Széles körben generációja legnagyobb görög labdarúgójaként és minden idők egyik legjobb görög labdarúgójaként tartják számon, mivel az IFFHS a 20. század legjobb görög labdarúgójának választotta. 17 szezont játszott az AEK-ben, és 5 bajnoki címet, 3 görög kupát tudott nyerni, 1962 és 1979 között 480 bajnoki találkozón 234 gól szerzett. Ezzel pályafutása befejezésekor a görög labdarúgás történetének legeredményesebb játékosa volt, halála évében pedig a harmadik helyen állt. Beceneve Vlahosz (magyarul Oláh) volt, származására utalva. Hatvanegy válogatott találkozón 21 találatot jegyzett, ezzel 1986-ig hazája gólrekordere volt, azóta négyen tudták ezt beállítani, illetve megdönteni. 1965-ben az AEK játszott a Real Madriddal egy 3:3-as barátságos találkozót, melyen ő szerezte a sárga-feketék egyik gólját. A mérkőzés után Puskás javasolta Santiago Bernabeunak, hogy szerezzék meg a görög csatárt. A Madrid akkori áron mesés pénzt ajánlott érte, az üzlet azért hiúsult csak meg, az AEK vezetői megrettentek a szurkolói népharagtól. 1979-ben a New York-i Pancyprian-Freedoms csapatába igazolt, a következő évben már a csapat játékos-edzője lett. 1982-ben itt fejezete be aktív pályafutását. Több görög csapatnál is volt edző, 1992 és 1994 között a görög válogatott pályaedzője is volt. 1972-ben az UEFA kupában mindkét meccsen játszott a Salgótarjáni BTC ellen, az 1978-as világbajnoki selejtezőkön pedig a magyar válogatott ellen. Sőt, a pireuszi 1:1-es találkozón ő szerezte meg a görögök vezető gólját, melyet később Kereki egyenlített ki. A VB-re való kijutásunkban sorsdöntő volt ő is, hiszen 1977 májusában a görögök az ő góljával győzték le Szalonikiben a Szovjetuniót. Ez a két találkozó volt az utolsó két meccse a görög válogatottban… Hosszantartó súlyos betegség után, március 15-én hunyt el nyolcvan éves korában.

Hans Richter (1959)

Az 1987-es KEK-döntőben

17 évesen került nevelőegyesületéből, a BSG Stahl Olbernhautól az FC Karl-Marx-Stadt (ma Chemnitzer FC) ifjúsági csapatába. Egy évvel később, az 1977/78-as bajnoki szezon második felében debütált a bajnokságban a Dynamo Dresden ellen. Hamar alapemberré vált és az 1982/83-as szezon végére a 136 lehetséges bajnoki meccsből 118-on szerepelt, 44 gólt szerzett. Miután csapata csak a kilencedik helyen zárta a szezont, az NDK-válogatottban már hét meccset játszó és három gólt szerző csatár a saját kezdeményezésére váltott és az 1. FC. Lokomotive Leipzig csapatába igazolt. Saját elmondása szerint klubszinten is szeretett volna nemzetközi kupamérkőzéseket játszani. Számításai bejöttek, a következő idényben az UEFA kupában csapata mind a hat találkozóján játszott, öt gólt rúgott, nem mellesleg a sorozat legjobb góllövője lett. A Lipcsében 1987-ig összesen 22 Európa-kupa-mérkőzésen szerepelt. Első szezonjában Lipcsében mind a 26 bajnoki mérkőzést végigjátszotta, és tizenkét góllal csapata második legjobb góllövője volt. Ezután háromszor lett a csapat házigólkirálya. Összesen 98 bajnoki mérkőzést játszott a Lok Leipzig színeiben, ezeken 34-szer volt eredményes. A négy szezon alatt mindössze öt bajnoki meccsről hiányzott. 1986-ban és 1987-ben is megnyerte az NDK Kupát az 1. FC Lokkal. 1987-ben a játszott az Ajax ellen 1:0-ra elveszített KEK-döntőn Lyonban. Az 1987/88-as szezonban visszatért Karl-Marx-Stadtba, tizenkét góllal gólkirály lett, és csak egy bajnoki mérkőzést hagyott ki. 1988/89-ben ő volt az egyetlen FCK-játékos, aki mind a 26 bajnoki mérkőzést végigjátszotta. 1989. október 1-én Prágában az NSZK nagykövetségén politikai menedékjogot kért és Frankfurtba távozott, 1990-ben az Offenbach Kickers játékosa lett, után még alacsonyabb osztályban játszott több csapatnál is. Számtalanszor volt ifjúsági., utánpótlás- és olimpiai válogatott, 1982 és 1987 között az NDK címeres mezét 15-ször húzhatta magára és négy gólt szerzett. Pályafutása befejezése után edző lett belőle, 2018-ig Regionalligás csapatokat irányított. Március 25-én hunyt el, hatvanhárom évesen.

