Ár 2999 Ft.Részletek itt
Mindig nagy öröm, ha egy kis csapat feljut az első osztályba. Főleg, ha ezt önerőből, a helyiek támogatásával teszi meg. A mezőkövesdi focicsapat NB1-be jutásának kapcsán Mezőkövesd térségének két híres szülöttjének -- országgyűlési képviselőjének -- nevét kell megtanulnunk. A két név Zsóry Lajos és John Goodman.
John Goodman, belügyminisztériumi államtitkár, szolgálatban.
Tegnap este a békésen asszisztáló ellenfélnek köszönhetően Európa Liga-selejtező fedőnéven egy könnyed kis edzőmérkőzést játszottunk a Bozsik Stadionban. Rossi Maestro persze nyilván állandó olvasója a blogunknak, mivel a jelmondatunkhoz hasonlóan ő is azt mondta, hogy ezt az eredményt a helyén kell kezelni. Remélhetőleg tudják ezt a játékosaink is, mert a Vojvodina elleni párharc során biztosan nem kapjuk majd meg azt a kedves kis ajándékot, hogy nagyjából 150 percen keresztül ellenfél nélkül játszadozhassunk a pályán.
Az U-17 2013-ban is bajnok lett...
A Budapest Honvéd a vártnál talán simábban győzte le montenegrói ellenfelét. Következő ellenfele egy árnyalattal keményebb diónak ígérkezik. Most tekintsünk el attól, hogy a kispesti kezdő 11 mennyivel lehet erősebb a jövő héten a most csütörtökinél, inkább koncentráljunk az FK Vojvodina csapatára és a szerb pontvadászatra. Tényleg erős csapat a Vojvodina? Vannak magyar szurkolói? Kell-e félniük Marco Rossi fiainak?
Egy valóban Szuper Liga
Míg nálunk újabban divatos a Mennyei Bajnokság elnevezés, addig Szerbiában hivatalosan is SuperLiga (egészen pontosan Jelen SuperLiga) a legmagasabb osztály elnevezése. Nem árulok el sok újdonságot azzal, hogy a bajnokság jogelődeit nem egyszer és nem kétszer nevezték át, az aktuális politikai vonulatoknak megfelelően. A Jugoszláv Első Osztály 1923-ban alakult és bár 1941- és 1945 között egyéb okokból szünetelt, végül is 1989-ig jó pár szezont megélt. Míg a háború előtt hol hat, hol 14 (ill. a kettő közötti bármelyik számú) csapat küzdött a bajnoki címért rájátszásos rendszerben, addig a háború után már a „hagyományos” módon avattak bajnokot. Ebben az össz-jugoszláv pontvadászatban egyértelműen a szerbek vitték a prímet, hiszen a 45 alkalomból 32-szer ők hódították el a bajnoki trófeát (Zvezda 19, Partizan 11, Vojvodina 2). A horvátok 11-szer (Dinamo 4, Hajduk 7), míg a bosnyákok háromszor örülhettek (Fk Sarajevo 2, Zseljezsnicar 1). A szlovén-macedón-montenegrói régióknak nem jutott aranyérem. Érdekesség, hogy a fent felsorolt hét aranyérmesen felül csupán hat csapat tudott dobogóra lépni –a Velez Mostar például hétszer is, a korábban BSK Beograd néven ötszörös bajnok OFK Beograd pedig négyszer –továbbá Radnicski Beograd, Radnicski Nis, Lokomotiva Zagreb és Sloboda Tuzla szerzett ezüst, vagy bronzérmeket.
Az 1984-ben bajnok FK Sarajevo fogadja a Partizant '83 körül
Ez igen, le a kalappal!
Ugye hogy megmondtam, hogy a zártkapus meccs meghozza a várva várt pozitív változást? Pontosan úgy történt, ahogy megjósoltam, hiába tűnt drasztikusnak a büntetés, most már a klubok is partnerek a rasszizmus elleni ádáz küzdelemben.
Köztük is élen jár a Rába ETO példamutató szigora, akciótervük nyilvánvalóvá teszi, hogy csírájában akarják elfojtani ezt a kártékony szokást. Lássuk is pontról pontra, hogyan és tanuljunk!
Szenzációs elkapás lenne, de itt nem erről van szó. Shin Soo-ji, a koreai ritmikus gimnasztika válogatott tagja végezte el a Doosan Medvék és Samsung Oroszlánok közötti baseball meccs kezdődobását. A hölgy olimpiai gyakorlatára talán nem sokan emlékeznek, de a hajlékonyságát most a baseball dobásnál is bemutatta.
Blogunk állandó szerzője több évnyi munka után végre megjelenteti regényét, amelyben a kispesti focicsapaton és magyar labdarúgó válogatotton keresztül mutatja be a botrányokkal és bundákkal sújtott, de nekünk mégis oly kedves hazai labdarúgást. Félig kívülállóként, félig bennfentesként: nem a klubok háttérmunkáját elemezve, de szurkolói szemmel, mintegy másfél évtizedet felölelve –a kilencvenes évek végétől napjainkig. A könyv címe: Városok, stadionok, kocsmák.
