Válogatott okosságok

Tegnap délelőtt Felcsúton tettük mélységes tiszteletünket, ahol az NB I-es keretünk az NB II Nyugati csoportjában egyeduralkodó hazaiakkal játszott edzőmeccset.

Örömmel láttam, hogy a komplexum szépen és töretlenül fejlődik, gőzerővel folynak például az elkészültekor majd 3500 nézőt (Felcsút lakosságának kétszerese) befogadni képes Aranycsapat Stadion előkészületei. A jómunkásemberek még tegnap sem pihenhettek, úgyhogy remélhetőleg fáradozásuknak mielőbb meglesz majd a gyümölcse, és a közeljövőben telt házas mérkőzések egész sorát rendezhetik ott. Én ugyan egyelőre még szkeptikus vagyok, de ígérem, hogy minden egyes zsúfolt lelátók előtt megrendezett összecsapás után majd egy-egy erőteljes mea culpázást fogok elkövetni. Egyébként úgy tűnik, hogy a jelenlegi szélső pálya szomszédságában is rotyog valami az üstben. Tavasszal ott még akadt egy zsebkendőnyi terület, ahol legelni tudtak a lovak, most viszont már arrafelé is egy hatalmas földtúrás éktelenkedik. Ott lesz talán a négyes metró végállomása, én nem tudom.

Először is szögezzük le: nincs vidéki foci és pesti foci, jó foci van és rossz foci van. Ugyanakkor nem lehet tagadni, hogy az elmúlt évtized a vidéki foci sikereitől hangos, de sok esetben miután a csapat eljut a csúcsra, el is tűnik az alsóbb osztályokban (Dunaújváros, Zalaegerszeg).

Mi lehet ennek az oka? A közös háttér egy gazdag mecénás. A 92 milliárdra becsült vagyonú, s az ország harmadik leggazdagabbjának számító Leisztinger Tamás (43) a Diósgyőrt választotta. Az 5,5 milliárddal rendelkező Tarsoly Csaba (57) a Győr, a 9,5 milliárdot magáénak mondható Garancsi István (44) a Videoton, a 10 milliárdot összegyűjtő Szima Gábor (52) a Debrecen tulajdonosa. Ezeket az urakat az is összeköti, hogy gyanús körülmények között szerzett vagyonukból támogatják a csapatukat. Ki adna nehezen szerzett 10 milliárdos vagyonából évi 1-2 milliárdot egy focicsapatnak. És meddig?

Az eleve vicces, ha valami szokatlan történik egy focipályán. Beszalad egy kutya, meztelen csávó, eltörik a szögletzászló, verést kap a labdaszedő, hasonlók. Ezekből azért nem gyártanánk külön hírt feltétlenül. Abból se mindenképp, hogy egy focikapu összerogy. Azonban ma valami nagyon furcsa cucc keveredhetett a sztratoszférába, merthogy nem csak egy, de rögtön két focikaput is leamortizált két különböző focista a tv kamerái előtt. Mivel ilyen nap valószínűleg az elkövetkező 100 évben nem lesz, ezért örökítsük meg ezeket a szép pillanatokat!

Az első eset alig pár órája történt a Lazio-Chievo olasz bajnokin. Valószínűleg erről a nagyobb hírportálok nem feltétlen fognak megemlékezni de én pont láttam a tévében a meccset és viccesnek találtam. Szerencsére - ha egyelőre csak egy kamerás felvétel is - de fenn van a jelenet a youtube-on. A Chievo csatára kb. a félpályáról rábikázta a labdát, a kapus kinn állt majd kétségbeesetten szaladt vissza. Az eredményt láthatjátok. Azért is volt vicces az eset, mert a lövés legalább 10 méterrel fölé ment, nem kellett volna ennyire megijednie Marchetti hálóőrnek. 



A másik eset az Afrika Kupán történt, amit nem láttam élőben, mert szerintem senki se nézi. Bár Nóbádi kolléga tervezte, hogy ír egy beszámolót erről a kupáról kispesti címkével, hiszen mégiscsak méltatlanság, hogy egyáltalán nem foglalkozunk vele, de valahogy eddig még nem tette meg. De a lényeg a lényeg, mégiscsak az, hogy itt nem a hálót szaggatta le a lelkes focista, hanem egyenesen megrogyasztotta a kapufát. Bónuszként a háttérben zümmög a vuvuzela! Hát csoda, hogy nem nézi senki? Pedig az ilyen jelenetekért érdemes.