Manfred Schaefer (1943)

Az 1974-es VB-n

A kelet-poroszországi Pillau városában, Németországban (ma Baltijszk, Oroszország), Königsberg (Kalinyingrád) közelében született. A második világháború végóráiban családja nyugatra, Brémába menekült. 1954-ben a család az akkor már 11 éves Manfreddel Ausztráliába emigrált. Legnagyobb sikereit a nálunk jólcsengő St. George Budapest csapatában érte el, a hátvéd többszörös ausztrál bajnok volt, 1967-ben, 1972-ben és 1975-ben Ausztrál kupát nyert. 1967 és 1974 között 49-szer szerepelt az auzstrál nemzeti csapatban, ezeken egy gólt szerzett. Utolsó három fellépése a válogatottban az 1974-es labdarúgó-világbajnokságon volt az NDK, az NSZK és Chile ellen. 1975-től 2004-ig különböző ausztrál csapatoknak volt az edzője. 1999-ben beválasztották az ausztrál futball halhatatlanjai közé, a FIFA pedig meghívta szereplőként a 2006-os VB selejtező csoportjainak kisorsolására. Március 28-án hunyt el, nyolcvanéves korában.

Április

Hans „Buffy” Ettmayer (1946)

A VfB Stuttgart játékosaként

Pályafutását 1963-ban az FK Austria Wiennél kezdte, ahol hét bajnoki meccsen egy gólt szerzett, mígnem 1966-ban Tirolba igazolt az FC Wacker Innsbruckhoz. Itt rengeteg trükkjének köszönhetően hamar a közönség kedvencévé vált. 1970-ben a Linzer ASK elleni kupadöntőn ő szerezte a győztes gólt, melyet csapata 1:0-ra megnyert, 1971-ben pedig bajnoki címet is szerzett az FC Wackerrel. A klub történelmében ez volt az első bajnoki cím és kupagyőzelem. A következő szezonban a VfB Stuttgarthoz került, ahol nagy súlya ellenére (85 kg, 172 cm-hez) is rendszeres játéklehetőséget kapott. A VfB színeiben 97 meccsen összesen 34 gólt szerzett. 1974. január 26-án megszerezte a Bundesliga történetének 10.000. gólját az Eintracht Frankfurt elleni meccsen. Ezt a gólt választották a hónap góljának az ARD sportműsorában. Legendás párbeszédet folytatott a VfB Stuttgart akkori edzőjével, Albert Singgel. Csapathirdetéskor ezt mondta:
- Buffy, te nem játszol, túl kövér vagy.
- Mindig is ilyen voltam - válaszolta.
- Vannak olyan képek rólad, ahol vékonyabb voltál.
- Valószínűleg keskenyfilmes fényképezőgéppel készültek…
A VfB 1973-ban a hatodik helyen kvalifikálta magát az UEFA-kupába, de egyébként középszerű csapat volt. 1974-ben ő váltotta Reinhold Zechet a VfB csapatkapitányi posztján. Miután a VfB 1975-ben, története során először, kiesett a Bundesligából, a játékos és a klub útjai elváltak. 1975 és 1977 között a Hamburger SV csapatában játszott, 27 Bundesliga találkozón játszott, amelyeken négy gólt szerzett. Ezalatt a HSV 1976-ban megnyerte a DFB Kupát, majd az 1977-es Kupagyőztesek Európa Kupáját is. A szezon végén egy évre a svájci másodosztályú FC Luganóhoz igazolt. Ő volt az egyetlen teljes profi a félamatőrök között. 