Városok, stadionok kocsmák... a szurkolók szentháromsága. A magyar szurkolóké. Lehetne ez a három legfontosabb dolog akár a jó futball, a minden igényt kielégítő stadion és jó sör is, de jól tudjuk, hogy ez csak egy másik dimenzióban, vagy Uram bocsá’ egy másik országban van egyszerre jelen. Néha persze felcsillan a remény, hogy talán nálunk is gyökeret ver valami hasonló, de csapatunk menetrend szerinti hullámvölgye és a nemzetközi porondra való kilépés, no meg a félidő végére megmelegedő és kicsit savanykás sör mindig helyretesz minket. De ez a futball akkor is a miénk! „Egy barátom megkérdezte tőlem: szereted még a futballt? Imádom! Visszakérdezett: ezt a mait? Mit mondhattam volna neki? B...meg, itt élek! Ennyit tudunk, de én ezt is szeretem, engem ez is kielégít. Nem élek Barcelonában, sem Londonban. Én magyar ember vagyok, és ez a futball az enyém.” - nyilatkozta anno a klubhűség egyik mintaképe, Szurgent Lajos.
És ne felejtsük, hogy a helyzet még ennél is volt sokkalta rosszabb. Még ennél is? Bizony! Valamiért biztos vagyok benne, hogy a magyar labdarúgás legsötétebb bő évtizedén már túl vagyunk. De ezt az bő egy évtizedet vétek lett volna nem megörökíteni, mert sokunk szívének ez egy igen kedves időszaka volt. Annyira, hogy képesek vagyunk nosztalgiával gondolni rá. Nem a körülmények miatt, hanem mindazok ellenére. És nem utolsósorban azért szeretnék emléket állítani, hogy az idő múlása se szépítse meg túlzottan azokat az éveket, mert sokszor bizony kínunkban nevettünk.
A ma húszas, harmincas korosztályok ugyanis már csak az almanachokból és az idősebbektől hallottak magyar labdarúgó sikerekről –egyáltalán VB-szereplésről. Ezek a srácok minden tiszteletük ellenére talán már kicsit unják is azokat a „bezzeg-időket”, és az öregek okoskodását. „Én erre már nem megyek ki...én még láttam Puskást, Albertet, Fazekast játszani...”
Rég volt, talán igaz sem volt...
Minden futballklubnak szüksége van címerre, és a legtöbben le is tudják ezt a kötelességet pár egyszerű sablon összeillesztésével, a klub színeiben. Na, róluk nem szól ez a sorozat.
Az akadémiai rendszer bevezetésétől sokan várták a magyar labdarúgás azonnali és látványos feltámadását és felemelkedését. Arra számítottak, hogy már egy-két éven belül tömegesen lepik el a hazai pályákat az új Puskások, Albertek, Pelék, Maradonák és Messik. A kezdeti lépések megtétele után néhol már körvonalazódik némi eredmény is, azt azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy fentiekhez hasonló klasszis világszerte is csak nagyon kevés születik. Nemzetközi szinten is elismert, meghatározó játékosok kinevelésére azonban mi is képesek vagyunk. Ehhez nem feltétlenül kell még több akadémiát létesíteni, hogy aztán ezeket az új létesítményeket is a lehető legmodernebb technikai feltételekkel szereljük fel. Akadémiából már bőven elég van, a már meglévő és működő intézményekben bőven kinevelhető a nemzetközi szintű játékosok egész sora. Nem attól lesz egy utánpótlásközpont akadémia, hogy ezt a szót írjuk ki a nagykapura és a klubházra, hanem attól, hogy ott megfelelő színvonalú képzést kapnak azok a fiatal játékos-palánták, akiknél a tehetség mellett az akaraterő sem hiányzik. Természetesen az is fontos lenne, hogy a kissrácok már gyakorlatilag óvodás koruktól kezdve magas színvonalú képzést kapjanak a megfelelő felkészültséggel rendelkező edzőktől, és az akadémiákra már biztos alapokkal juthassanak el. Az akadémiai képzés viszont önmagában semmit sem ér, ha a játékosok nem viseltetnek megfelelő alázattal ehhez a csodálatos sportághoz.
A Kedves Olvasókat rendhagyó irodalom órára invitálom egy nem szokványos verselemzés keretein belül. Szabó Lőrincet az 1927 szeptember 25- én lejátszott 5- 3- as magyar győzelemmel végződött osztrákok elleni találkozó ihlette meg. A költő fodbal- szeretetét és váteszi képességét:-) támasztja alá, hogy egy másik művének " Kálmán bácsi" a címe.
Visszatérve cikkükben bemutatott versére, azért éreztem érdemesnek önök elé tárni, mert meglehetősen ritka, hogy egy válogatott meccsről ilyen kiváló költőtől ennyire jó vers szülessen:
Minden futballklubnak szüksége van címerre, és a legtöbben le is tudják ezt a kötelességet pár egyszerű sablon összeillesztésével, a klub színeiben. Na, róluk nem szól ez a sorozat.
Nehéz megtippelni, egészen pontosan mire gondolhatott a szerző a grönlandi Kugsak címerének megalkotása közben. Vajon sok patinás angol klubhoz hasonlóan a Kugsak együttese is eredetileg másik sportot űzött, esetünkben a kapucnis fókarögbit? Vagy inkább azt az incidenst ábrázolja a kép, amely közvetlen kiváltó oka volt az ultrák regisztrációját és szigorú motozását előíró törvénynek? Az kevésbé valószínű, hogy a környék gyenge közbiztonságára próbálnák meg így felhívni a figyelmet. ("Kérjük, vigyázzon értékeire, a buszokon fókatolvaj-galerik garázdálkodnak!")