1992-ben kétszer is megmérkőztünk észak-keleti szomszédunkkal, a fiatal ukrán állam legjobbjaival. Áprilisban simán nyertünk Ungváron, Sallói egy és Kiprich két góljával. Augusztus végén pedig Nyíregyházán rendezték a visszavágót –így életemben először láthattam a magyar labdarúgó válogatottat. Ráadásul a válogatottunk 666. mérkőzését! Érdekesség, hogy Ukrajnával azóta sem játszottunk válogatott labdarúgó mérkőzést.

A Drukkerkocsma legendássá vált heti állandó rovatát egyszerűen nem volt szívünk megszüntetni. A blog indulásakor ugyan három hetet kellett bepótolnunk, de a többi adja magát, a sportközélet úgyis hetente produkál valami olyat, amin röhögünk egy jót. Lássuk a heti győztest!

Nehéz lenne megmondani, mikor elégelte meg az UEFA a társbérletben rendezett EB-ket. A holland-belga idején még biztos minden nagyon gromek volt, vajon az osztrák-svájci rendezésnél már rezgett a léc a házigazdák gyenge szereplése miatt, és az ukrán-lengyel volt az utolsó csepp a pohárban? Vagy csak látták, hogy a portugálok szabályosan belerokkantak a rendezésbe, ráadásul a mezőny is 24 csapatosra fog duzzadni? 

A mai napon a 2004 január 25-én elhunyt Fehér Miklós emlékének adózva idézzük fel azt a válogatott mérkőzést, amikor többek között Fehér mesterhármasával Kaunasban ütöttük ki a litvánokat. Az az ősz egyébként az elmúlt 15-20 év egyik legreménytkeltőbb kvalifikáció-kezdete volt magyar részről. Talán idén sikerült ezt először túlszárnyalni. Azt pedig csak szívből remélni tudjuk, hogy a folytatás egészen más lesz, mint 2001 tavaszán és őszén. Lássuk azt a nevezetes kaunasi mérkőzést!

Azt hiszem, sok mindent nem lehet ilyenkor mondani. Mindannyian emlékszünk arra, hogy mi történt 2004 január 25-én este, a Guimaraes-Benfica bajnoki találkozón. Hitetlenkedve fogadtam a mindenhol megjelenő rövidhírthírt és biztos voltam benne, hogy csakis valami múló rosszulét lehet a dolgok hátterében.

Bár már akkortájt is olvashattunk rövidhíreket távoli országokban, alacsonyabb osztályokban történő futbalistahalálokról és megdöbbentünk, amikor Marc-Viven Foé összeesett a 2003-as Konföderációs Kupa Kamerun-Kolumbia mérkőzésén, majd röviddel később meghalt. Csak valami egyszeri, fatális véletlen lehetett! – legalábbis ezzel nyugtattuk magunkat. Ha tudtuk volna, mi fog történni Mikivel, Zavával, Ocskay Gabival és a többiekkel...

„Miki bizonyára egy ütközés után elszédült, a média megint a szokásos gusztustalan módszereivel akar olvasottságot toborozni magának! Ez benne van a sportban!” – legyintett egy haverom a Közgáz kollégiumának dohányzójában, amikor valaki izgatottan hozta a hírt: „Fehér Mikivel történt valami, most írja az összes hírportál!”

Aztán pár perccel később a világhálóra felkerült az a szörnyű videó. Nem tartom magam szentimentális alkatnak, néha talán túlzásba is viszem a cinizmust, de amit akkor ott láttam, az mélyen megrendített. Megmondom őszintén, nem tudnám még egyszer megnézni. Úgyis a szemem előtt van az egész. Akkor már tudtuk, hogy itt valami nagyon nagy baj van.

Emlékezett rá az ország, a magyar szurkolók és az MLSZ egy emlékének szentelt, balul sikerült válogatott meccsen Wales ellen. Portugáliában egy szobor emlékeztet rá minden nap, Győrben az ETO akadémiája vette fel a nevét 2007-ben. Emléktornák, koszorúk, Facebook-megosztások, újságcikkek...és ez így van rendjén. Nem lehet igaz az, ami kedvenc Bikini-számának utolsó sorában áll: „Porból lettem, porrá leszek/Félek, hogy a ködbe veszek”

Soha nem felejtem a Celtic-szurkolók gesztusát, amikor Lisszabonban ötezren énekelték a You’ll never walk alone-t, miközben kihúzták a visszavonultatott 29-es mezt.

Mi a magunk módján a későbbiekben szintén megemlékezünk Fehér Mikiről a mai napon, felidézve a legemlékezetesebb válogatott mérkőzését.

Fehér Miklós, nyugodj békében!