1978 és 1981 között a Bundesliga II-ben játszó Freiburger FC színeiben 67 meccsen 14 gólt szerzett. Utána 1986-ig a Regionalligában játszot. 1968 és 1975 között 30 mérkőzésen lépett pályára az osztrák válogatottban, gólt nem szerzett. Szinte haláláig Notzingenben (Baden-Württemberg) élt, rendszeresen megjelent öregfiúk tornákon és különböző gálameccseken. Nemcsak trükkös játékáról volt ismert, humora mindig is a német és osztrák talkshow-k népszerű vendégévé tette. Az Innsburckkal 1966-ban Tatabányán, 1969-ben Csepelen járt Közép-európai Kupa meccsen. Az osztrák válogatottal kétszer játszott a magyarok ellen, 1970-ben egy budapesti 1:1-es találkozón és 1971-ben, mikor Bécsben nyertünk 2:0-ra. Hosszantartó, súlyos betegség után április 1-én hunyt el, hetvenhét éves korában.

Mario Bozic (1983)

Super Mario, az Újpest játékosaként

2004 nyarán érkezett Magyarországra, eredetileg a ZTE-hez próbajátékra. Végül azonban nem a zalaiak szerződtették, hanem a Videoton. Az első félévében keveset játszott, majd egyre jobban bejátszotta magát a közben nevet váltó egyesületbe. Székesfehérváron három és fél évet töltött el, 2006-ban története első Magyar Kupa-aranyához segítette a klubot. 2007 szeptemberében épp klubja stadionjában, a Sóstói Stadionban mutatkozott be a bosnyák válogatottban, amely EB-selejtezőre látogatott hazánkba. Bosznia-Hercegovina nemzeti csapatában ezenkívül még egy alkalommal szerepelt. A kiváló távoli lövéseiről elhíresült középpályás piros-kékben 114 meccsen 14 gólig jutott, majd 2008 elején Újpestre igazolt, ahol másfél éven át szerepelt. A lila-fehér együttesben 48 mérkőzésen 5 alkalommal talált be. 2009-ben a Slovan Bratislavába szerződött, majd megfordult izraeli, kínai, azeri, görög és szerb klubokban is. Pályafutását 2015-ben, karrierje első profi klubjához, az FK Loznicához visszatérve fejezte be. Az elmúlt években agydaganattal küzdött, több műtéten is átesett, ám a gyilkos kór ellen április 3-án, harminckilenc évesen, szervezete feladta a küzdelmet.

Birger Jensen (1951)

Az FC Brugge kapusaként 1980 nyarán az Üllői út légterében Bodonyi elől üti el a labdát egy a Ferencváros által rendezett nemzetközi tornán

1971 és 1974 között a B 1903, 1974 és 1988 között a belga Club Brugge, 1988-ban a Lierse labdarúgója volt. 1989-ben a holland Waalwijk csapatában fejezte be az aktív játékot. A Brugge csapatával öt belga bajnoki címet és két kupagyőzelmet ért el. Tagja volt az 1975/76-os idényben UEFA-kupa-, és az 1977/78-as idényben BEK-döntős csapatnak. Összesen 337 belga elsőosztályú bajnokin szerepelt. 1973 és 1979 között 19 játszott hazája, Dánia válogatottjában. Április 4-én hunyt el a belgiumi Brugge-ben, hetvenhárom éves korában.

Nemes (II.) István (1936)

A relikviáival 2022-ben

1952-ben kezdte labdarúgó-karrierét a Szegedi AK-ban, majd három évvel később a Szegedi EAC játékosa lett, ahol egészen 1970-ig játszott. Pályafutása során 204 NB I-es mérkőzésen öltötte magára a szegediek mezét, és ezalatt összesen 50 gólt szerzett. A csatár visszavonulását követően edzőként és technikai vezetőként vett részt a szegedi futballéletben. Mindene volt a futball, és mindig hű maradt szeretett városához mind aktív labdarúgóként, mind később edzőként, elismert szakemberként. Civilben a SZOTE műszaki osztályán dolgozott műszaki ellenőrként, később pedig a Tisza Volán labdarúgó-szakosztályának segített a jelenlétével, a tanácsaival, a gyerekek lelkesítésével. Április 10-én hunyt el, nyolcvanhat éves korában.

Május

Fujsz Richárd (1997)

ZTE mezben

A ZTE akadémiájának növendéke volt, 2018-ig tartozott a zalai klub kötelékébe, 28 NB II-es meccsen három gólt szerzett a csapatban, köztük egy létfontosságút, amikor a kiesés ellen küzdő egerszegiek az ő találatával egyenlítettek Sopronban. A 2018/19-es idényt az akkor NB III-as PMFC-nél töltötte. Utána a nagykanizsai futsalcsapathoz szerződött, és haláláig az akkor NB II-es klubot erősítette. Május 1-én, huszonöt évesen hunyt el motorbalesetben. 

Hajdú József (1946)

Kettős rangadón az Újpesti Dózsa ellen 1976 májusában

Lágymányoson, a Magyar Kábel SC-ben ismerkedett meg a kapustudomány alapjaival. Tehetségével, szorgalmával hamar helyet követelt magának a magyar ifjúsági labdarúgó-válogatottban. Tizenhét évesen az MTK igazolta le. Az ifiből kiöregedve még nem dobták mélyvízbe, két idényt védett a tartalékbajnokságban. Dr. Lakat Károly, a csapat akkori edzője nem rá tervezte építeni a csapatot, igaz, oka sem lett volna rá, hiszen Lanczkor Sándor, a hatvanas évek MTK-kapusikonja mellett nem volt indokolt bevetése. A rendszeres játéklehetőség miatt 1966-ban kölcsönadták a Fővárosi Autóbusz SK csapatának (a BKV Előre egyik jogelődje, a következő évben fuzionáltak a Budapesti Előre SC-vel, kialakítva a ma ismert klubnevet), itt Rothermel Ádámmal kellett megküzdenie, hogy kezdőkapus lehessen. Mindkettejük teljesítménye nagyban hozzájárult, hogy megnyerték a harmadosztályt, és feljebb léphettek. A következő idényben visszahívta az MTK, sőt az NB I-ben is bemutatkozhatott - pont a Ferencváros ellen, csereként. Öt szezont töltött el a kék-fehéreknél, 106 bajnoki találkozóig jutott, tagja volt az 1968-ban Magyar Kupát (MNK) nyert csapatnak. Mikor Bicskei Bertalan Kispestről a Hungária körútra került, továbbállt a VM Egyetértés csapatához. Másfél szezont (a második idény közepén, féltávnál, furcsa és érdekes eredményei miatt, az MLSZ egy adminisztratív intézkedéssel megszüntette a Vörös Meteort, a néhai klub beleolvadt az MTK-ba, így jött létre az MTK-VM) töltött Soroksáron, 34 bajnoki találkozón védett. A csapata megszűnését követően más lehetőség után nézett, esze ágában nem volt visszamenni a Hungária körútra (volt benne némi sértettség egykori klubjával szemben), idény közben - 1975 elején - a Ferencváros kapusa lett, és ezzel beköszöntött nála az aranykor. Maga lett az átmenet a zöld-fehérek kapus-generációváltásának. Első félszezonjában kiszorította Domjánt Géczi mögül, az idény végén előbbi távozott a csapattól, utóbbi pedig szögre akasztotta a kesztyűjét. Hogy továbbra sem maradjon egyszerű dolga, előbb a Fradi leigazolta a Honvédból Kollár Józsefet, majd Dombai Andrást Tatabányáról. Mindkét igazolás teljesen logikus lépés volt a zöld-fehérek részéről, hiszen már Hajdú is a harmincadik évét taposta, mikor az Üllői útra került. Öt és fél szezont töltött el az Üllői úton, 90 bajnoki találkozó jutott neki. Címlistája is impozáns: két-két bajnoki cím és Magyar Kupa (MNK) győzelem, egy-egy bajnoki ezüst- és bronzérem. Utolsó mérkőzését az 1980/81-es bajnokságban játszotta. Ezután még - hivatalosan Fradi játékosként - két szezont védett kölcsönben a Budafokban, pályafutását 1983-ban, harminchét évesen fejezte be. 1981-ben az FTC örökös bajnoka címet kapta meg. Aktív pályafutása befejezése után edzőként dolgozott a klub utánpótlás csapatainál, illetve a felnőtt keret kapusedzője is volt. Május 6-án, hetvenhét éves korában, hosszantartó súlyos betegség következtében hunyt el.

Antonio Carbajal (1929)

Nna, itt tartok, elmegyek még két VB-re!

21 évesen az 1950-es labdarúgó VB-n mutatkozott be a mexikói válogatottban, mégpedig rögtön a sportág egyik szentélyének tekinthető Maracana-stadionban a házigazda brazilok ellen. Négy évvel később a svájci tornán egy, 1958-ban Svédországban három meccsen védett - köztük a mieinktől elszenvedett 4:0-s vereség során is. A '62-es chilei VB-n is három találkozó jutott neki, négy évvel később pedig Uruguay ellen zárta le világbajnoki és válogatottbeli szereplései sorát. A labdarúgás történetében elsőként lépett pályára négy, majd öt világbajnokságon is, utóbbi rekordját mindössze öten tudták beállítani: a német Lothar Matthäus 1998-ban, honfitársa, Rafa Márquez 2018-ban, Cristiano Ronaldo, az argentin Lionel Messi, valamint újabb honfitársa, Andrés Guadrado. Játékoskarrierje 1948 és 1966 között tartott, kétszer volt mexikói bajnok, egyszer kupagyőztes a Leónnal, visszavonulása után csaknem három évtizedig edzősködött - több alkalommal volt a León edzője is, amellyel kétszer megnyerte a Mexikói Kupát. Halála előtt pár nappal kórházba került vérnyomás problémák miatt, de a megfigyelés után hazaengedték. Rá pár napra, május 9-én, nyolcvankilenc korában érte a halál.

Ferran Olivella (1936)

A Barcelona mezében

A Barcelona játékosaként háromszor - 1958-ban, 1959-ben és 1966-ban - nyert Vásárvárosok Kupáját (ami a mai Európaliga elődjének tekinthető), 1959-ben és 1960-ban két spanyol bajnoki címet szerzett a csapattal, s négyszer ünnepelhetett spanyol Király-kupa-győzelmet -1957-ben, 1959-ben, 1963-ban és 1968-ban. A spanyol válogatottban 18 alkalommal szerepelt, tagja, sőt csapatkapitánya volt az 1964-es Európa-bajnokságot megnyerő válogatottnak, s beválasztották a torna All Star-csapatába is. Az 1966-os angliai VB-n a spanyol keret tagja volt, de pályára nem lépett. Harminchárom évesen, 1969-ben vonult vissza az aktív játéktól, de később sem távolodott el profiként szolgált egyetlen csapatától, a klub játékosai érdekképviseleti szervének igazgatója lett, majd 1989 és 1993 között a klub elnökségének is tagja volt Josep Lluís Núnez elnök regnálása idején. Május 14-én hunyt el, nyolcvanhat éves korában.

Rátkai László (1944)

A Ferencváros tablóképén

Tízéves korában, 1954-ben kezdett el futballozni az akkor Budapesti Kinizsinek nevezett Ferencvárosban, amelynek ifjúsági csapatával 1961-ben bajnoki címet nyert. Még ebben az évben bemutatkozott a felnőttek között, tétmérkőzésen azonban 1963. március 31-ig váratott magára a debütálása. 1967-ig erősítette az együttest, 1963-ban, ’74-ben és 1967-ben bajnok volt a Fradival, 1965-ben pedig VVK-t nyert. A Fradiban 25 bajnokin 8 gólt szerzett. Majd 1968 és 1974 között a Haladásban futballozott. 138 találkozón 24 gólt szerzett. 1974-től a Haladás edzője volt. 1979-ig a tartalékcsapatnál dolgozott, 1979-80-as idényben és 1984 és 1987 között a csapat vezetőedzője volt. 1980 és 1983 között az ifjúsági csapat edzője volt. 1989 és 1993 között pedig a labdarúgó-szakosztály igazgatójaként dolgozott. Később Ausztriában a Oberwart (Felsőőr) csapatának is volt az edzője. A magyar utánpótlás-válogatottnak 1983/84-ben ő volt a szakmai irányítója. Május 17-én hunyt el hetvenkilenc éves korában.

Június

Gints Freimanis (1985)

Egyetlen gólját a lett válogatottban ellenünk szerezte

Pályafutása legnagyobb sikereit a Jelgava színeiben érte el, háromszor nyert Lett Kupát. 2016-ban a lett élvonal legjobb védőjének választották meg, a válogatottban 2014 és 2018 között 13 mérkőzésen lépett pályára. Egyszer volt eredményes, 2017 augusztus végén a mieink elleni budapesti világbajnoki selejtezőn ő szépített 2:0-ás magyar vezetésnél - a magyar válogatott góljait Kádár Tamás, Szalai Ádám és a saját kapujába találó Aleksandrs Solovjovs szerezte a 3:1-es hazai sikerrel zárult meccsen. Életének harminckilencedik évében hosszú, súlyos betegség után hunyt el június 6-án.

Rale Rasic (1935)

1974-ben ausztrál szövetségi kapitányként

Az egykori Jugoszláv Királyságban, a mai Bosznia-Hercegovina területén található néhány száz fős falucskában, Doléban született, s 17 évesen kezdett futballozni a Proleter Zrenjanin csapatánál, majd megfordult az FK Vojvodinánál, a Szpartak Szuboticánál, valamint a Borac Banja Lukánál, mielőtt 1962-ben Ausztráliába emigrált volna, ahol alacsonyabb osztályú bajnokságokban szerepelt 1969-es visszavonulásáig. Játékos-pályafutása befejezése után mindössze 34 évesen, 1970-ben kinevezték az ausztrál válogatott szövetségi kapitányává, s a nemzeti csapatot sikeresen kijuttatta az 1974-es világbajnokságra - az ország labdarúgásának történelmében először. Irányításával a válogatott a nyugat-németországi tornán két vereséggel és egy gól nélküli döntetlennel - rúgott gól nélkül - csoportja utolsó helyén végzett. Ausztrália következő vb-szereplésére egészen 2006-ig kellett várni. A világbajnokság után menesztették a válogatott éléről, s egészen 1999-ig ausztrál csapatoknál dolgozott vezetőedzőként, 1989-ben pedig beválasztották az ausztrál sport Hírességek Csarnokába. Életrajzát "The Rale Rasic Story" címmel 2006-ban adták ki. Nyolcvanhét évesen, június 8-án hunyt el.

Gordon McQueen (1952)

A skót válogatottban

Karrierjét a skót St. Mirren csapatában kezdte, majd innen vásárolta meg az angol Leeds United 1972-ben Jackie Charlton pótlására, aki a következő évben vissza is vonult. Az 1973/74-es szezonban bajnokok lettek. 1978-ban szerződtette a Manchester United csapata, 1985-ig volt a vörösök játékosa, egy FA-kupát és egy angol szuperkupát nyert csapatával. Ezután egy évet játszott az akkor még brit fennhatóság alatt álló Hongkongban, a Seiko SZA csapatában, majd visszavonult. A Leedsben és a Manchesterben összesen 324 angol bajnokin 15 gólt szerzett. 1974 és 1981 között harmincszor szerepelt a skót válogatottban, öt gólt szerzett. Szerepelt az 1974-es és az 1978-as labdarúgó-világbajnokságokon, de egyik mérkőzésen sem lépett pályára (utóbbin biztos csapattag lett volna, de az egyik argentínai edzésen megsérült). 1974-ben láthattuk Magyarországon, az Újpesti Dózsa elleni BEK-találkozón ő fejelte a Leeds United győztes gólját a Népstadionban Rothermel hálójába. Pályafutása befejezése után hosszabb ideig edzősködött nevelő egyesületénél, majd mikor barátját és egykori csapattársát, Bryan Robsont kinevezték a Middlesbrough menedzserévé, csatlakozott hozzá, mint tartalékcsapat edzője. Öt évig töltötte be ezt a posztot, majd két évig az első csapat edzője is volt. Később évekig a SkySport szombat esti futballösszefoglalójában volt szakkommentátor. 2011 októberében McQueennél gégerákot diagnosztizáltak, melyet hosszú éveken át kezeltek nála, de a demencia szövődményei miatt halt meg otthonában június 15-én, hetvenéves korában.

Karolis Chvedukas (1991)

A litván válogatott játékosaként

2008 és 2016 között a litván FK Sūduva, 2016/17-ben a horvát RNK Split, 2017-ben a lengyel Chojniczanka Chojnice, majd újra az FK Sūduva labdarúgója volt. A nevelőegyesületével egy-egy bajnoki címet és kupagyőzelmet ért el. 2018-ban az ír Dundalk, 2019-ben a Waterford játékosa volt. A Dundalk csapatával egy-egy ír bajnoki címet és kupagyőzelmet szerzett. 2020-ban a máltai Oratory Youths, 2021-ben a finn KPV együttesében szerepelt. 2012 és 2019 között 20 alkalommal szerepelt a litván válogatottban. Utoljára szülővárosa csapatának, a Marijampolė City labdarúgója volt, amikor június 19-én, harminckét éves korában váratlanul hunyt el.

Stéphane Demol (1966)

Az 1986-os VB-n Argentína ellen

A nyolcvanas évek első felében még tinédzserként robbant be a belga labdarúgásba, s alig 20 évesen, néhány hónappal az 1986-os világbajnokság előtt mutatkozott be hazája felnőtt válogatottjában, s a mexikói tornán is részt vett. Sőt, nemcsak részt vett, hanem a végül negyedikként végzett válogatott mindegyik meccsén pályára lépett, a harmadik csoportmeccstől kezdőként egyetlen percet sem hiányzott, s a szovjetek elleni, 4:3-as sikerrel záruló nyolcaddöntőben emlékezetes fejesgóllal juttatta 2:2-es állásnál vezetéshez a belga válogatottat. A jó felépítésű védőnek ez volt az egyetlen gólja 38 mérkőzésén a nemzeti csapatban, amellyel még az 1990-es világbajnokságon is szerepelt, ám 25 éves kora után nem jutott számára több lehetőség hazája képviseletére. Játékosként az Anderlechttel három bajnoki címet, egy Belga Kupát, és egy Szuperkupát nyert, a Standard Liége-zsel egy újabb belga kupagyőzelmet könyvelhetett meg. Légiósként megfordult a Bologna, a Porto, a Toulouse, a Braga, a Panioniosz, a Lugano, és a Toulon csapatainál - a Portóval egy bajnoki címmel gyarapította trófeái számát. Játékosként végül 2000-ben vonult vissza, s azonnal edzői pályafutásba kezdett, ám a sikerek ekkor már elkerülték, 2016-os visszavonulásáig irányította többek között a Mechelent, a Charleroi-t, és az Arisz Limasszolt (itt Korolovszky Gábor edzője volt), s 2006-2008 között a válogatott másodedzőjeként dolgozott René Vandereycken mellett. A belga válogatottban kétszer (1988 és 1991) játszott Magyarország ellen, és szintén 1988-ban még a Bologna játékosaként az Üllői úton a Közép-európai Kupában a Ferencváros ellen is szerepelt. Életének ötvennyolcadik évében hunyt el június 22-én, szívinfarktus következtében.

Craig Brown (1940)

Skót szövetségi kapitányként az 1998-as labdarúgó-VB-n

Állandó térdsérülései miatt rövidre szabott játékoskarrier jutott, mindössze 27 évesen, egyszeres skót bajnokként - a Dundee-val 1962-ben - vonult vissza, s szinte rögtön edzőnek állt, a Motherwell másodedzője lett. Tíz évvel később, 1977-ben kapta első vezetőedzői megbízatását, a másodosztályú Clyde kispadján tíz év alatt kétszer nyert meg a Second Divisiont. A skót szövetségnél 1986-ban kezdték alkalmazni, mint az utánpótláscsapatok edzője, majd a felnőttválogatottnál Alex Ferguson segítőjeként eljutott az 1986-os világbajnokságra, Andy Roxbourgh asszisztenseként pedig a négy évvel későbbi vb-re és az 1992-es Európa-bajnokságra is. Az U21-es válogatott éléről 1993-ban nevezték ki az A-válogatott szövetségi kapitányi posztjára; a válogatottal kiharcolta a részvételt az 1996-os Európa-bajnokságra, majd a skótok máig utolsó, 1998-as vb-szereplésénél is ő irányította a csapatot. 2001-ben távozott a posztról, miután nem tudott kijutni a csapattal a 2002-es világbajnokságra. A nyolc éve alatt 71 meccsén ült a kispadon, amivel ma is rekorder: nála több meccse egy szövetségi kapitánynak sincs a skótoknál. 1999-ben a születésnapja alkalmából a Brit Birodalom Rendje (CBE) kitüntetést kapta meg a futballért végzett szolgálataiért, két évvel később pedig, ugyanezen oknál fogva, az Abertay Egyetem díszdoktorrá avatta. Életének nyolcvanharmadik évében hunyt el június 26-án.

Kovács (I.) Tibor (1939)

A Tatabánya játékosaként

A Borsodi Bányászból Tatabányára kerülő kitűnő középhátvéd 1965 és 1975 között játszott a kék-fehér klub színeiben. Tizenegy bajnoki idénye során 277 találkozón lépett pályára és 6 gólt szerzett. 1966-ban bajnoki bronzérmet, 1973-ban és 1974-ben Közép-európai Kupát nyert a Tatabányai Bányásszal. Nyolcvannégy éves korában hosszan tartó betegség után hunyt el június 27-én.

Emléküket kegyelettel megőrizzük!

A második félév elhunytjairól szóló megemlékezésünkkel fogjuk folytatni.

Szintén figyelmükbe ajánljuk: 

Időkapszula: NB I. - 1980/81
Időkapszula: NB I. - 1981/82
Időkapszula: NB I. - 1982/83
Időkapszula: NB I. - 1983/84
Időkapszula: NB I. - 1984/85

Végül egy kis kötelező irodalom: 

Osztálynapló
Két évtized felejthetetlen és elfelejtett magyar hálóőrei